Hírek, magyarázat mi egymás

Sziasztok!
Sajnálom, hogy nem tudok rendszeresíteni egyik blogon sem, de most kezdem az egyetemet és elég sok mindenhez hozzá kell szoknom még. Erre a hétre is rengeteg programot szerveztek, még hétvégén sem tudtam haza menni. Persze koliba van net még ha őrült lassú akkor is. De a programok miatt nem igen marad időm semmire.
Ami igazán érdekelhet titeket, hogy mikor lesz friss … Háát öhm nem tudom. A Kígyó a Főnix és az Oroszlán c. blogomra már készül, lassan de biztosan. Ha oda felkerült, akkor jönnek a The Inscrutable Girl-re az utolsó részek és azután folytatódik majd a Kígyó a Főnix és az Oroszlán.

Volt hogy szóba került, hogy nyitok új blogot, mivel rengeteg ötletem van, de erre csak nyáron vagy a Kígyó a Főnix és az Oroszlán befejezése után kerülhet sor.
Sulisoknak jó tanulást – tudooom ilyen nem létezik, de akkor is xD

Puszi:

LilyV
xoxo

5.Fejezet – Friends are our lives

Sziasztok!
Mert a barátok mindig fontosabbak, mint ahogy azt mi saját magunk gondolnánk.
A fejezethez ajánlom nektek OneRepublic-tól az All the right moves c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo
U.I.: A következő fejezet egy hét kihagyással, jövő hét vége felé lesz fent. 

 

Barátságának gyökerei mindörökké mélyek és hatalmasak. Hűsége és ragaszkodása, mint a tömör lomb, menedéket nyújt azoknak, akiket szeret.
Audrey Hepburn

 

(Lily szemszöge)
Nem tudom hányszor mondtam el, hogy mi történt, hogy feltámadtunk, és hogy tényleg meghaltunk. Egyszerűen a képükbe hazudtam, amikor megkérdezték hogy hogyan támadtunk fel. Az újságírók nagy része velünk voltak elfoglalva, de a fiúnkat és Albust is megrohamozták. Világéletemben utáltam a riportereket és a fotósokat. A végre kifogytak a kérdésekből és már csillagokat láttam a sok vakutól. Az aurorok egy idő után elküldték őket. Furcsálltam, hogy még mindig Rémszem volt a parancsnok. A fiam vállára tettem a kezem, aki mosolyogva megölelt.
- Úgy gondolom van még mit mesélnetek. - mosolygott.
- Na, igen, még akad egy-két dolog. - borzolta össze a haját James.
- Lily, James jó újra látni titeket. - mondta nyugodt hangon Rémszem, nem volt hangjában sem meglepetés, sem öröm.
- Rémszem, mi is igazán örülünk. És ha már ilyen szerencsésen összefutottunk James és én szeretnénk visszatérni az Aurorságra. - az én hangom is hasonló érzelemmentes volt.
- Természetesen. Meglepett volna, ha képesek lennétek ülni a feneketeken. - csóválta meg a fejét.
- Továbbra is fenntartottad a régi rendszert?
- Sheffield nem sokkal a halálod után megszakította a kapcsolatot velünk. Azóta csak egy auror parancsnok van, mint a sötét idők elején.
- Ki lett a Sheffieldi parancsnok?
- Akit te megbíztál. - válaszolta nyugodtan. - Mit gondolsz, meg tudod győzni, hogy újra kiépítsünk egy közös auror vonalat?
- Gabe-et? - felnevettem. - Igen, simán. A minisztérium vezetőjéről már kevésbé vagyok meggyőződve. De megoldom. És Birmingham és Sheffield kapcsolata megmaradt?
- Igen, a parancsnok igyekezett megtartani az összeköttetések, de a miniszter nem engedte neki, hogy Londonnal is folytassa az aurorok cseréjét és a kölcsönös segélynyújtást.
- Sejtettem, hogy Gabe magától nem mondott volna le Londonról.
- Nem tudom, Lily. De ezzel én nem is tudok mit kezdeni. - mondta Mordon. - Hétfőn várlak titeket és megbeszéljük a dolgokat. Örülnék, ha visszavennéd a régi helyed Lily. Gondolkodj el rajta. - már most szívesen igent mondtam volna, de szerettem volna megbeszélni Jamesszel és nem akartam, hogy Rémszem azt higgye, hogy ez nekem olyan fontos …
- Rendben, hétfőig átgondolom. - bólintottam és Albus felé fordultam. - Szeretném hazavinni a fiam és a barátait a hétvégére. A szavamat adom, hogy hétfőre visszavisszük őket az iskolába. - mosolyogtam a lehető legártatlanabbul.
- Nagyon jól tudod Lily, hogy csak vészhelyzet esetén engedhetem a diákokat ki az iskolából. - válaszolta, de ő is mosolygott. - Ráadásul a többiek szüleinek a beleegyezése is kellene.
- A fiamat megpróbálták megölni. Ez már vészhelyzetnek számít. És ha kell felkeresem az összes szülőt. Hidd el, nem fog sokáig tartani.
- Oh, tudom, hogy nem telne többe másfél óránál, hogy lekenyerezzétek őket. De be kell ismernetek, hogy a Roxfort az egyik legbiztonságosabb hely.
- Rendben ezt aláírom. - sóhajtottam fel lemondóan. - Ez esetben készülj fel rá, hogy nincs szükségünk az engedélyedre, hogy az iskolába bejussunk. - mosolyogtam ártatatlan kislányos mosollyal.
- Amíg az iskolai falain belül tanultatok addig sem számított a tilalmam, akkor is úgy járkáltatok ki-be, ahogy akartatok. - nevetett fel.
- Oh, nem is volt olyan régen, hogy ott tanultunk. Se perc alatt betörünk. - kontározz rá James.
- Elég furcsa, hogy kijelented, hogy betörünk valahova, mielőtt megtennénk, nem gondolod? - pillantottam rá az ölelésében, de ő csak rossz fiúsan elmosolyodott.
- Te 7 éven keresztül játszottad a mindig pedáns prefit. Én 7 éven át voltam a rossz fiú.
- És azóta se változtál semmit. De szakadatlanul bízom benne, hogy egyszer felnősz. Bár elnézve Sirius barátodat … kétlem.
- Ugyan, nem is akarod, hogy benőjön a fejem lágya, akkor unalmas alak lennék. - nevetett fel férjem vidáman. - Tapiról jut eszembe, Albus, tudnál segíteni, hogy a összehívják a Wizengamotot és újra napirendre tűzzék Tappmancs ügyét?
- Természetesen James. - mosolygott kedvesen Albus. - De most már a gyerekeknek vissza kell térniük az iskolába. - én épp búcsúzóan megöleltem volna a fiam, amikor valaki a nevemet sikította.
- Lily! - ismerős volt a hangja, de olyan távolinak hatott minden közös emlék, hogy nem mertem hinni benne. A hang irányába fordultam, és bár már 14 év eltelt, még így is felismertem Kate-t, az egyik legjobb barátnőmet. A nyakamba ugrott és csak Jamesnek köszönhettem, hogy nem vágódtam hanyatt Kate-tel együtt.
- Kate, drága Katem. Annyira örülök, hogy látlak. - súgtam halkan, a meghatottságtól.
- Lily! Annyira boldog vagyok, hogy feltámadtál. Ohh, annyi mesélni valónk van! Nem tudod, elhinni, mennyire hiányoztál! - sírta a vállamon.
- Jól van Katy, most már itt vagyok. És rengeteg időnk lesz, mindent elmesélni egymásnak. - mosolyogtam rá és a hátát simogattam. Pár pillanatba telt csupán, míg megnyugodott és elengedett, de a szemei még könnyesek voltak. De én most már végre átöleltem a fiamat és közben megnyitottam a gondolataimat számára. „ Holnap 4-kor légy a Szükség Szobájában, ha azt akarod, hogy a barátaid is tudjanak róla, akkor ők is jöhetnek. „ - egy kicsit ugyan döbbent volt, hogy a fejébe másztam erre a kis időre, de aprót bólintott.
- Vigyázz magadra és próbálj meg nem bajba kerülni! - mosolyogtam a fiamra, aki felnevetett.
- Nem ígérek semmit anya.
- Azért néha egy-két csíny, igazán belefér. - kacsintott rá James vidáman.
- Te meg ne bátorítsd ennél jobban! - boxoltam vállába.
- Hozzátok képest Harry kész kis angyal. - csóválta a fejét Albus. - Igyekezzetek nem túl nagy bajt keverni. - nézett ránk komolyan.
- Ez olyan, mintha arra kérnéd az esőt, hogy ne essen. - nevetett James. - Lily-vel valahogy mindig megtaláljuk a bajt.
- Vagy a baj talál ránk. - helyesbítettem mosolyogva. Albus nem törte magát, ismert minket, tudta, hogy javíthatatlanok vagyunk. Majd köszönések közepette a gyerekekkel együtt elment. Mi pedig Kate-tel kiegészülve a Balck-kúriához mentünk, ahol Sirius raboskodott egyenlőre. Kate igyekezett mindenről mesélni nekünk, amiről az elmúlt években lemaradtunk. És mi tagadás hálásak voltunk neki. Meg persze, mi is elmeséltük nekik, hogy hogyan lehetünk életben.

(Harry szemszöge)
Sokkoló, és megmagyarázhatatlan volt, minden. Az, ahogy a szüleim harcoltak Voldemort ellen. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen gyenge? Csak nekem nincs erőm ellene? Vajon az a baj, hogy genetikailag defektes vagyok és nem örököltem a szüleim erejét, vagy legalább a töredékét? Az igazgatónk szerzett nekünk egy varázs buszt, amivel visszamentünk a kastélyba. Az úton csak Dumbledore professzor és én beszéltünk, a többiek csöndben emésztették a történteket.
- Nem lett volna szabad ilyen veszélybe sodornotok magatokat. -mondta kissé dorgálva.
- Az én hibám volt. Láttam, ahogy a keresztapámat kínozza. Oda kellett mennem. - magyarázkodtam.
- Épp ezért akartuk, hogy megtanuld használni az Oklumenciát.
- Én próbáltam … de nem mindig sikerül.
- Majd anyád megtanít rá. Nála jobban senkinek sem megy. - nevetett fel Dumbledore.
- Igen? De hát azt mondta, hogy nem engedheti be őket az iskolába … - értetlenkedtem.
- Oh, nem is. Amíg mindenki úgy tudta, hogy halottak, addig nem volt feltűnő, hogy meglátogattak. De most már az egész ország rájuk fog figyelni. - csóválta a fejét. - A szüleid hozzád hasonlóan, nem tudnak megülni a fenekükön. - erre a kijelentésre elmosolyodtam. Jó volt tudni, hogy valamiben hasonlítok rájuk.
- De akkor anya, hogy tudna megtanítani az Oklumenciára?
- A szüleidet elég nehéz lenne távol tartani az iskolától, vagy bárhonnan. Az apád kész bajkeverő, míg a Roxfortban tanult, úgy járt ki-be, mintha természetes lenne, ismeri az összes titkos folyosót. Az anyád úgyszintén.
- Úgy tudtam, anya prefi volt.
- Ez nem akadályozta meg benne, hogy néha kiszökjön az iskolából. Csak sokkal körültekintőbb volt, mint Jamesék. Mindig úgy szökött ki, hogy ne legyen feltűnő. - még szívesen kérdezgettem volna tovább Dumbledore-t, de mivel megérkeztünk, nem volt rá módom. - Örülnék, ha nem keverednétek bajba, a hátra lévő egy hónapban, ami az iskolából vissza van.
- Megpróbáljuk. - mosolyogtam rá, mire ő alig láthatóan kacsintott. Majd magunkra hagyott, hogy egyedül folytassa útját az igazgatói felé. Péntek lévén a diákok többsége jól látta, ahogy kiszállunk Dumbledore után a kisbuszból. Valószínűleg már meg is indul a pletyka, de nem izgatott különösebben, hiszen a holnapi lapokból úgyis minden kiderül majd. A barátaimmal együtt az egyik padhoz sétáltunk, ami közel volt a rengeteghez. Egyikük se szólt, kellemes volt ugyan a csend, de muszáj volt megszólalnom.
- Tudom, hogy ez most sokkolt titeket, higgyétek el, tudom. Engem is sokkolt, amikor megjelentek Dumbledore irodájában.
- Mióta tudod? Mikor … tértek vissza? - kérdezte Ron. - És mi a francért nem mondtad el nekünk?
- Novemberben tudtam meg. És valahogy akkor térek vissza, amikor Voldemort. Hogy őszinte legyek nem értem én sem. Anya próbálta elmagyarázni, de olyan volt, mintha kínaiul beszélne. - nevettem fel. - De holnap idejönnek, majd elmagyarázhatja ő maga.
- De Dumbledore azt mondta nem jöhetnek most már, hogy mindenki megtudja, hogy élnek. - csóválta a fejét Mio.
- Dumbledore szavaiból ítélve meg fogják találni a módját, hogy bejussanak a kastélyba. Anya azt mondta minden kérdésünkre szívesen válaszolnak majd.
- Úgy érted, mi is ott lehetünk? - kérdezte Ginny.
- Anya azt mondta, hogy ti tudhattok róla, ha bízom bennetek, ők is bíznak. - vontam vállat. - Szóval még szólunk az ikreknek és holnap négykor találkozunk velük a szükség szobájában. - mosolyogtam Gin-re.
- És hány évesek? Úgy értem inkább néznek ki úgy, mint testvéreid, mint a szüleid. - kérdezte Nevielle.
- Úgy tudom abba a korukba tértek vissza, amelyikben meghaltak. Szóval 24 évesek. Eléggé furcsa mindnyájunknak ez az egész. Nem csak az, hogy hirtelen vannak szüleim, de az is, hogy ilyen fiatalok, szinte már-már korombeliek. De igyekszünk hozzászokni a dologhoz. És nagyon bírom őket. Persze eddig is szerettem őket, nem erről van szó. De most már ismerem is őket valamennyire, és még jobban szeretem őket. - mosolyogtam kissé mélázva. - Majd ti is megismeritek őket.

4. Fejezet – When the Snake meets again with the Lion and the Pheonix

Sziasztok!
Egy kis közjáték … némi káromkodással.
A fejezethez ajánlom nektek Katy Perry-től a Roar c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo

 

„Minden ember lelkében vannak sötét helyek, amiket zárva kell tartani. Normális esetben az ajtó csukva van, de olykor kinyílik, s akkor a sötétség veszi át az uralmat. Ez az őrület”
/Böszörményi Gyula – 9...8...7/

 

(Lily szemszöge)
Nem tudom hogy tudtam volna megvédeni a fiam, mikor Tom belemászott. Ilyesmire nem volt semmi megoldásom. De bármit megtettem volna, akár én is belemásztam volna Harry fejébe, és kéz lábbal rugdostam volna ki onnan Tomot. De Albus bízott benne, hogy Harry meg tudja oldani. Én is bíztam a fiamban, tudtam, hogy eljön az idő le fogja győzni Tomot, de az az idő még nem jött el. És még ha el is jött volna, Harry a fiam, először cselekszem és csak utána gondolkodom, ha veszélybe kerül! Mikor már Harry visszavette az irányítást teste felett megnyitottam a gondolataim útját James felé. „ Ha Harry kiűzte magából, beviszlek a védőkörbe. Én elterelem a figyelmét, amíg ideérnek az aurorok, te pedig figyelj a fiúnkra, oké?” - néztem rá. „Rendben, de kérlek vigyázz magadra!” - az aggodalmam most már értem szólt, nem a fiúnkért. Tudtam, hogy sosem rajongott azért, ahogy Tom és én viselkedtünk egymással, és nagyon is aggódott értem, hogy Tom esetleg kárt tesz bennem. Ahogy Tom felöltötte fizikai valóját a fiam mellett, azonnal hopponáltam Jamesszel. Nem okozott különösebb erőfeszítést áttörni a védőpajzsát. Jól kimértem helyet abban az apró kis burokban és Tommal szembe érkeztem. Láttam, ahogy a megdöbbenés végig fut az arcán, de nem vártam, amíg reagál. James erejét kölcsönvéve a mellkasára ettem a kezem és egy kisebb erőkisüléssel kiröpítettem a védőkörből, ami ezután rögtön megszűnt. Felnevetett és valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nevetése szinte már vidám volt, bár neki mindig furcsa dolgok okoztak örömöt.
- Örülök, hogy látlak Lily. Már szinte aggódtam, hogy nem sikerült a megkötő varázslat, de ahogy látom túl jól sikerült. - hangja eleinte szinte már kedves volt, de a végére fagyossá vált, ahogy Jamesre pillantott.
- Hát igen, az én megkötő varázslatom is tökéletesen szuperált. - sétáltam felé mosolyogva.
- Sejthettem volna, hogy visszahozod a drága kis Pottered.
- Igen, sejthetted volna. De ez van Tom, te sem állhatsz mindenki felett, igazán megtanulhatnád végre. - arra vártam, hogy felhúzz magát. A francba is, azt akartam, hogy felhúzza magát, ha ideges, akkor sokkal könnyebb dolgom van, bár James erejének segítségével így is elég jó esélyeim vannak. De nem lett dühös, csak nevetett. - Mi van, szívtál valamit, vagy mi ez a jó kedv?
- Tudod Lily, egy kicsi hiányoztál, még halott voltál.
- Az idő nagy részében te is halott voltál, vagy mit tudom én mi … Ráadásul ha emlékeim nem csalnak te öltél meg.
- Megnyugtatlak az emlékeid tökéletesek és gondolom arra is tökéletesen emlékszel, hogy nem akartalak megölni, de te nem hagytál más választást. Ráadásul te is megöltél párszor.
- És még mindig itt rontod a levegőt.
- Pech.
- Az. Szívesen segítenék ezen a problémán. - mosolyodtam el és támadóan felemeltem a pálcám. - ő is felemelte a pálcáját, de nem támadt. Az ember azt várná a rossz fiúktól, hogy azonnal támadjanak, ne habozzanak. Tom nem is habozott, csak egyszerűen átengedte nekem a kezdő pálcaintést. Tudta, hogy védekezésben otthonosabban mozgok vele szemben, de a támadás is igaz volt rá. Régi felállás volt köztünk a védekező-támadó felosztás. De egyikünknek sem volt erőssége a türelem, főleg nekem nem. Mivel ő nem támadt, én tettem. Nonverbálisan támadtam, eleinte erősebb rontásokkal és átkokkal, de azokat mind kivédte. A düh egyre fokozódott bennem, és a vágy, hogy legyőzzem, ezért elzártam James és az én erőm között lévő kapcsolatot. Ha csak a saját erőmet kell kordában tartanom, akkor sokkal kevesebb figyelemre van szükségem. Így sokkal gyorsabban tudtam támadni. Nem gondolkodtam közben. Mindig azzal támadtam, ami hirtelen eszembe jutott. Hála az akadémián és a kviddiccsel töltött hosszú éveknek elég gyors volt, így végül arra kényszerült, hogy felhúzzon maga köré egy pajzsot. Én abbahagytam a támadást és felnevettem, de egy pillanatra sem vettem le róla a szemem.
- Komolyan ennyi telik tőled, egy gyenge kis pajzsbűbáj. Most csalódtam benned Tom. - nevettem, de James gondolatai felhívták a figyelmem egy fontos dologra, hogy végre megjöttek az aurorok. Így nem kellett hátranéznem. Gondolatban adtam magamnak egy pacsit, amiért ilyen jól sikerült elterelnem Tom és sajnos a magam figyelmét is. Így már kezdődhet az igazi bemutató. Vissza akartam kerülni az aurorságra, James-szel együtt, ezért most megmutatom nekik, hogy mire vagyok képes.
- Nem olyan gyenge, mint hiszed. - mondta Tom. Ezt én kihívásnak vettem. Újra ráfogtam a pálcát és a pálca segítségével a közvetlenül a pajzsára összpontosítottam az erőmet. Nem próbálkoztam semmilyen átokkal, hogy megtörjem a pajzsot, csak a saját mágiámat közvetítettem felé egy összefüggő folyamban. Valószínűleg őt is megdöbbentette, hogy milyen hamar sikerült áttörnöm a pajzsát, mert az erőm telibe találta, ő pedig hátra vetődött. Örömtáncot akartam járni, de ezért sokan idiótának néztek volna, ezért visszafogtam magam. Tom bedühödött, most igazán. Az erejének dühös hullámai váratlanul csapták át rajtam. Még azzal is vesződött, hogy mások számára láthatóvá tegye az erejét. Sajnos ez ellen nem tudtam védekezni, túl hirtelen tört át rajtam, nem okozott fájdalmat, mert lényem egy része rég nem látott ismerősként köszöntötte az erő hullámait. De mindeközben egy másik erő is dühösen fodrozódva sújtott le. Ekkor eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Hirtelen hátra néztem. Szinte az egész aurorság itt volt, előttük a gyerekek és pár rend tag, de legelöl James állt. James nem hagyta, hogy Tom ereje bárkinek is ártson. Ő is bizonyított az auroroknak, hiszen az ereje épp olyan fényesen látszott, mint Tomé, csak az övé meleg vörös volt, Tom hideg zöldjével ellentétben. Mindkettejük erejét élesen éreztem. Sokkolóan hatalmas volt ahogy mindketten szabadjára engedték az erejüket, felfoghatatlanul sok mágia koncentrálódott bennük. Volt bennem némi irigység, hogy az én erőm csupán töredéke az övéknek.
- Mi van Potter? Lily megtanított bánni az erőddel? - nevetett fel kárörvendően Tom és éreztem, ahogy az ereje dühödten csapódik Jamesének, de Jamesé meg se moccan, egyenlőre. Még mindig Jamest néztem, mikor azzal a csábos rossz fiús mosolyával nézett rám.
- Pár éve azért már ismerem Lily-t, ahhoz, hogy tudjam használni az erőmet, és az övét. A jó házasság alapjai, az erőmegosztás. - erre a kijelentésére felnevettem. Igen, gyakoroltuk az erőátadást, már olyan könnyen megy, mint egy egyszerű lefegyverző bűbáj. Az erejével együtt ráhangolódtam a gondolataira is. „Ez szép volt James!”
„Lehet, hogy játszom a nagyfiút, de azért nem fogom bírni az örökkévalóságig, Lily. „
„ Oké, azon vagyok, hogy minél hamarabb elhúzzon, csak tarts ki, még egy kicsit!” üzentem, majd Tom felé vettem az irányt. Tom végig nézte, ahogy közeledem felé, természetesen nem hátrált, ugyan miért is tette volna?
- Tom, miért nem mondod el nekem, hogy miért csinálod ezt? - kérdeztem újra a műs vagy milliárdszor felett kérdést. Gyerekkorunkban jó volt, persze nem tökéletese, de nem ilyen gonosz. 5. vagy talán 6. évben bújt ki belőle a benne lappangó szörnyeteg. Sosem mondta, mi váltotta ki belőle, de én nem adtam fel, hogy megtudjam. Nem voltam már olyan naiv kislány, aki azt hitte a rossz fiút visszatérítheti a jó útra … Tudtam, hogy már sosem fogom visszakapni azt a Tomot, akit kislányként bátyámként szerettem. Igaz már előtte is voltak csúnya dolgai, de mindenkiben van több-kevesebb eredendő gonoszság.
- Miért vagy rá ennyire kíváncsi?
- Csak egyszerűen érdekel, olyan nehéz elhinni? - kérdeztem nyugodt hangon.
- Lily, vannak dolgok, amiket te sem érthetsz meg, nem minden olyan kibaszottul megmagyarázható, ahogy te azt hinni szeretnéd. Te nem vagy az a naiv nő, aki képes balgán végig hinni benne, hogy a jó mindent legyőz és a történet happy end-del végződik. - igaza volt. De csak arra volt szükségem, hogy megérintsem. Szükségem volt, a fizikai kontaktusra, hogy könnyebben irányíthassam az erejét. Ő pedig nem húzódott el tőlem. Az ereje már nem feszült úgy Jamesének, de még mindig ott gomolygott körülöttünk.
- Igazad van. Nem vagyok már naiv kislány, aki hisz a tündérmesékben. Már rég nem hiszek benne, hogy valaha megváltozol. Pedig hidd el, volt idő, mikor bíztam benne. De tehetetlenül végignéztem, ahogy a jobbik feled szépen lassan kiirtod magadból. - miközben beszéltem, igyekeztem elszívni az erejét, hogy legyengüljön pár percre. Ez ellen ő sem tudott védekezni. - Azok az évek alatt, amíg halott voltam, amíg féregként éltél mások testében, tényleg sokat feláldoztál magadból. De a régi Tomot, még mindig nem irtottad ki magadból, akármennyire is szeretnéd, ott lappang a fejedben és a kővé dermedt szívedben. Még mindig meg van belőle egy kis darab. - mondtam, miközben az erejét saját maga ellen használtam. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy lehámozzam a mostani Voldemort álcáját, és megpillantsam alatta Tomot. A bőre már nem volt olyan sápadt, mint a holtaké, és nem is volt olyan hűvös, élettel telivé vált. Az arca rengeteget változott, eltűnt róla minden kígyószerű vonás és egy jóképű kellemes vágású férfi nézett rám a helyén. - Látod, még mindig itt vagy, Tom. Soha nem fogod tudni eltüntetni és én erre mindig emlékeztetni foglak. - mondtam komolyan, de ő olyan erősen fogta meg a csuklómat a vállán heverő kezemen, hogy majdnem felszisszentem, de csak majdnem.
- Csak azért, mert képes vagy erre, nem fogom békén hagyni a fiad meg a férjed. Ezt te is tudod. - mondta dühösen., de a hangjában nem volt semmi sziszegő hatás, csak egyszerűen emberi volt. Túl emberi, túl, bársonyos. Olyan férfi volt, akiért a nők sorban állnak.
- Sose gondoltál, még rá, hogy emberként több követőd lenne? - kérdeztem érdeklődve.
- Az emberi test sebezhető, és én kurvára utálok sebezhető lenni. - magyarázata reális volt, így vállat vontam.
- Gyerünk, akkor menj szépen haza és szedd össze a darabkáidat!
- Még találkozunk, Lily. - mosolyodott el, késztetést éreztem, hogy viszonozzam, de nem tettem. Mielőtt hopponált volna még utoljára megszólalt, de most párszaszóul. - Nehogy azt hidd, megijedtem tőled, vagy a férjedtől. - így én is kígyónyelven válaszoltam.
- Remek, mi sem félünk tőled. - néztem, ahogy hopponált, és az ereje olyan hirtelen tűt el, hogy egy pillanatra megtorpantam. Majd hátra néztem. Nem akartam senki döbbent vagy kérdő arcát nézni, ezért igyekeztem csak Jamesre koncentrálni. Végig mosolygott, hogy felé lépdeltem. Az ereje még körülötte gomolygott, láthatatlanul. Szorosan magához ölelt. Mindkettőnknek szüksége volt a másikra. Egyszerűen így volt, nem volt rajta mit magyarázni. Hallottam, ahogy az emberek beszélgetni kezdenek és az egész aula megtelt hangokkal. Nem zavart, főleg, mikor ajkai lágyan az enyémre tévedtek. Felőlem aztán fel is gyújthatták volna az egészet. Egészen addig, míg egy pofátlan fotós világító fényképezőgépe még a lehunyt szemeimen keresztül is irritált. Mikor elváltam Jamestől azonnal körbenéztem és nyugodtan konstratáltam, hogy Harry és a barátai Albusszal vannak, míg a rendtagok elmentek.
- Nem hallott még róla, hogy nem illik megzavarni másokat? - kérdezte morgolódva férjem, main én jót nevettem. Végre felszabadultan. Nincs több bujkálás, szabadok vagyunk …

3. Fejezet – They came here, because of me

Sziasztok!
Gondolom sejtettétek, hogy ez lesz, de néha nekem is kellenek sémák.
A fejezethez ajánlom nektek AvrilLavigne-től a Keep holding on c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo

 

„ Viszont miután megpillantotta a kivont kard pengéjén megcsillanó holdfényt, a félelem lassan új érzelmek adta át a helyét: izgalomnak. Fellobbant benne a hév. Végigfutott az erein, elöntötte a szívét.”
/Sarwat Chadda- Éjistennő/

 

Lucius túlságosan el volt foglalva a jóslattal, így észre sem vette mi zajlik körülötte.
_ Kotródj a keresztfiamtól, te féreg! - hallatszott Sirius dühös hangja és behúzott neki egyet, majd lerángatott a boltív alatt álló szikláról, oda, ahol a többiek is kuporogtak. - Hősiesen harcoltatok, de most már bízzátok ránk. - fogta meg a vállamat és a szemembe nézett. De Lucius támadásba lendült, Sirius pedig fel vette vele a küzdelmet. Én pedig a barátaimra néztem, de nem tudtam ott ülni és nézni, ahogy mindenki más harcol.
- Maradjatok itt, és ne csináljatok semmit! - mondtam komolyan és felpattantam, hogy segítsek Siriusnak egy hátráltató bűbájt küldtem Luciusra.
- Szép volt, Harry! - dicsért meg és együttes erővel támadtuk Luciust, mikor két másik személy hopponált. Valamiért őket mindig felismertem, ha a közelemben használták az erejüket, nem tudom miért, de az ő erejük és Voldemort ereje valahogy más volt, mint a többiek ereje, volt benne valami személyes, valami más, és valami rejtett. A hopponálás helyére néztem, ahova érkeznek, közvetlen mellénk. Egyenlőre nehéz kivenni őket, csak pár részlet, egy hosszú vörös haj és egy sötét rövid haj. Ennyit tudtam összesen kivenni belőlük. Nem lett volna idejönniük. Titokban kellett volna tartaniuk, hogy visszatértek, ahogy Dumbledore mondta. De idejöttek, miattam. Hihetetlen és szokatlan érzés, a tudat, hogy rájuk mindig számíthatok, ők mindig itt lesznek, ha szükségem lesz rájuk. Abban a pár pillanatban, amíg őket figyeltem, akkor vettem észre, hogy Bellatrix halálos átkot küld felénk. Nem tudtam védekezni, csak Siriust magammal húzva a földre vetődtem. De nem történt semmi, nem csapódott be sehova a halálos átok. Mikor felnéztem, csak anyát láttam, előttünk kivont pálcával …

(Lily szemszöge)
Mióta visszatértünk az életbe James-szel, Dumbledore kérésére nem mutatkoztunk, egyedül ő és a fiunk tudott rólunk. Rettenetesen furcsa volt, hogy a fiúnk majdnem olyan idős, mint mi, ugyanis ugyanabba a korunkba tértünk vissza, amelyikben meghaltunk. Ha valaki azt mondta volna, nekem, hogy 24 évesen lesz egy 16 éves fiam, minimum képen röhögöm, de előfordulhat, hogy a Mungó elmegyógy részére vitetem. A visszatérésünknek lassan már egy éve. Azóta hozzászoktunk a fennálló helyzethez és Dumbledore jóvoltából rengeteg időt tölthettünk a fiúnkkal, leginkább tanítottuk őt, és ismerkedtünk. Szerencsére Dumbledore rengeteg emléket rakott el Harry-ről. Láthattuk, ahogy a Tesztleg süveg a Griffendélbe osztja be, láttuk az első évét nag vonalakban, ahogy megtanult alkalmazkodni a varázsvilág számára idegen dolgaihoz. Láttuk, ahogy már elsős korában fogó lett, mersze James mellkasa úgy dagadt a büszkeségtől, hogy félő volt szétrobban. De azt is láttuk, ahogy először megküzdött Tommal, vagyis Tom egy kis, undorító részével. Majd másodikban, ahogy kinyitotta kamrát. Nem kissé lepett meg, hogy megtalálta, bár azon nem lepődtem meg, hogy örökölte tőlem a Párszaszót. Aztán ahogy harmadikban találkozott Siriusszal - akin még az Azkaban hosszú évei is alig hagytak nyomot – és rájött, hogy Féregfark árult el minket. Esküszöm ha az a féreg az utamba kerül addig kínzom majd, amíg nem könyörög a halálért. Aztán tavalyi Trimágus Tusa veszedelmeit is láthattuk. Így legalább nem volt már olyan idegen számunkra. Az is igaz hogy se James se én nem viseljük túl jól a bezártságot, és az is tény, hogy néha-néha állati formában kimentünk körél nézni, de azért megláttuk a lehetőséget abban, hogy össze vagyunk zárva ketten. Mondjuk úgy, hogy bepótoltuk az elmaradt nászutunkat … Minden rendben ment, amíg véletlenül nem csúsztam át Harry fejébe. Már Tommal szemben tartottam az elmém védelmét, Harry-vel és James-szel szemben nem, így sokkal hamarabb észreveszem, ha baj van. Láttam, ahogy Lucius elkérte tőle a jóslatot, láttam, ahogy a barátait lefogják, de azt is látta, ahogy Sirius ott terem. Lehet, hogy már ott volt a segítség, de a fiúnkról volt szó. Amilyen gyorsan csak lehetett összeszedtük magunkat és már hopponáltam James-szel együtt. Épp időben, érkeztünk, hogy kivédjem Trixi halálos átkát.
- Hogy merészeltél a fiamra támadni te cafka?! - kérdeztem tőle dühtől izzó hangon. Ő pedig lefagyott, ahogy felismert, az egész kicseszett teremben mindenki lefagyott. Az átkok nem cikáztak tovább, színes fényekkel és az átkok becsapódásának hangja sem hallatszott. Nem kellett körbenéznem, hogy tudjam mindenki minket néz. James karja még mindig a derekamon volt, mint mielőtt otthonról elindultunk. - Csak nekem látszik úgy, hogy úgy néz ránk, mintha szellemet látna? - kérdeztem mosolyogva férjemre pillantva, mire ő felnevet.
- Nem is értem, miért. - mondta végül már kisfiús ártatlansággal.
- Javíthatatlan vagy. - vigyorogtam rá. - Sirius, remélem nem bánod, ha én foglalkozom a hőn szeretett unokatesóddal. Ígérem nem fogom kímélni. - kacsintottam rá, majd megint Jamesre néztem . -Vigyázz Harry-re. - ő csak bólintott én pedig Trixi elé hopponáltam. - Na mi van, nem is támadsz? Így olyan unalmas lesz. - mondtam kissé lehangoltan. De ő már emelte is a pálcáját és támadt én pedig kivédtem. - Na ez az a Trixi, akit ismerek.
- Hogy a francba támadtál föl te is te ribanc? - kérdezte tőlem.
- Hát Tom nem is mesélte el? Pedig jól tudta, hogy James és én is visszatértünk. - igazából sejtettem, hogy nem fog kérkedni vele, csak az agyát akartam húzni, ami sikerült is. Az arca paradicsom vörös és lila. Büszke voltam magamra, hogy még mindig fel tudom húzni. De sajnos jól ismert, tudta, hogy nincs esélye ellenem, ezért pár beszedett rontás után megfutamodott. Mindig utáltam a gyávákat, valahogy mindig felfordult tőlük a gyomrom. Nem azt mondom, hogy a bátorság oltárán fel kellene áldozni az életünket, de legalább kihúzni a végsőkig, tudva, hogy mindent megpróbáltam, de nem jutottam előbbre. Na mindegy, én igazán nem tehetek róla, hogy a világ hemzseg a hozzá hasonlóan gyáva alakoktól.

(Harry szemszöge)
Nem meglepő módon mindenki döbbent csenddel fogadta a szüleim feltűnését. Emlékszem én is hasonlóan voltam vele, mikor találkoztam velük Dumbledore irodájában. De aztán már kitörő örömmel fogadtam őket, tudva, hogy most már tényleg nem vagyok egyedül. Aggódva figyeltem, anyát, ahogy Bellatrix után megy, de mivel apán nem látszott, semmiféle aggodalom ezzel kapcsolatban, ezért egy kicsit én is megnyugodtam. De apa sem habozott, azonnal küldött Luciusra egy hátráltató majd egy kábító átkot. Majd Karon ragadta a még mindig döbbenten álldogáló Siriust és engem is, a barátaimhoz húzott.
- Tapi, éledj, jó? - nézett rá régi legjobb barátjára apa. - Tudom, hogy ez elég … sokkoló és ígérem Lily-vel mindent elmesélünk neked, ha kijutottunk innen, de addig, csak próbálj meg félig magadhoz térni. - Sirius átölelte és megveregette a hátát, mikor elváltak egymástól, láttam egy könnycseppet Sirius szemében, de kipislogva, mielőtt lecsordulhatott volna.
- És most, mit csinálunk? - kérdeztem apától.
- Siriusszal kiviszünk titeket innen, ez nem gyerekeknek való helyzet. - mondta komolyan.
- Nem vagyok már gyerek! - ellenkeztem.
- Amíg nem töltöd be a 17-et az vagy, és utána is a fiúnk leszel, szóval, nehogy azt hidd, hogy csak úgy lerázol minket. - mosolygott rám.
- Itt vagyok! - szaladt oda hozzánk anyu is, a haja úgy szárnyalt a levegőben, mint egy külön kis láng csóva.
- Gyors volt. - vigyorgott rá apu.
- Még mindig ugyanolyan gyáva nyúl, mint régen volt. Csak egy kis fenyegetőzés és néhány rontás kellett és már el is húzott. Mehetünk?
- Lily, legalább megfésülködhettél volna, mielőtt eljöttök otthonról. - szólalt meg Sirius tök értelmetlenül, mire mind úgy néztünk rá, mint aki megbolondult.
- Nem hinném, hogy akarom tudni, hogy miről beszélsz, de ezt később is kifejtheted. - mondta anya és gyorsan végig futotta az ujjait a haján, bár ezzel nem igazán jutott előbbre.
- Csak egy kissé feltűnő, hogy most másztatok ki az ágyból. - vigyorgott vidáman. Mire anya csak a fejét csóválta, apa meg elnevette magát.
- Először is a szexuális életünket NE Harry előtt akard kitárgyalni! Másodszor, örültem volna, ha tovább maradsz sokkos állapotban, Black, abban a pár pillanatban jobban bírtalak, mint egész eddigi életemben. - oltotta le. Sirius döbbent és vidám tekintete és anya parancsoló arc kifejezése nem csak apát, de engem is felvidított. Arra két percre sikerült megfeledkeznem arról, hogy hol vagyok.
- Én is jobban kedveltelek, amíg halott voltál, Evans. - mosolygott rá Sirius. Anya nem vetet sértésnek, nyilván ilyen lehetett a kapcsolatuk …
- Akkor kvittek vagyunk. - mosolygott anya, de aztán a mosoly leolvadt az arcáról és apára pillantott, majd rám. - A terv egy kissé változik. Hopponálunk! Hopponáltatok valaha? - nézett ránk, de a válasz egybehangzó nem volt. De akkor vettem észre Lunat, aki egy halálfaló elől fut a hosszú folyosó felé, ami ki tudja hova vezet. Nem gondolkodtam, azonnal utána eredtem és ezt három halálfaló is észrevette. Mind rám támadtak, de nem találtak el és mikor hátrapillantottam futás közben láttam, hogy anyuék ellenük párbajoznak. Így szabad utat engedve nekem a halálfaló felé. A folyosó a hatalmas Hallba vezetett. Számomra ismeretlen halálfaló már lefegyverezte Lunat és különféle rontássokkal bombázta, amikor elkábítottam.
- Luna, jól vagy? - kérdeztem tőle, mire ő lassan bólintott. De akkor megéreztem Vodemort ismerős erőhullámait, ahogy idehopponált. Próbáltam támadni, de esélyem sem volt. Kivédte a támadásomat, és olyan erővel viszonozta, hogy nem tudtam védekezni. Szerencsére Dumbledore hamar megjelent és párbajozni kezdtek. Én végig ott voltam. Észre sem vettem, hogy a barátaim és a szüleim Sirius-szal kiegészülve mikor értek oda. Figyeltem, ahogy párbajoznak. Már-már kiegyenlítettnek tűnt a harc, amikor Voldemort hirtelen eltűnt. De valami nem stimmelt, még mindig éreztem az erejét, sokkal jobban és sokkal közelebbről. Aztán fájdalom nyílalt belém. Nem csak a közelemben volt, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál kifolyólag ott volt benn, a fejemben. És a fájdalom egyre erősödött. Összeestem, a hideg követ karmoltam, körülöttünk valamilyen láthatatlan erőkör volt. Dumbledore térdelt mellettünk, anya és apa pedig egymásba kapaszkodva álltak mögötte. Az aggodalom csak úgy sütött belőlük. Miközben Voldemort próbálta elhitetni velem, hogy olyan vagyok mint ő, a gondolataimban minden hasonlóságot lefuttatott. Majd megszólalt, az én számmal, de az ő hangján.
- Látod, vesztettél vénember. - mondta undorral hangjában.
- Harry, nem a hasonlóságotok a fontos, hanem az, amiben más vagy. Nem a hasonló tulajdonságaitok és képességeitek számítanak, hanem a döntéseitek. - mondta nyugodt hangon a professzor. Én pedig körbenéztem a hatalmas fogadó helyiségben. Láttam a szüleim aggodalmán kívül, a barátaimét, a rend tagokét. Láttam, hogy törődnek velem, bármilyen hihetetlennek tűnt. Olyan volt, mintha a fejemben futó képek sora lelassult volna és megtaláltam magamat abban az áradatban. A fájdalom hirtelen alábbhagyott.
- Te vesztettél. - súgtam halkan, nem tudtam megállapítani, hogy kimondtam-e, vagy csak az agyamban visszhangoztak a szavak. - Gyenge vagy. Nem tudod, milyen a szeretet. Csak sajnálni tudlak. - mondtam, és ekkor megtört a jég. Még egy utolsó fájdalomhullám tépte a testemet, majd eltűnt belőlem. Az ereje kiszállt, de nem távozott el, ott maradt mellettem. Lenézett rám, de a védőkör még mindig ott volt körülöttünk. Simán megölhetett volna … Nem volt erőm felemelni a pálcámat sem. Nem tudom, megtette volna-e, de egy biztos nem maradt rá módja …

2.Fejezet – I don't know, how could I bring them here, into danger

Sziasztok!
Hiába próbálkozom azzal a fránya csütörtökkel valahogy sosem jön össze, bocsi.
A fejezethez ajánlom Eminem-től a Not afraid c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo

 

„Apa figyelmeztető szavait is hallom: a félelem hiánya veszélyes, mert vakmerővé és meggondolatlanná tesz. Mindig azt mondogatta, hogy a félelem hasznos, mert erősíti a túlélési ösztönt … Én azért nagyon szívesen meglennék nélküle.”
/Kendra Blake – A rémálmok lánya/

Egyszerre tűnt túl lassúnak és túl gyorsnak az út Londonba. Lassú volt, mert ki tudja, hogy Sirius meddig tud még kitartani, ugyanakkor hiába értünk oda, fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mit is kellene tennem. Voldemort ereje jóval túlszárnyalja az enyémet és feleannyi varázslatot sem ismerek, mint ő. Lássuk be, a túlélési esélyeim is elég csekélyek a barátaimat is ide csődítettem a veszélybe. Hát ez igazán remek, ennél jobb már nem is igen lehetne. A vicc az egészben az, hogy már nem érzem azt a félelmet, amit az úton éreztem. Amint megérkeztünk a telefonfülkébe minden félelmem elszállt. A belenyugvás érzése öntött el. Belenyugodtam mindenbe, ami ma este történhet. Mind bezsúfolódtunk a telefonfülkébe és ugyanazzal a számkombinációval, amivel Mr Weasley bevitt, jutottunk be mi is.
- Figyeljetek rám! Amint megtaláltuk Siriust, én lefoglalom Voldemortot, ti pedig kihozzátok őt és eltűntök a francba. Világos? - néztem körbe rajtuk.
- Harry, ezt igazán nem kell egyedül csinálnod, érted? Segítünk neked. Nem kell egyedül szembe nézned vele. Itt vagyunk veled. - tette a kezét a vállamra Ginny.
- Nem! Nem! Túl veszélyes. Már az is túl veszélyes, hogy itt vagytok. Ennyit már nem kockáztathatok. Értsetek meg! - ellenkeztem.
- Ne most essetek egymásnak! Bizonyára alkalmasabb időpontot is találtok a vitára. - szólt közbe Hermione.
- Csak tűnjetek el innen, minél hamarabb csak lehet! - néztem rájuk, láttam Ginny-n, ahogy az ajkába harapva tartja lakat alatt a száját, de nem szólt egy szót sem. Miután leértünk a hatalmas fogadóhelyiségbe, ahol kandallók is voltak, és ami általában hemzsegett az emberektől, most mégis kihalt volt és hatalmas. A lifthez mentünk, majd a Misztériumügyi Főosztályra. Egy hosszú folyosó után megérkeztünk ahhoz az ajtóhoz, amiről már hónapok óta álmodtam, ami előtt láttam beszélgetni Luciust és Caramelt. Éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben vert az izgatottságtól és az aggodalomtól. Rengeteg már, így most már nem vesztegethettem tovább az időt. Gondolkodás nélkül nyitottam ki az ajtót, ami a látszat ellenére elég súlyos volt. Bent szokatlan látvány fogadott. A helyiség belmagassága vagy 10 méter volt és mindenhol a plafonig érő polcok voltak tele valamiféle gömb szerű akármikkel.
- Mik azok a gömbök? - kérdezte Mio.
- Fogalmam sincs. - válaszoltam.
- Merre tovább? - kérdezte Ron. Őszintén szólva fogalmam sincs. De nem akartam, hogy ezt ők is tudják, így elindultam előre, kerestem azt a számot, amit a látomásban láttam. Amikor sikeresen rájöttem, hogy a polcok számozás milyen sorrendben van, egyre gyorsabban szedtem a lábam. De nem volt ott, ahol kellett volna.
- Itt kellene lennie. - mondtam egy kissé kétségbeesett hangon. Körülnéztem a polcsorok között, de nem láttam sehol senkit. Pedig tudtam, tudtam, hogy itt kellene lennie.
- Harry, itt van a neved. - hallottam Nevielle halk hangját. Két polcsorral hátrébb volt és az egyik gömböt nézte. Oda mentem mellé, hogy én is lássam. Tényleg ott volt a nevem egy gömb előtt lévő pici aranynak látszó kis táblám. Nem tudtam mi az, de világéletemben kíváncsi voltam, így nem gondolkodtam sokáig. Az ujjaim mégis lassan simultak hozzá. Az üveg érintése hűvös volt. Amint leemeltem a polcról elkezdett világítani és a benne lévő füst szerű valami gomolyogni kezdett, aztán egy halk, távoli hang szólalt meg.
„Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött …
Két ősi nagy hatalmú család sarjaként születik, s a hetedik hónap halála szüli őt …
A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik …
Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli … „ Megdöbbentett, amit hallottam és kétségem sem lehetett volna, hogy ez én vagyok, de még sem … Igaz, hogy július 31-ikén születtem, de a szüleim családjai kétlem, hogy nagy hatalmú varázscsaládok. Főleg anyué, ő mugli családba született. Akkor lehet, mégsem én vagyok a kiválasztott? De hát Voldemort engem jelölt meg azon a tragikus éjjelen. A többiekre pillantottam. Ők is hasonló értetlen tekintettel bámultak, szóval ők is hallották. Valami furcsa bizsergés szaladt végig a hátamon, ez általában akkor történik, ha valaki varázsol a közelemben. Nem kellemetlen igazából, és eléggé elhanyagolható a Roxfortban, ahol szinte egész nap érzem ezt a furcsa érzést. Azt mondták, hogy idővel majd tovább tudom fejleszteni és azt is érezni tudom, hoyg milyen típusú varázslat van a közelemben. Hát, még nem voltam rá képes, de azt meg tudtam állapítani, hogy honnan jön. A hátam mögött volt, két polc sor között. Láttam, hogy valami mozog a sötétben, aztán ahogy közelebb ért láttam, hogy két halálfaló az. A pálcámat már magam elé tartottam, hogy meg tudjam magam védeni., ha arra kerül a sor.
- Hol van Sirius? - kérdeztem magabiztosan, félelem nélkül. Az egyik halálfaló eltávolította a maszkját a pálcája segítségével. És Lucius Malfoy undorító önelégült felsőbbrendű képe jelent meg előttünk.
- Megtanulnivalód, hogy más az álom, és más a valóság. Azt láttad, amit a Nagy Úr láttatni kívánt veled. - mosolyog.
- És miért csalt ide Voldemort? - kérdeztem Lucius szemébe nézve. Mire egy visítozó kacagás sértette meg a csendet. És a maszk az ő arcáról si szertefoszlott. Bellatrix Lestrange arca épp olyan volt, mint az újságokban, eszelős és őrült. Nevielle-re akartam nézni, meg akartam nyugtatni, de nem tettem.
- Ki meri mondani a nevét! - a visítozó hangjából nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetés vagy düh esetleg döbbenet van a hangjában. Lehet jobb is volt így.
- Bellatrix Lestrange? - hallottam a hátam mögül Nevielle elesett és dühös hangját. Épp csak hátra néztem rá és a kezemet a vállára tettem, erősen megszorítottam, jelezve, hogy ez most nem az az idő, amikor bosszút állhat a szüleiért. Főleg nem azért, mert a másik három polcsor között is két-két halálfaló hopponált.
- Nevielle Longbottom volnál? - visítozott megint. - Hogy vannak anyuék? - azt hiszem már nem akartam annyira leállítani Nevielle-t, a helyében én is így reagáltam volna. Előrántotta pálcáját, mire Bellatrix is rácélzott. De Lucius leállította.
- Elég volt Bellatrix! Nem ezért jöttünk. Nekünk csak a jóslat kell! Szóval most szépen mindenki megnyugszik. - mondta halkan.
- Minek kellene Voldemortnak egy jóslat, amiről ő maga már évtizedek óta tud? - kérdeztem, bár nem voltam egészen biztos benne, hogy Voldemort tényleg tud-e a jóslatról, de hát próba cseresznye …
- Mert sok kérdésre válaszolhatna ez a kis gömb. Érdekel, miért téged választott a Nagy Úr? Vagy honnan ered az erőd? Mi a sebhelyed igazi eredete? Minden kérdésre válaszolhat az a jóslat. Ha érdekelnek a válaszok, akkor add ide nekem. - Lucius egyre közelebb lépdelt beszéd közben. Komolyan ilyen naivnak gondol? Majdnem elnevettem magam, de visszafogtam. Rendben, akkor játszunk. Elgondolkodó fejet vágtam, a jóslatot néztem, miközben egyre erősebben szorítottam a pálcámat.
- 14 éve várok már arra, hogy megtudjam miért. Miért pont a szüleim? Miért én? - majd rápillantottam és elmosolyodtam. - Egy kicsit még tudok várni! Stupor! - küldtem rájuk egy hátráltató bűbájt és a többiek is követték a példámat. Alig telt pár percbe és már az ajtó felé rohantunk. Aggódtam, mikor Nevielle és Luna leszakadtak tőlünk, sőt később én is eltávolodtam a többiektől, de végül a polcsorok kereszteződésében összefutottunk. Mindenki egyben volt, nagyjából. Nem kicsit nyugodtam meg, főleg, hogy már nem voltunk olyan messze az ajtótól. Láttam, ahogy egy halálfaló közeledik felénk, mind észrevettük. Már emeltem a pálcámat, amikor Ginny pálcájából előtört a lefegyverző bűbáj és olyan erővel csapódott a halálfalónak, hogy több métert repült hátra és a plafonig érő hatalmas polcok elkezdtek dőlni. Mindig is tudtam, hogy Ginny-nek hatalmas ereje van, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire … Pár pillanat telt el csupán, amíg a dőlő polc sorok szépséges látványa lekötött minket, aztán érzékelve a veszélyt futottunk tovább. Egyre közelebbről jött az összetörő jóslatok zaja a hátunk mögül, de már láttuk az ajtót. Én értem oda elsőnek, de csak kinyitottam, addig nem megyek innen sehova, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy mindenki épségben kijutott innen. Ginny volt az utolsó, aki magával rántott, nehogy valami őrültséget csináljak gondolom, bár nem voltak ilyesféle terveim. Megkönnyebbülésem korai volt. Egy másik helyiségben találtuk magunkat, amiben nem volt semmi, csak egy ősi boltív. Valamilyen furcsa energiát árasztott magából és hogy megbizonyosodjak róla, mi az, közelebb mentem és valamilyen suttogás szerű hangot hallottam.
- Hangok. Értitek mit mondanak? - kérdeztem a többiektől, még mindig a boltívet bámulva.
- Hangok? Harry, mi nem hallunk semmilyen hangokat! - hallottam Hermione halk és szokatlanul magas hangú válaszát.
- Én is hallom őket. - jött közelebb Luna.
- Harry, ez nagyon nem tetszik nekem. Tűnjünk el innen! - vált egyre hisztérikusabbá Hermione hangja. Valószínűleg helyeseltem volna, de már késő volt. Éreztem, hogy jönnek. Felnéztem az ajtóra.
- Álljatok mögém! Jönnek. - mondtam a kelleténél talán jóval nyugodtabban. Ők nem szóltak semmit, csak tették, amit kértem. De nem tudtam védekezni. Egyszerre özönlöttek ki az ajtón. Földre kerültem ugyan, de egy kezdetleges pajzsot sikerült felhúznom magam köré, de nem tudtam kiterjeszteni. A francba! Miért kellett lebecsülnöm ezek a hülye pajzsbűbájokat?! Körbe néztem, miután megszűnt a roham. A barátaimat lefogták. Egyedül én álltam ott a boltívnél és velem szemben Lucius.
-A helyzet egyszerű és világos. Vagy ideadod a jóslatot nekem, vagy a barátaid meghalnak. - mondta Lucius nyugodt hangon, nem hagyva más megoldást. Körbenéztem a barátaimon.
- Ne add oda neki! - hallottam Nevielle bátor hangját. De mindegy volt mit mond, nem kockáztatom az életüket. Átnyújtottam Luciusnak a gömböt, amikor valaki a hátam mögé hopponált. Csak a gömbből láttam, hogy Sirius az. Őt pedig még több rend tag követte.

III. Könyv 1.Fejezet – The vision

Sziasztok!
Erősen próbálkozom a rendszerességgel,ígérem. Meglátjuk, mi lesz belőle, de igyekszem.
Aki szeretne mellé zenét hallgatni, annak ajánlom: One Republic-tól az All the right moves c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo

 

"Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért. Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk."Müller Péter

 

(Harry szemszöge)
Tudjátok, milyen érzés, az, amikor az egyik pillanatban még minden rendben van. Az ég kék, a barátaiddal együtt örülsz, aztán a következő pillanatban minden összetörik. Az agyad összekapcsolódik a világ legsötétebb sötétvarázslójának agyával és látod, ahogy egy számodra fontos személyt kínoz. Nem tudom más mit tenne a helyemben. De nekem az első és legfontosabb dolgom az volt, hogy kiszakadjak az agyából, visszaemeljem az agyam mentális védelmét. Összeszedjem magam a sokkból és valahogy eljussak hozzájuk Londonba, a Misztériumba. A saját fejembe való visszaugráshoz és a mentális védelmem visszaépítéséhez nagyban hozzájárul Hermione és Ron aggódó hangja, ahogy a nevemen szólongatnak.
- Harry, mi történt veled? - kérdezte Mio, de én nem válaszoltam, csak azonnal el kezdtem futni a lépcsőkhöz. Hallottam, hogy jönnek utánam, így elkezdtem magyarázni.
- Láttam Voldemortot, ahogy Siriust kínozza. - mondtam nyugtalanul. - Hónapok óta álmodtam arról a helyről, de most már tudom, hogy hol van! A Misztérimban láttam, mikor a tárgyalásra mentem.- a lépcső megindult a bal oldali folyosók felé, mikor Hermione a karom után kapott, és leállított.
- Harry, biztos vagy benne? - kérdezte kissé aggódva.
- Persze, pont úgy láttam, mint Mr Weasley-t! - mondtam kissé talán ingerülten.
- Csak arra akarok rámutatni, hogy nem véletlenül tanított Piton Oklumenciára. Voldemort képes azt láttatni veled, amit akar, ha nem véded magad. - magyarázta Hermione, de mikor kimondta a nevét, még mindig félelem érződött hangján.
- Hermione, Sirius a keresztapám. Nem hagyhatom, hogy ez történjen vele. Te is azonnal rohannál, ha az egyik családtagod bajban lenne. - erre a kijelentésre Ronnal egymásra néztek.
- Oké, mi a terv? - kérdezte végül Ron.
-A hopp-hálózatot fogom használni.
- De Umbridge minden tornyot figyeltet. - ellenkezett Hermione, de én már indultam is tovább.
- Egyet nem. A sajátját. - mondtam, ők pedig nem kérdőjeleztek meg. Egy egyszerű Alohomorával bejutottunk a szobájába, ami még mindig ugyan olyan undorítóan rózsaszín volt és tele nyivákoló macskákkal, mint mikor először voltam itt. - Csak én émelygek ettől a rengeteg rózsaszíntől? - kérdeztem tőlük tényleg érdeklődve.
- Nem. - válaszolták egyszerre, majd egymásra mosolyogtak.
- Akkor megnyugodtam. - mosolyogtam rájuk, miután begyújtottam a kandallót, hogy hopponáljak. - Értesítsétek a Rendet. - mondtam komolyra fordítva a szót.
- Mi? Harry, te meghibbantál? Mi is megyünk veled! - ellenkezett azonnal Ron.
- Ez nagyon veszélyes nem kérhetlek rá titeket, hogy gyertek.
- Nem kell rá megkérned. Veled megyünk, és kész. Hárman máris nagyobb esélyeink vannak.- szólt Mio, a szemembe nézve, majd még hozzá tette. - Harry, ebben mi is benne vagyunk.
- Benne vagytok, bizony! - hallottuk varangypofa hangját az ajtóból és láttuk, ahogy pálcát emel ránk, nyomában pár mardekáros, akik bizonyára a különleges különítmény tagjai. Ők is követték Umbridge mozdulatát így már nem maradt túl sok esélyünk. Lefogták Ront, és Hermione-t is. Umbridge lezárta a kandallót, engem pedig egy karfás fa székbe löktek. A kezem a karfán pihent és a lehető legnyugodtabb tekintettel néztem rá. Pár perc múlva még több különítményes zsúfolódott be a szobába, lefogva Luna-t, Nevielle-t és Ginny-t. Végig néztem a barátaimon, akiket nem akartam bajba keverni, mégis sikerült...Egyetlen lehetőség volt, ha esetleg sikerülne valamelyiküknek kiszabadulnia, akkor én kirúghatnám varangypofa kezéből a pálcát és a hirtelen döbbenet okozta lefagyás talán a többiek is ki tudnának szabadulni és nálam már lenne egy pálca … A többiekre pillantottam a lányoktól nem vártam, hogy ki tudják szabadítani magukat, míg Nevielle-t és Ront ketten fogták le. Ron szemébe néztem, mire mintha tudná mit akarok, elkezdte rángatni a kezét, de nem járt sikerrel. Nem tudom miért, de a tekintetemet Ginny-é vonzotta magához. Sajnos ez mostanában elég sokszor megesik, akárhogy próbálom kerülni, mégis csak a legjobb barátom húga... Láttam a szemében az elhatározottságot, a bátorságot. Umbridge folyamatosan kérdezgetett, de nem mondtam semmit sem, amikor egyszer csak Piton jelent meg az ajtóban.
- Miért hívatott? - kérdezte a megszokott felsőbbrendűségi hangsúllyal.
- Áhh, Piton professzor! Van önnél Veritas szérum?
- Persze, mindig hordok magamnál. - válaszolta szarkasztikusan a mardekár házvezetője.
- Ez esetben nincs szükségünk Önre. - nézett rá elbocsájtóan.
- Elfogta Tapmancsot... - néztem Pitonra és reméltem, hogy megérti, amit mondani akarok. -Elvitte Tapmancsot, oda, ahol el van rejtve.
- Tapmancs? Mi az a tapmacs? Mi van elrejtve? - sipítozott varangypofa.
- Én se értem. - vont vállat Piton és elment. Az egyetlen probléma, hogy nem tudom, tényleg nem értette? Vagy csak Umbridge miatt mondta? Umbridge figyelme újra rám összpontosult. Én a karfára könyököltem és összefűztem az ujjaimat, miközben bátran szembenéztem vele. Láttam, hogy ideges, ami nem kis örömmel töltött el, még el is mosolyodtam.
- Na, most mit lép Umbridge? - kérdeztem nyugodtam, amitől még jobban elkezdett forrni a dühe.
- Ha nem megy szépen, akkor máshogy csinálom. - sétált oda az asztalához és Caramell fotóját az asztalra fektette, hogy ne látszódjon. - A Cruciatus majd megoldja a nyelved. - mondta végig bólogatva. Nem tudtam eldönteni, hogy ezzel magát biztatja, vagy csak szimplán elmeroggyant.
- De az be van tiltva. - ellenkezett Hermione. Rájuk néztem, mind próbáltak szabadulni, de nem tudtak. Hát akkor ez van … Visszafordultam Umbridge-hez. Láttam, hogy remeg a keze. Én pedig elnevettem magam, majd a szemébe néztem.
- Ugyan Dolores, látom, hogy retteg. Nem fog megkínozni. - a mosolyom elbűvölő volt, de tudtam, hogy ezzel csak feldühítem és mégis meg fog kínozni. Nem ő lesz az első, Voldemort már használta rajtam a Cruciatust. A keze megszűnt remegni, és nyitotta a száját, hogy kimondja az átkot, amikor egy fájdalmas nyögés hallatszott. Mindketten a hang irányába néztünk. Ginny beletaposott a fogvatartójának lábába és kiszabadult. Egy pillanatra megdöbbentem, de ez volt az az alkalom, amire vártam. Egy magas rúgással kirúgtam Umbridge pálcáját, majd hasba rúgtam, hogy legyen időm felkapni a pálcáját. Így már sokkal jobban éreztem magam. Elkábítottam Ginny vérzőorrú fogvatartóját is Umbridge után, majd Hermione egyik fogvatratóját is elkábítottam, de Draco már elővette a pálcáját, ezzel elengedve Nevielle-t. Dracoval kezdtem párbajozni. Hosszú évek rutinja van már a hátunk mögött. És mint általában sikerült legyőznöm, egy gumilábrontással, majd egy kábító átokkal. Mire a párbajnak vége lett már mind kiszabadultak, és a mardekárosok mind ki voltak ütve.
- Szép volt Gin. - mosolyogtam rá, mire ő egy kissé elpirult. - Hol tanultad?
- 6 bátyám van. Hidd el, nem olyan egyszerű az élet, mikor eljutnak a bunyó korszakukba. - csóválta a fejét, mintha maga sem hinné el, milyen nehéz is.
- Elhiszem. Néha Ronnal is elég nehéz.
- Na de hé! - szólt közbe Ron, amin végül mindketten elmosolyodtunk. Hermione ezt a pillanatot választotta, hogy kiakadjon, remekül időzített, tényleg...
- Harry, neked teljesen elmentek otthonról? Meg is kínozhatott volna! Te meg csak nevettél, mint aki teljesen meggágyult! - bokszolt a mellkasomba kétszer, mielőtt még lefoghattam volna a kezét.
- Jól van! Jól van! Csak elég vicces volt a helyzet. Állítom, ő jobban be volt szarva, mint én.
- Hát nagyon úgy nézett ki. - értett egyet velem Ron.
-Az a buggyant nőszemély meg akart kínozni! Harry, mond felfogod?! - legyezget a szemem előtt Hermione.
- Láttad, mennyire ki volt készülve? Szerintem ő kevesebb ideig bírta volna, mint én.- pillantottam a földön elterült rózsaszín kupacra.
- Egyáltalán nem tudhatod, milyen szenvedés lehet a Cruciatus átok! Lehet, hogy azonnal beleőrültél volna! - ellenkezik Mio. Míg én óvatosan Neville-re pillantok. Látom a szemében a szomorúságot, tudom, hogy a szüleire gondol, akik a Cruciatus miatt bolondultak meg.
- Rövid ideig el lehet viselni. - néztem vissza Hermione-ra. És próbáltam terelni a témát. - Umbridge lezárta a kandallót, szóval, valakinek valami ötlet, hogy jutunk el Londonba?
- Miért van olyan érzésem, hogy valaki használta rajtad a kínzás átkot? - kérdezte Ginny. Nem néztem rá, sem senki másra, csak a szemben lévő falra.
- Mert így van. De tavaly óta sokat tanultam, még egyszer nem fog megkínozni, még Voldemort sem. - mondtam magabiztosan, bár egyáltalán nem voltam benne biztos.
- Miért nem mondtad el? - kérdezte halkan Hermione.
- Miért tettem volna? És mégis hogyan? Jéé, helló, hogy vagytok?! Tudjátok párbajoztam Voldermorttal, aszem kétszer vagy háromszor megkínzott, bizonyára meg akarta mutatni, hogy milyen félelmetes is, ezért végig ment az összes főbenjáró átkon. És ti hogy élveztétek a műsort, míg nem voltam itt? - akadtam ki kissé. De mikor rájuk néztem, mind bocsánatkérően néztek rám. - Bocs, ezt nem akartam, csak kicsúszott belőlem. Voldemort legfőbb célja, hogy megöljön és sajnálatos módon elég jól halad vele. Akkor este, csak a Priori Incantatem mentett meg. Ha a pálcáinknak nem ugyanannak a főnixnek a tolla a magja, akkor nem egyesültek volna és valószínűleg már nem beszélgetnénk itt. - sóhajtottam fel feszülten és önkéntelenül a hajamba túrtam. - Az igazság az, hogy én egyáltalán nem hiszek ebben a Kiválasztott hülyeségben. Voldemort és az én erőm között mérföldek vannak, és ezek a mérföldek nem nekem kedveznek. Igazából rohadtul tartok tőle. - vallottam be most először hangosan. - Ettől függetlenül el kell jutnom Londonba, mert megöli a keresztapámat. Ezt ugye megértitek?
- Bolondnak is tartanálak, ha nem félnél tőle. - ölelt át Hermione nyugtatóan. - Ahogy már mondtuk Ronnal veled megyünk.
- Héé, minket sem hagytok ki belőle! - ellenkezett Ginny.
- Igen, mi is megyünk. - erősködött Luna és Nevielle.
- De ez nagyon veszélyes! - próbáltam ellenkezdni. Esélytelenül.
- Veled megyünk és kész! - Ginny határozottsága belém fojtott minden ellenvetést.
- Akkor a kérdés ugyanaz. Hogyan jutunk Londonba? - kérdeztem, miközben elindultunk Umbridge irodájából, le a lépcsőkön. Senki sem szólt semmit. Végül onnan jött a válasz, ahonnan a legkevésbé számítottam rá.
- Repülni fogunk. - szólalt meg Luna halkan.- A rengetegben, nem olyan messze innen van egy kis tisztás, ahol szinte mindig akad 1-2 tesztrál. Ha szerencsénk van, akkor most sem lesz másként.
- Ez remek ötlet Luna! - dicsértem meg.
- Igen, tényleg az. Csak van egy kis probléma. Mi nem látjuk őket. - szólt közbe Mio.
- Nem baj, majd Luna és én segítünk. Csak bíznotok kell bennünk. Ha ez nektek is rendben van így. - néztem rájuk.
- Oké, akkor nyomás. Mutassátok az utat. - szólt Ron. Mi pedig Lunaval futásnak eredtünk, ők pedig követtek. Egyszer csak Hermione lihegő kérdése szaladt a fülembe. -Egyébként Harry, te kick-box-szoltál? - kérdezte rám nézve. Nem kicsit lepett meg, hogy felismerte a rúgást.
- Mi az a kick-box? - értetlenkedett Ron.
- Soha nem figyelsz mugliismereten, ugye? - sóhajtott fel Hermione. Én sem igazán szoktam figyelni, mivel muglik között nőttem fel, kétlem, hogy bármi újdonságot megtudnék az órákon. - A kick-box egy sport, ami a harcművészet elemeit az egyszerű küzdősporttal keveri. De ahogy Harry-t elnéztem,egész jó lehet benne.
- Nem tudtam, hogy a küzdősportokhoz is értesz, Mio. - mosolyogtam rá.
- Apa imádja őket, mikor nyáron otthon vagyok, tuti, hogy megnézünk együtt pár menetet. - magyarázta. - És mióta kick-box-szolsz?
- Általánosban kezdtem. Választanom kellett valami külön órát és a kick-box-szot választottam. Duddly mellett sosem ártott, ha meg tudom magam védeni. 5 éven keresztül versenyszerűen kick-box-szoltam. Aztán megkaptam a roxforti levelem, és abba kellett hagynom. Most már csak edzésként vagy a kviddics edzések és meccsek után levezetésként szoktam alkalmazni.
- Háhh, mondtam én, hogy a kviddics magában nem csinál ilyen felsőtestet. - mosolygott Hermione Ginny-re. Én, Ronnal együtt döbbenten néztem rájuk,
- Jó, oké, jövök neked egy vajsörrel. - viszonozta Mio mosolyát Gin.
- Oooké. Ezzel most megleptetek. Ilyenekről is szoktatok dumálni?
- Jajj, ne csináld már Harry. Gondolom ti is kibeszéltek minket.- mosolygott elbűvölő ártatlansággal Ginny.
- Rendben, ezt értem. De hogy jött egyáltalán szóba a felsőtestem?
- Tudod szoktunk ebszélgetni a Patil ikrekkel. Parvati mesélt ezt-azt. De ha többet akarnék megtudni a szexuális életedről, akkor Katie-t sem kell sokáig kérdezgetni. - magyarázta Ginny. Hát igen, vannak dolgok, amikről nem akarok inkább tudni. Zavartan túrtam hajamba, de aztán összeszedtem magam. Én vagyok a magabiztos Harry Potter, még ha a szexuális teljesítményemről is beszélnek a hátam mögött. - Nyugodj meg, csak jókat hallottunk rólad. - kacsintott mosolyogva Ginny, amitől valamilyen megmagyarázhatatlan módon a szívem őrült tempóban kezdett verni.Utálom, hogy Ginny pillanatok alatt el tudja intézni a magabiztosságom. A hátralévő pár perc csendben telt és  szerencsénk volt. Legalább 10 kifejlett tesztrált és 2 kicsit találtunk a tisztáson.
- A kérdés az, hogy ki, kivel megy. Úgy értem Luna meg én látjuk őket, akkor mi mehetünk valakivel együtt. De akkor is még maradtok ketten, akik vakon fognak repülni valamin, ez elég rémisztő, nem? - néztem rájuk. Senki sem szólt egy darabig.
- Én megyek külön. Nem gáz, ha nem látom, úgyis jól repülök seprűn. - szólt végül Ginny. Mindig csodáltam a bátorságát, amire most is rászolgált.
- Én így is, úgy is félek repülés közben. Mindegy, hogy látom azt a valamit, amin repülök, vagy sem. - szólalt meg Mio is.
- Ha a húgom meg meri tenni, akkor én is. - ajánlkozott Ron is.
- Komolyan, ilyen kibírhatatlan vagyok, hogy senki sem akar velem jönni? - aszem más estben nevettem volna, de most nem ment.
- Rendben, akkor én megyek veled, Szívtipró Potter. - mosolygott rám Ginny. Mostanában ezt a nevet aggatták rám. Hogy zavart-e? Nem.Sőt, igazából elég imponáló volt. Valószínűleg fel kaart vidítani, de ez addig nem fog menni, amíg Siriust ki nem szabadítottuk. Miután eldőlt, hogy ki kivel megy és Lunaval segítettünk nekik felszállni. Én is felszálltam Ginny mögé és óvatosan átkaroltam, hogy a tesztrálon tudjam tartani, miután felszállunk. Direkt nem néztem Ronra, mert így is éreztem, hogy villámló szemekkel néz.  De ahogy felszálltunk, már nem érdekelt. Az egyetlen dolog, amin még Siriuson kívül gondolni tudtam, az Ginny volt.
- Harry, ha vége ennek a napnak, akkor vigyázz magadra. - nem értettem, miét pont akkor. - Ront elnézve elég nagy veszélyben lehetsz. - mondta nagyon komoly hangon. Valahogy megértettem aggodalmát...

III.Könyv - Prológus

Sziasztok!
Sajnálom, hogy csak most kezdem el feltenni a 3. könyvet, de elég zsúfolt időszakon vagyok túl. Szóval ha van itt bárki, akkor örülök, ha nem, akkor meg elvagyok magammal xD
Ha olvassa valaki, remélem tetszeni fog. Igyekszem hetente feltenni egy-egy újabb fejezetet.
A 3. könyv a Harry Potter és a Tűz serlege után kezdődik.
Aki szeretne közben zenét hallgatni, annak ajánlom Kelly Clarksontól a The sun will rise c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo

 

„ A remény kulcsfontosságú tényező. Nélküle semmik vagyunk. A remény formálja az akaratot, az akarat pedig a világot. Lehet, hogy reményben éppen hiányt szenvedtem, de azért még maradt egy-két dolog: akart, rengeteg elszántság és egy esély.”
/ Karen Marie Monin – Álom és valóság/

(Harry szemszöge)
Dumbledore azt állította, hogy csak azért láttam a szüleimet, mert Voldemort és az én pálcám egyesültek. Piori Incantatemnek nevezte. De nem hagyott nyugodni a dolog, valami nem stimmelt, valami furcsa erőt éreztem, amilyet még soha azelőtt. Épp ezért, ahogy ősszel visszamentünk az iskolába, el kezdtem kutatni ezután a Piori Incantatem után. Szerencsére Hermione is segített, hiszen ő jobban ismerte a könyvtárat, mint én. Ahogy egyre többet olvastam róla, annál biztosabb voltam, hogy akkor valami más történt, valami megmagyarázhatatlan. Mio kifejezetten örült neki, hogy ennyi időt töltök a könyvtárban, főleg az RBF-ek előtt. Bár kisebb bajom nagyobb volt, mint az RBF vizsgák. Umbridge megkeserítette mindenki életét az iskolában, nem engedett minket varázsolni. A Minisztérium próbálta megkötni Dumbledore kezeit az iskola felügyeletében és egyre több hatalmat adtak Umbridge-nek. Már jócskán benne voltunk a télben, mikor megalakítottuk a DS-t. Örültem, hogy vannak emberek, akik még hisznek nekem, bár hatalmas felelősséget tettek a vállamra ezzel. Azt hittem Dumbledore azért hívat, hogy hagyjunk fel a DS-sel, ne keveredjünk ennél is nagyobb bajba, de tévedtem, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Az igazgató közölte életem legeslegjobb hírét, mely ezentúl a legeslegnagyobb titkommá vált.

(Hermione szemszöge)
Furcsálltam Harry viselkedését. Először az a varázslat, aztán a folytonos eltűnései. Aggódtam miatta, mert senkinek sem mondta el, hogy olyankor merre jár. Ron úgy vélte, biztos Choval van. Talán igaza volt, mert Harry mindig vidáman tért vissza. Végül úgy láttam jónak, ha rá hagyom, bár fúrta az oldalam a kíváncsiság. Ginny egyre több időt töltött velünk, bár nem voltam vak, tudtam, hogy nem rajong Cho és Harry kapcsolatáért, de úgy tűnt ez rajtam kívül másnak nem tűnt fel. Ginny persze próbált jó képet vágni, ahányszor megjelent Cho is a Nagy Teremben és csatlakozott hozzánk. A DS volt az egyetlen menedékünk, ahol kiadhattuk magunkból az indulatunkat és új varázslatokat tanulhattunk Harry-től. A DS „órák” voltak a nap fénypontjai, egészen addig, míg Umbridge és a mardekáros talpnyalói ránk nem találtak a Szükség Szobájában, miután Cho elárult minket. Nem is csodálom, hogy Harry – és senki más a DS-ből – nem áll szóba vele... Dumbledore elűzése után, az iskola pedig kész pokollá vált, főleg, hogy a vén varangypofa vette át az irányítást. A Rendnek ez kicsit sem tetszett, mert jól tudták, hogy Umbridge Caramell pincsikutyája, így nem hisznek Harry és Dumbledore szavának, hogy a Sötét Nagyúr visszatért.

Reklám!

Sziasztok! 
Mielőtt mind ellépnétek az oldalról, a következő reklám  NOVELLAÍRÓKNAK  és VERSÍRÓKNAK szól. Szóval akit érdekel az ilyesmi, az szépen görgessen lejjebb, akit nem, annak további kellemes idő töltést a neten! :D 

Kedves VERSÍRÓK!
Egyik kedves blogger társam, Mese versíró versenyt hirdetett, beküldeni  JÚNIUS 25.-ékig lehet, szóval aki szeretne az kapja össze magát és hajrá! Részleteket ITT találsz.  Sajnálatos módon én nem tudok verseket írni, de akinek van hozzá tehetsége jelentkezzen!

Kedves NOVELLAÍRÓK!
Aki a novellaírás rajongója, az is próbára teheti magát, ő az Interjúk&Cikkek oldalán méretheti meg magát. Részleteket ITT találsz. Beküldési határidő: JÚNIUS 29. 

SOK SZERENCSÉT MINDEN JELENTKEZŐNEK! 
Puszi:
LilyV

Életjel

Sziasztok!

Igen, igen élek. Most már szerencsére valahol látom a végét a sulinak.
És újraindulnak a blogok.
Jövő héten csütörtök nagyságában várható az első friss a The Inscrutable Girl-ön, majd ezután nagyjából hetente kerülnek majd fel a frissek – reményeim és terveim szerint.
A Kígyó a Főnix és az oroszlán c. blogomon majd csak jun utolsó hetén indul újra.

Puszi:

LilyV
xoxo

Bocsánatkérés

Sziasztok!

Számtalan bocsánatkérés, esedezés.
Egyre közeledik az érettségi és az iskolán kívüli elfoglaltságok is egyre csak halmozódnak. Ezért nem is voltam mostanában.
Két történetem van függőben, és úgy döntöttem, hogy mivel így is nagyon hosszú ideig készült egy fejezet, ezért csak az egyiket folytatom, persze a másikat sem felejtem el befejezni. A The Inscrutable Girl folytatódik tovább, míg a Kígyó a Főnix és az Oroszlán nyáron, vagy a ha a The Inscrutable Girl-nek hamarabb vége lesz, akkor akkor fog folytatódni. Ennél többet sajnos nem ígérhetek.

Puszi:

LilyV
xoxo