4. Fejezet – When the Snake meets again with the Lion and the Pheonix

Sziasztok!
Egy kis közjáték … némi káromkodással.
A fejezethez ajánlom nektek Katy Perry-től a Roar c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo

 

„Minden ember lelkében vannak sötét helyek, amiket zárva kell tartani. Normális esetben az ajtó csukva van, de olykor kinyílik, s akkor a sötétség veszi át az uralmat. Ez az őrület”
/Böszörményi Gyula – 9...8...7/

 

(Lily szemszöge)
Nem tudom hogy tudtam volna megvédeni a fiam, mikor Tom belemászott. Ilyesmire nem volt semmi megoldásom. De bármit megtettem volna, akár én is belemásztam volna Harry fejébe, és kéz lábbal rugdostam volna ki onnan Tomot. De Albus bízott benne, hogy Harry meg tudja oldani. Én is bíztam a fiamban, tudtam, hogy eljön az idő le fogja győzni Tomot, de az az idő még nem jött el. És még ha el is jött volna, Harry a fiam, először cselekszem és csak utána gondolkodom, ha veszélybe kerül! Mikor már Harry visszavette az irányítást teste felett megnyitottam a gondolataim útját James felé. „ Ha Harry kiűzte magából, beviszlek a védőkörbe. Én elterelem a figyelmét, amíg ideérnek az aurorok, te pedig figyelj a fiúnkra, oké?” - néztem rá. „Rendben, de kérlek vigyázz magadra!” - az aggodalmam most már értem szólt, nem a fiúnkért. Tudtam, hogy sosem rajongott azért, ahogy Tom és én viselkedtünk egymással, és nagyon is aggódott értem, hogy Tom esetleg kárt tesz bennem. Ahogy Tom felöltötte fizikai valóját a fiam mellett, azonnal hopponáltam Jamesszel. Nem okozott különösebb erőfeszítést áttörni a védőpajzsát. Jól kimértem helyet abban az apró kis burokban és Tommal szembe érkeztem. Láttam, ahogy a megdöbbenés végig fut az arcán, de nem vártam, amíg reagál. James erejét kölcsönvéve a mellkasára ettem a kezem és egy kisebb erőkisüléssel kiröpítettem a védőkörből, ami ezután rögtön megszűnt. Felnevetett és valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nevetése szinte már vidám volt, bár neki mindig furcsa dolgok okoztak örömöt.
- Örülök, hogy látlak Lily. Már szinte aggódtam, hogy nem sikerült a megkötő varázslat, de ahogy látom túl jól sikerült. - hangja eleinte szinte már kedves volt, de a végére fagyossá vált, ahogy Jamesre pillantott.
- Hát igen, az én megkötő varázslatom is tökéletesen szuperált. - sétáltam felé mosolyogva.
- Sejthettem volna, hogy visszahozod a drága kis Pottered.
- Igen, sejthetted volna. De ez van Tom, te sem állhatsz mindenki felett, igazán megtanulhatnád végre. - arra vártam, hogy felhúzz magát. A francba is, azt akartam, hogy felhúzza magát, ha ideges, akkor sokkal könnyebb dolgom van, bár James erejének segítségével így is elég jó esélyeim vannak. De nem lett dühös, csak nevetett. - Mi van, szívtál valamit, vagy mi ez a jó kedv?
- Tudod Lily, egy kicsi hiányoztál, még halott voltál.
- Az idő nagy részében te is halott voltál, vagy mit tudom én mi … Ráadásul ha emlékeim nem csalnak te öltél meg.
- Megnyugtatlak az emlékeid tökéletesek és gondolom arra is tökéletesen emlékszel, hogy nem akartalak megölni, de te nem hagytál más választást. Ráadásul te is megöltél párszor.
- És még mindig itt rontod a levegőt.
- Pech.
- Az. Szívesen segítenék ezen a problémán. - mosolyodtam el és támadóan felemeltem a pálcám. - ő is felemelte a pálcáját, de nem támadt. Az ember azt várná a rossz fiúktól, hogy azonnal támadjanak, ne habozzanak. Tom nem is habozott, csak egyszerűen átengedte nekem a kezdő pálcaintést. Tudta, hogy védekezésben otthonosabban mozgok vele szemben, de a támadás is igaz volt rá. Régi felállás volt köztünk a védekező-támadó felosztás. De egyikünknek sem volt erőssége a türelem, főleg nekem nem. Mivel ő nem támadt, én tettem. Nonverbálisan támadtam, eleinte erősebb rontásokkal és átkokkal, de azokat mind kivédte. A düh egyre fokozódott bennem, és a vágy, hogy legyőzzem, ezért elzártam James és az én erőm között lévő kapcsolatot. Ha csak a saját erőmet kell kordában tartanom, akkor sokkal kevesebb figyelemre van szükségem. Így sokkal gyorsabban tudtam támadni. Nem gondolkodtam közben. Mindig azzal támadtam, ami hirtelen eszembe jutott. Hála az akadémián és a kviddiccsel töltött hosszú éveknek elég gyors volt, így végül arra kényszerült, hogy felhúzzon maga köré egy pajzsot. Én abbahagytam a támadást és felnevettem, de egy pillanatra sem vettem le róla a szemem.
- Komolyan ennyi telik tőled, egy gyenge kis pajzsbűbáj. Most csalódtam benned Tom. - nevettem, de James gondolatai felhívták a figyelmem egy fontos dologra, hogy végre megjöttek az aurorok. Így nem kellett hátranéznem. Gondolatban adtam magamnak egy pacsit, amiért ilyen jól sikerült elterelnem Tom és sajnos a magam figyelmét is. Így már kezdődhet az igazi bemutató. Vissza akartam kerülni az aurorságra, James-szel együtt, ezért most megmutatom nekik, hogy mire vagyok képes.
- Nem olyan gyenge, mint hiszed. - mondta Tom. Ezt én kihívásnak vettem. Újra ráfogtam a pálcát és a pálca segítségével a közvetlenül a pajzsára összpontosítottam az erőmet. Nem próbálkoztam semmilyen átokkal, hogy megtörjem a pajzsot, csak a saját mágiámat közvetítettem felé egy összefüggő folyamban. Valószínűleg őt is megdöbbentette, hogy milyen hamar sikerült áttörnöm a pajzsát, mert az erőm telibe találta, ő pedig hátra vetődött. Örömtáncot akartam járni, de ezért sokan idiótának néztek volna, ezért visszafogtam magam. Tom bedühödött, most igazán. Az erejének dühös hullámai váratlanul csapták át rajtam. Még azzal is vesződött, hogy mások számára láthatóvá tegye az erejét. Sajnos ez ellen nem tudtam védekezni, túl hirtelen tört át rajtam, nem okozott fájdalmat, mert lényem egy része rég nem látott ismerősként köszöntötte az erő hullámait. De mindeközben egy másik erő is dühösen fodrozódva sújtott le. Ekkor eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Hirtelen hátra néztem. Szinte az egész aurorság itt volt, előttük a gyerekek és pár rend tag, de legelöl James állt. James nem hagyta, hogy Tom ereje bárkinek is ártson. Ő is bizonyított az auroroknak, hiszen az ereje épp olyan fényesen látszott, mint Tomé, csak az övé meleg vörös volt, Tom hideg zöldjével ellentétben. Mindkettejük erejét élesen éreztem. Sokkolóan hatalmas volt ahogy mindketten szabadjára engedték az erejüket, felfoghatatlanul sok mágia koncentrálódott bennük. Volt bennem némi irigység, hogy az én erőm csupán töredéke az övéknek.
- Mi van Potter? Lily megtanított bánni az erőddel? - nevetett fel kárörvendően Tom és éreztem, ahogy az ereje dühödten csapódik Jamesének, de Jamesé meg se moccan, egyenlőre. Még mindig Jamest néztem, mikor azzal a csábos rossz fiús mosolyával nézett rám.
- Pár éve azért már ismerem Lily-t, ahhoz, hogy tudjam használni az erőmet, és az övét. A jó házasság alapjai, az erőmegosztás. - erre a kijelentésére felnevettem. Igen, gyakoroltuk az erőátadást, már olyan könnyen megy, mint egy egyszerű lefegyverző bűbáj. Az erejével együtt ráhangolódtam a gondolataira is. „Ez szép volt James!”
„Lehet, hogy játszom a nagyfiút, de azért nem fogom bírni az örökkévalóságig, Lily. „
„ Oké, azon vagyok, hogy minél hamarabb elhúzzon, csak tarts ki, még egy kicsit!” üzentem, majd Tom felé vettem az irányt. Tom végig nézte, ahogy közeledem felé, természetesen nem hátrált, ugyan miért is tette volna?
- Tom, miért nem mondod el nekem, hogy miért csinálod ezt? - kérdeztem újra a műs vagy milliárdszor felett kérdést. Gyerekkorunkban jó volt, persze nem tökéletese, de nem ilyen gonosz. 5. vagy talán 6. évben bújt ki belőle a benne lappangó szörnyeteg. Sosem mondta, mi váltotta ki belőle, de én nem adtam fel, hogy megtudjam. Nem voltam már olyan naiv kislány, aki azt hitte a rossz fiút visszatérítheti a jó útra … Tudtam, hogy már sosem fogom visszakapni azt a Tomot, akit kislányként bátyámként szerettem. Igaz már előtte is voltak csúnya dolgai, de mindenkiben van több-kevesebb eredendő gonoszság.
- Miért vagy rá ennyire kíváncsi?
- Csak egyszerűen érdekel, olyan nehéz elhinni? - kérdeztem nyugodt hangon.
- Lily, vannak dolgok, amiket te sem érthetsz meg, nem minden olyan kibaszottul megmagyarázható, ahogy te azt hinni szeretnéd. Te nem vagy az a naiv nő, aki képes balgán végig hinni benne, hogy a jó mindent legyőz és a történet happy end-del végződik. - igaza volt. De csak arra volt szükségem, hogy megérintsem. Szükségem volt, a fizikai kontaktusra, hogy könnyebben irányíthassam az erejét. Ő pedig nem húzódott el tőlem. Az ereje már nem feszült úgy Jamesének, de még mindig ott gomolygott körülöttünk.
- Igazad van. Nem vagyok már naiv kislány, aki hisz a tündérmesékben. Már rég nem hiszek benne, hogy valaha megváltozol. Pedig hidd el, volt idő, mikor bíztam benne. De tehetetlenül végignéztem, ahogy a jobbik feled szépen lassan kiirtod magadból. - miközben beszéltem, igyekeztem elszívni az erejét, hogy legyengüljön pár percre. Ez ellen ő sem tudott védekezni. - Azok az évek alatt, amíg halott voltam, amíg féregként éltél mások testében, tényleg sokat feláldoztál magadból. De a régi Tomot, még mindig nem irtottad ki magadból, akármennyire is szeretnéd, ott lappang a fejedben és a kővé dermedt szívedben. Még mindig meg van belőle egy kis darab. - mondtam, miközben az erejét saját maga ellen használtam. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy lehámozzam a mostani Voldemort álcáját, és megpillantsam alatta Tomot. A bőre már nem volt olyan sápadt, mint a holtaké, és nem is volt olyan hűvös, élettel telivé vált. Az arca rengeteget változott, eltűnt róla minden kígyószerű vonás és egy jóképű kellemes vágású férfi nézett rám a helyén. - Látod, még mindig itt vagy, Tom. Soha nem fogod tudni eltüntetni és én erre mindig emlékeztetni foglak. - mondtam komolyan, de ő olyan erősen fogta meg a csuklómat a vállán heverő kezemen, hogy majdnem felszisszentem, de csak majdnem.
- Csak azért, mert képes vagy erre, nem fogom békén hagyni a fiad meg a férjed. Ezt te is tudod. - mondta dühösen., de a hangjában nem volt semmi sziszegő hatás, csak egyszerűen emberi volt. Túl emberi, túl, bársonyos. Olyan férfi volt, akiért a nők sorban állnak.
- Sose gondoltál, még rá, hogy emberként több követőd lenne? - kérdeztem érdeklődve.
- Az emberi test sebezhető, és én kurvára utálok sebezhető lenni. - magyarázata reális volt, így vállat vontam.
- Gyerünk, akkor menj szépen haza és szedd össze a darabkáidat!
- Még találkozunk, Lily. - mosolyodott el, késztetést éreztem, hogy viszonozzam, de nem tettem. Mielőtt hopponált volna még utoljára megszólalt, de most párszaszóul. - Nehogy azt hidd, megijedtem tőled, vagy a férjedtől. - így én is kígyónyelven válaszoltam.
- Remek, mi sem félünk tőled. - néztem, ahogy hopponált, és az ereje olyan hirtelen tűt el, hogy egy pillanatra megtorpantam. Majd hátra néztem. Nem akartam senki döbbent vagy kérdő arcát nézni, ezért igyekeztem csak Jamesre koncentrálni. Végig mosolygott, hogy felé lépdeltem. Az ereje még körülötte gomolygott, láthatatlanul. Szorosan magához ölelt. Mindkettőnknek szüksége volt a másikra. Egyszerűen így volt, nem volt rajta mit magyarázni. Hallottam, ahogy az emberek beszélgetni kezdenek és az egész aula megtelt hangokkal. Nem zavart, főleg, mikor ajkai lágyan az enyémre tévedtek. Felőlem aztán fel is gyújthatták volna az egészet. Egészen addig, míg egy pofátlan fotós világító fényképezőgépe még a lehunyt szemeimen keresztül is irritált. Mikor elváltam Jamestől azonnal körbenéztem és nyugodtan konstratáltam, hogy Harry és a barátai Albusszal vannak, míg a rendtagok elmentek.
- Nem hallott még róla, hogy nem illik megzavarni másokat? - kérdezte morgolódva férjem, main én jót nevettem. Végre felszabadultan. Nincs több bujkálás, szabadok vagyunk …