Harmadik Könyv :D

Sziasztok! 

A blog folytatásáról a két blogon összesen 8-an szavaztatok és a többség a folytatást választotta. Viszont úgy gondolom nem akarok senkit sem áltatni, ezért úgy döntöttem, hogy csak októberben fogom folytatni. Ebben a döntésemben közrejátszott egy előrehozott érettségi és egy nyelvvizsga is, szóval nagyon sajnálom, de úgy gondolom, így biztosan tudom majd hozni a fejezeteket, remélem megértitek az indokaimat.

Köszönöm szépen a szavazataitokat! 

Puszi:

LilyV

49. Fejezet Epilógus - The end

Sziasztok!
Teszem fel, de hát sajnos így alakult. Nem szeretnék magyarázkodni, majd holnap megteszem, a szavazásról illetve a 3. könyvről szóló bejegyzésemben.
De elérkezett az Epilógus és a második könyv vége, amihez ajánlom nektek Ed Sheeran-tőla The A team c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Az anyai szeretet... hatalmas erőt képvisel. Több, mint egyszerű emberi szereteről fakad.
Guillermo del Toro

 

Még 2 hónapig szenvedtem a rémálmoktól, amikben Tom kísértett. James még arra is rávett, hogy menjek el gyógyítóhoz. És bár nehezen, de én is rájöttem, hogy szükségem van a segítségre. De nem jutottam beljebb ezzel, mert csak annyit mondott a gyógyító, hogy pihenjek többet. 3 héttel később, mint egy varázsütésre elmúltak a rémálmaim, talán annak köszönhetően, hogy már papírmunkákat sem kellett intéznem az Aurorságon. Egy ideig aggasztott Albus furcsa viselkedése, ugyanis ő kifejezetten érdeklődött a rémálmaim után. De aztán az aggodalmaimat hamar sikerült eltemetnem. Bár James egyre többet dolgozott, de Mel és Reg rendszeresen szakítottak időt arra, hogy meglátogassanak. Rajtuk kívül csak Albus jött el hozzám rendszeresen, hogy feldobja sokszor magányos, unalmas napjaimat. Mert így volt, ugyanúgy otthon voltam szinte mint egy bezárt rab. Sokan tudtak róla, hogy én öltem meg Tomot és túl sok veszélyes halálfaló járkált az utcákon, hogy bármivel is biztonságosabb legyen kimozdulni itthonról. Bár folytathattam volna az eddig módszerem, a kivetítést, de az túl sok energiát szívott el tőlem. A napjaim nyugodtan teltek, de főképp unalmasan, az egyetlen, mai megnyugtatott, hogy már csak 3 és fél hét volt hátra a szülésig, bár jól tudtam, hogy ez az időpont nincs kőbe vésve. De valami nem stimmelt, nem tudtam megmondani, hogy mi az, de éreztem. Melanie-ék nem jöttek ma el hozzám, ami azt jelentheti, hogy sok dolguk volt, de mégis, olyan rossz érzésem volt, amit nem tudtam megmagyarázni. Dél körül járhatott az idő, amikor már végképp kezdtem elveszíteni az önuralmam és legszívesebben kirohantam volna a házból, ehelyett megebédeltem és nekiálltam sütni, hogy eltereljem a gondolataim, bekapcsoltam a rádiót is és felhangosítottam. A sütemény finoman illatozott egy nagy tálon és egy bűbáj segítségével a bepiszkolt edények elmosogatták magukat, amikor kezdődött a varázshiradó. Csak fél füllel hallottam, de két név megragadta a fülem. Melanie Potter és Regulus Black neveit mondta mély átérzéssel a híradó hallottak listáján. Időre volt szükségem, hogy felfogjam, mit jelent ez. Ők ketten voltak azok, akik mindig mellettem voltak, még akkor is, amikor szét mentünk Jamesszel, vagy amikor elvesztettem Vicky-t. Mindig mellettem voltak és most … most meghaltak? Nem, ezt nem tudom elhinni. A könnyeim úgy kezdtek el folyni, hogy szinte észre sem vettem. Rettenetes érzés volt. Lerogytam a kanapéra és átadtam magam a sírásnak. Nem tudom meddig sírhattam, emlékezve rájuk, mikor eszembe jutott, hogy vajon mi lehet James-szel és Sirius-szal, hiszen ők a testvéreiket vesztették el. Így a mosdóba mentem, megmosakodni és rendbe szedni magam, hogy mindenféle tiltás ellenére a kandallóhoz léptem és a Hop-hálózat segítségével menetem az Minisztériumba. Jól ismertem az utat az Aurorságra, így meg sem álltam, míg be nem léptem az Aurorság részlegére, ahol nem egy megdöbbent arc bámult rám. A megdöbbenés ellenére kedvesen köszöntöttek, valószínűleg azért, mert még így is én vagyok a főnök. Bementem az irodába, ahol csak hárman voltak, Sophie, Nick és Dem voltak.
- Sziasztok, a többiek hol vannak? - kérdeztem halkan. Valószínűleg látszott rajtam, hogy tudom, mi történt.
- A miniszternél. Be kell számolniuk a történtekről. Nem rég mentek el, valószínűleg még eltart egy ideig … - válaszol Dem.
- Köszönöm. - mosolyodom el. - További jó munkát! - búcsúztam el tőlük egy-egy ölelés közepette.
- Én elkísérlek. - erősködött Sophie.
- Ugyan, semmi szükség rá. - ellenkeztem, de ő nem hagyta magát.
- Nem akarom, hogy egyedül mászkálj. James meg is fojtana minket, ha hagynánk. - karol belém.
- Még én vagyok a főnök. - nézek rá durcásan.
- Igen, de akkor is. Gondolom hallottad a híreket és azért jöttél … Hidd el, minket is lesújtott, ami történt.
- Tudom. De ti is ott voltatok nem?
- Igen, ott. Rettenetes volt, rajtunk ütöttek a halálfalók. Reg Melanie és a halálos átok közé állt. De ez sem mentette meg Melt, mert egy másik halálfaló egy hátráltató átokkal lekényszerítette a szakadékba. James ment le érte. Egészen addig a pillanatig reménykedtünk benne, hogy még él … - ahogy Sophie elmesélte a történteket, hallottam, hogy hogyan reked be a hangja a visszatartott könnyektől. Az én szemeim és égtek a visszatartott könnyektől, így szorosan átöleltem.
- Legalább nem szenvedtek annyit … - súgom az egyetlen nyugtató dolgot, ami eszembe jut. Már a miniszter folyosóján jártunk, amikor eszembe jutott valami.
- A miniszter hívatta őket?
- Igen. De csak Siriust és Jamest. Remus nem akarta őket magukra hagyni …
- A mocskos trollképű … - sziszegem a fogaim között. Veszek pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, mielőtt kopogás nélkül belépek az irodába. Először Jamest keresem a tekintetemmel, jól látom, hogy mennyire össze van törve, de tartja magát. Siriust is megviselte a dolog, pedig sosem voltak igazán jó testvérek. Mindezt úgy meg tudtam állapítani, hogy mindketten háttal ültek nekem. Így csak a miniszter és Remus vettek észre. Eleinte …
- Micsoda kellemes meglepetés. - néz rám undortó mosollyal a miniszter.
- Én nem mondhatnám ugyanezt. - mondom keményen, leplezve letörtségem. Hiszen a legjobb védekezés maga a támadás. Hangomra Sirius és James is felfigyelt. Közéjük álltam és elutasítottam a felajánlott ülőhelyet. - Mondták már, hogy egy érzéketlen szarházi vagy?
- Azt hiszem már említetted. - dől hátra karosszékében elégedetten.
- Semmi jogod kihallgatni őket! - csapok az asztalra dühösen.
- Úgy tudom, a várandós nőknek nem tesz jót az idegeskedés. - jelenik meg egy apró mosoly a szája szélén.
- Ugyan már. Mind a ketten legszívesebben megfojtanánk a másikat. - nyúlok át az asztalon és ténylegesen a torkára szorítom a kezem, mire ő döbbenten pislog rám. - Az aurorok csak Rémszemnek és nekem tartoznak elszámolással! És ha ebben a kényelmes karosszékben akarsz maradni, akkor felfogod végre, hogy hol a helyed! - mondom dühösen és a körmeim a bőrébe mélyednek, ő pedig egyre inkább kapkod a levegő után. Olyan szívesen megfojtanám, megnyugtatna a tudat, hogy már nem zargathat minket, mégsem teszem. Elengedem, mire ő kap a torkához, szinte ár védelmezően. Majd köhög és levegő után kapkod. - Ne felejtsd el, hogy ki vagyok!
- ÉN vagyok a miniszter! - lihegi alig érthetően.
- Igen. De ha újra keresztbe teszel nekem, akkor már nem fogok bizonyítékot keresni ellened, akkor magam fogok gyártani, érted? - nézek a szemében, amiben felcsillan a félelem.
- Nem tudsz semmit sem! - nyugtatja magát.
- Oh, igazán? Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy azért akartad elküldeni a félvéreket a minisztériumból, hogy mind Tom kegyeit keresse? Vagy hogy azért hallgattad ki Jamest és Sirius, mert tudtad, hogy ők a családom? Nagyon jól tudom, hogy piti módon bosszút akarsz rajtam állni, amiért megöltem a Nagyurad.
- Teljesen megőrültél? - nevet fel hisztérikusan, ezzel elárulva magát, a többiek előtt is. James és Sirius úgy pattannak fel a székből, mintha kilőtték volna őket.
- Nagyon jól leplezed, de én kutakodtam a családod után. Nemcsak a feleséged, de mind a három lányod halálfaló. Őket bármikor halálra ítélhetik. De ellened egyenlőre nincsenek bizonyítékaim. De ha a családom ellen fojtatsz bosszú hadjáratot, akkor én pokolra küldöm az összes hozzátartozóztad. Szóval ne kerülj még egyszer az utamba! - mondom dühösen, majd a többiekkel együtt kijöttem az irodából. Még mindig forrt bennem a düh, valószínűleg mert ez volt az egyetlen érzés, ami kordában tartotta a szomorúságom. - Nem kell, senkinek a kérdéseire válaszolnotok, csak Rémszemére is az enyémekre, oké? - pillantok rájuk, mire ők némán bólintanak. Látom rajtuk a szomorúságot, és nem tudom magam visszafogni, így szorosan átölelem Jamest, miközben az irodánk felé tartunk. - Ugye jól vagytok? Mármint fizikailag …
- Igen, jól. - válaszolt James.
- Szeretnétek … hazamenni?
- Nem. - vágják rá egyszerre mindketten. Én pedig nem vitatom, a döntésüket. Csendben sétálunk pár percig.
- Várjunk csak. - töri meg hirtelen a csendet James. - Neked otthon kellene lenned és pihenni.
- Jól vagyok, és már így is túl sokat pihentem. Most pedig szükségetek van rám.
- De rendben vagyunk … - ellenkezik, de persze jól tudom, hogy ez nem igaz. Nem akartam magukra hagyni őket, pont most, így csatlakoztam hozzájuk, segítettem a munkában, bár nem túl sokat, mert James nem hagyta, hogy túl sok papírt vegyek magamhoz. Miattam, James úgy döntött, hogy korábban megyünk haza. Az aggódását a plafonon voltam, de megértettem őt, főleg most, hogy elvesztette a húgát. A szokottaknál sokkal korábban feküdtünk le pihenni. Reggel valami furcsára ébredtem, mintha kivert volna víz, vagy … De aztán pár pillanattal jöttem rá, hogy ez nem izzadság, hanem a magzatvíz … James nem volt sehol, és még inkább pánikba estem, amikor James az alsó szinten sem volt. A bőgés és a kiborulás határán álltam, miközben olyan görcsök gyötörtek, hogy legszívesebben szaladtam volna a Mungoba. Ehelyett amilyen gyorsan csak tudtam – ami nem volt túl gyors – felöltöztem és fogtam a pálcámat, majd újra letámolyogtam a lépcsőn a kandallóhoz és csak remélni tudtam, hogy a kandallóban érthetően mondtam ki a Mungo-t. Szerencsém volt, ugyanis a Mungo folyosóján találtam magam, ahol egy gyógyító azonnal a segítségemre sietett. Majd egy szobába vittek, míg vajúdok. Ekkor jutott eszembe, hogy igazán értesíthetnék valakit, mondjuk Jamest, ráadásul nálam van a pálcám … küldtem egy patrónust Jamesnek, hogy értesítsem, de a következő pillanatban már a szülőszobába is vittek. Szerencsére nem történt semmi komplikáció, így a pici egészségesen jött a világra, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről. És amikor először a karomba vettem a kisfiam, az volt életem legszebb pillanata.

(írói szemszög)
(Egy évvel később, Halloween-kor)
Melanie és Regulus elvesztése után a kis Harry hozott fényt mindenki életébe. Jamesnek és Lily-nek sikerült hamar alkalmazkodni a kicsihez. Halloween-kor mindig sok riasztás érkezik az Aurorságra, Lily mégis otthon maradt a kis Harry-vel. A fiatal anyuka nem tudta megmagyarázni miért, de fiával együtt mindketten nyugtalanok voltak. Hiába altatta már 2 órája, Harry mégsem akart elaludni. A baba altatása közben Lily zajt hallott a folyosóról, így letette Harry-t és a pálcája után kutatott, amit valószínűleg a szobájában hagyott. Óvatosan kikémlelt a folyosóra, ahol egy baljós fekete köpenyt látott, de ami megfogta az az energia volt, ami a közeledő alakból áradt. Nem tudott hopponálni és a pálcája sem volt nála, teljesen kilátástalan volt a helyzetük. Utolsó esélyként próbálta elérni az Aurorságon lévő férjének erejét. Gondolatban segítségért kiabál, az erejét kiterjeszti, ahogy csak tudja, de az Aurorság túl messze volt, nem lehetett benne biztos, hogy James mindebből bármit is észlelt volna. Mikor Voldemort belépett a szobába nem szólt semmit sem, ahogy Lily sem. Az anya testével óvta a fiát, de Voldemort se perc alatt felé küldött egy színes átkon, aminek hatására Lily élettelenül esett össze, az apuka akkor jelent meg az ajtóban az apa, mikor Voldemort kimondta a halálos átkot a fiúra. Ahogy Harry-ről visszapattant a halálos átok és Voldemorthoz ért vissza, egy hatalmas robbanás rázta meg a házat....

48.Fejezet – Killing him

Sziasztok!
Tudom, megint megcsúsztam és sajnálom :/ egyet viszont elárulhatok, a történet a vége felé közeledik, vagyis 1 fejezet van hátra. DE elgondolkodtam egy 3. „könyvön” , amiről többet is megtudhattok a főoldalamon közzétett bejegyzésből. Az egyetlen kérésem, hogy szavazzatok, legyen, vagy ne? :)
A fejezethez ajánlom Rihanna-tól a Man down c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Harcolni csak egyféleképpen lehet: mocskosan. A tiszta, becsületes küzdelem csak arra jó, hogy megölesd magad, méghozzá rövid úton. Használj ki minden lehetőséget a kínálkozó orvlövésre, üss övön alul, és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe – akkor talán te lehetsz az, aki élve hagyja el a helyszínt. Ezt ne feledd. Élet-halál harcról van szó. Ez nem bokszmeccs. Nem az nyer, aki több pontot szerez.
Jeaniene Frost

 

(James szemszöge)
Ott álltam, a lefegyverzett Voldemort felett és nem tudtam lépni. Folyton folyvást az járt a fejembe, ahogy megölte az én Lily-met. Csak egy egyszerű varázsszó kellett volna és pokolra kerül, de mégsem tudtam megtenni, akármennyire is akartam. Az agyam teljesen kiürült, a szám kiszáradt, a torkom kapart, a szívem pedig úgy dobogott, mintha hajtanák. Csak két szót kellett volna mondanom, de még sem tudtam megtenni, mindennek ellenére sem. Voldemort gúnyosan felnevette.
- A jószívű Potter, nem meri kimondani a halálos átkot.
- Fogd be! - szóltam rá dühtől rekedt hangon.
- Mert mi lesz? Megölsz? Úgy látszik képtelen vagy rá. Túl gyenge vagy hozzá Potty baba. - akármennyire is fájt beismernem, igaza volt, megérdemelte volna, hogy megöljem, de a kezem remegett és nem tudtam kimondani a halálos átkot
- Igazad van. - sóhajtok fel lemondóan, és lejjebb engedem a pálcám.
- Nem mondhatnám, hogy megleptél. - mondja hidegen és a pálcája után nyúl, de valahogy odébb repül. Pedig én nem tettem semmit, ekkor figyelek fel egy nem túl messzi sötét árnyra.
- Á-Á Tom, én nem tenném a helyedben. Lehet, hogy James nem fog megölni, de tudod, hogy én megteszem. - szól egy határozott női hang, mely határozottan a sötét árny felől érkezik felénk. A hangja mégis lágy volt és mintha jó kedve lenne. Dallamos hanglejtésétől a szívem gyorsabban vert, a remény őrült tempóban száguldott az ereimben és a testemben. A hangját ezer közül is felismerném. Ez az én Lilym hangja...

(Lily szemszöge)

Először dühös voltam, aztán elégedett, miután kimondta a halálos átkot. De mielőtt visszaadhatnám neki, azt, amit velem tett, össze kellett szednem magam, hiszen egy ilyen erős mágia rengeteget kivesz belőlem. De nem is kellett sokat tennem, csak hopponálni és megölni őt. Ezt is tettem. Ügyeltem rá, hogy az éjszaka árnyékába burkolózva ne vegyenek észre, míg nem muszáj. Végignéztem a párbajukat és csodálattal vegyes büszkeséggel néztem Jamesre, akinek sikerült lefegyvereznie Tomot. Senki sem lepődött meg, mikor James feladva a küzdelmet, lejjebb engedte a pálcáját. Tudtam, hogy Tom ki fogja használni a lehetőséget, hogy megölje őt, de ezt nem hagyhattam, így egy távolabbi bokorba levitáltam a pálcáját. Erre már mindketten felfigyeltek, így értelmetlenné vált az álcám.
- Á-Á Tom, én nem tenném a helyedben. Lehet, hogy James nem fog megölni, de tudod, hogy én megteszem. - közelebb léptem hozzájuk, hogy jól lássanak. Úgy néztek rám, mintha szellem lennék. Igaz láttak meghalni, de attól még elég vicces képet vágtak. Az arcom kiült a jókedvem.
- De megöltelek, nem térhetsz vissza. - csóválja fejét Tom.
- Csak azt hitted megöltél, nagy különbség.
- De hát … Potter is látott meghalni, látszott rajta. Nem használhattad ellenem a saját módszerem és egyáltalán nem éreztelek az agyamban.
- Néha akkor is ott vagyok, amikor nem veszel észre. - nevetek fel.
- Nem, ez akkor sem az volt.
- Talán nem. - vonok vállat és Jameshez lépek, megszorítom a kezét, hogy érezze tényleg élek.
- De akkor … - kérdezne tovább Tom, aztán mint aki felvilágosodik. - Az Akadémián tanítanak asztrális kivetítést, ugye?
- Okos. De honnan tudod?
- Voltak kémeim, amíg odajártál. De azt nem mondták, hogy tanulsz asztrális kivetítést, arra csak nagyon kevesen képesek.
- Ugyan, tiétek a nagyobb mágia és erő. Szóval kompenzálnom kellett, nem?
- Igaz. - néz rám elismerően. - Most, mit fogsz tenni Lily? - néz rám érzelemmenetesen, mire én elmosolyodom.
- Megöllek. - mosolyom nem lankad, miközben rácélzok a pálcámmal. - Rég meg kellett volna tennem, de mindig az a kisfiú maradtál nekem, aki kiskoromban foglalkozott velem, és szeretett. De elkövettél két hibát.
- Gondolom, hogy megöltem a lányod. És a második?
- Igen, megölted a lányom és megpróbáltad megölni a fiam. De egy valamit megsúgok. - mondom bizalmas hangon. - Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. Mióta fenyegetsz, ki sem tettem a lábam a házból, csak a kivetítésem volt ott, ahol nekem kellett. Nem volt kis munka, fenntartanom a kivetítésem ilyen hosszú ideig, ezért is hanyagoltam a mágiahasználatát az elmúlt időszakban. Ügyeltem rá, hogy az álcám hibátlan legyen. - pillantok Jamesre. - Senki sem tudott róla, egyedül Dumbledore sejtette, mert az ötletet is ő adta. De neki sem árultam el, hogy megvalósítottam-e az ötletet. Nem tudtam kinek az agyába tudsz beférkőzni, így biztosra mentem.
- Ügyes. - nevet fel. - Mégis csak tanultál tőlem valamit, az ölésen kívül.
- Igen, megtanultam, hogy kell csúnyán játszani. Viszlát a pokolban. - mosolygok rá és a mellkasára célzok. - Avada Kedavra. - mondom határozottan a halálos átkot, aminek hatására egy zöld fény csóva hagyja el a pálcám végét, majd mikor kihunyt, nem maradt más, csak Tom élettelen teste. Ahogy a testre néztem nem éreztem sem megbánást, sem undort vagy sajnálatot. Megérdemelte, amit kapott. Ugyanakkor egyáltalán nem lettem nyugodtabb, úgy éreztem, mintha valami nem stimmelne. Túl egyszerű volt, megölni őt. Még csak nem is védekezett ellenem, pedig semmitől sem félt jobban, mint a haláltól. Úgy néz ki túlságosan paranoiás vagyok. Meghalt. Meghalt és kész, senki sem tér vissza a halálból, hacsak nem szellemként. Gondolataimat megszakítva James szorosan magához húzott.
- Rettenetes volt, mikor láttalak holtan összeesni. - súgja hajamba.
- Tudom, és nagyon de nagyon sajnálom, hogy nem beszéltem neked a kivetítésemről. De minél többen tudják, annál könnyebben lebuktam volna Tom előtt. Tényleg nagyon sajnálom, hogy fájdalmat kellett neked okoznom, hidd el, ha lett volna más megoldás, akkor azt választottam volna.
- Tudom, Lily. Tudom. - súgja halkan. - Ugye, jól vagytok? - néz a szemembe aggodalmasan.
- Igen, jól vagyunk, csak nagyon fáradt vagyok. - mosolygok rá.
- De most már vége. - néz rám végre mosolyogva. - Jobb kor köszönt ránk, nem kell folyton Voldemorttól tartanunk. - beszél bizakodva, míg én a mellkasára hajtom a fejem és Tom élettelen testét nézem. Valami nem hagyta, hogy megnyugodjak. Aztán hirtelen eszembe jut valami, a jóslat. A fiúnkról és Tomról szól. Még a Roxfortban egy valamit pontosan megtanultam a jóslatokról. Így vagy úgy, de mindig beteljesülnek. Ez pedig azt jelenti, hogy a fiam még mindig nincs biztonságban. De az igazi kérdés az, hogy Tom hogy tudná most bántani? Még neki sem lehet akkora hatalma, hogy a másvilágról ártson neki. De akkor is, a jóslatok sosem hazudnak. Már most rettegek a naptól, amikor beteljesül és a fiam halálos veszélybe kerül. De nem akartam elrontani James jó kedvét, és nyugalmát, elég lesz akkor szembesülnie vele, amikor rájövök, hogy tényleg igaz-e az a jóslat. Amikor már biztosan tudom, hogy Tom valami úton-módon ártani fog a fiúnknak. De már annyira fáradt voltam, hogy alig tudtam ezen gondolkodni. Már nem akartam semmi mást, csak hazamenni, bedőlni az ágyba és James karjaiba fészkelni magam. Így is történt, még a fürdőig sem vonszoltam el magam, csak úgy, ahogy voltam bebújtam az ágyba és szinte rögtön el is aludtam. Még azt sem vettem észre, mikor James mellém feküdt, csak nyugodt álmatlan álomba vettem magam, míg nem a nyugalmamat felváltotta egy rémálom képei. Bár először barátságos képek lebegtek a szemem előtt, egy szép, virágos rét, a gyönyörűen kék égbolt és a lágy szellő cirógatása a bőrömön, de aztán minden egy szempillantás alatt megváltozott, az eget vihar felhők árasztották el, a szél úgy fújt, hogy alig bírtam megállni a lábamon és a lágy cirógatásából jeges érintés lett, mely bekúszott a bőröm alá. Futni akartam, menekülni, rohanni, bárhova máshova, mikor a baljós boltozaton más is megjelent egy fekete jel, mely egy koponyát ábrázolt, aminek a szájából egy kígyó tekergőzött. Ez az ő jele volt. A lábaim nem mozdultak, a kezeimmel a pálcám után kutattam, de nem volt a helyén. A szívem a torkomban dobogott. A szél egy jeges hangot fújt felém, amitől teljesen megfagyott a bensőm. Még visszatérek. A hang eltűnt, nem láttam senkit és semmit rajtam kívül a tisztáson, de a visszhang velem maradt. Egy olyan hang visszhangja volt, aminek a gazdája hosszú évek folyamán kínzott engem és tette veszélyessé az országunkat. Egy lélektelen szörny hangja. Egy holt hangja. Tom hangja volt az … Valami sötét közelített felém, aminek nem tudtam kivenni a formáját, és ebben a pillanatban ébredtem fel. A hajam csatakosan ragadt hozzám az izzadságtól, a szívem hevesen vert és úgy éreztem magam, mint aki lefutotta a maratont. James szerencsére nyugodtan aludt mellettem, nem ébredt fel, mikor felkeltem az ágyból és a szomszédos szobába mentem. A szoba falai vörös és arany árnyalatokban pompáztak, rajtuk egy hatalmas vörös főnixszel és egy aranyszőrű oroszlánnal. Az ablaknál egy hintaszék pihent, amiben kényelembe helyeztem magam. A szoba közepén álló kiságyat néztem, és a pocakomat simogattam. Az álmomon gondolkodtam. Vajon tényleg lehetséges? Tom valamilyen sötét úton képes feltámadni poraiból? Nem, ez képtelenség! Rengeteg sötét mágiával foglalkozó könyvet olvastam már, amikben egy szót sem írtak semmi ilyenről. Mégis olyan volt ez az álom, mint egy figyelmeztetés, amit komolyan is veszek. Meg fogom védeni a fiam. Bármi áron. A kiságyat néztem, a fiamra gondoltam, míg a szívverésem lenyugodott és eltemettem a gondolataim között az álmomat. Majd lezuhanyoztam és visszafeküdtem, óvatosan Jameshez bújtam. Bár most jóval nehezebben tudtam csak elaludni, mégis sikerült s ezúttal már nem álmodtam semmit sem.

Nyaralás

Sziasztok! :D
Sajnos megint azzal a hírrel jöttem, hogy megint nem leszek minimum egy hétig. De pontosan nem tudom megmondani, hogy meddig nem, mert azt sem tudom, hogy meddig maradok, ugyanis a keresztapámék nyaralójába megyek.
Nektek is tovább jó nyarat kívánok!
Puszi:
LilyV

47.Fejezet – When we meet again

Sziasztok!
Egy kis izgalommal pezsdítem fel a történetet, rég nem látott fő gonoszunkkal. De vajon mi sül ki belőle?
Ma nem vagyok nagy dumás, szóval nem is tudok mit hozzáfűzni :$
Akit érdekel, az hallgassa meg hozzá Hurtstől a Somebody to die for c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

„ Meghalnék érte. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Az utolsó leheletemet és a szívemben rejlő utolsó reményt is odaadnám, hogy életben tudjam. „
/Karen Marie Moning – Hajnalra várva/

 

Nem tudtam, mi történt, mikor hazafelé hopponáltunk. Éreztem a rántást, és ahogy felfordul a gyomrom. A hányinger kerülget, de ebben az állapotban a nő megtanulja kezelni a dolgot. De nem ez volt a baj. Hanem ahogy megérkeztünk nem egy kellemes meleg szobába értünk, hanem egy szélfútta erdőbe. Megborzongtam a széltől és a gondolattól, hogy ez nagyon nem stimmel. James nem volt, a menekülés embere, de ő is tudta, hogy ez nem jó hely nekünk. Mindketten aurorok vagyunk, eléggé felkészültek ahhoz, hogy tudjuk, hopponálással nem jutunk sehova. Hallottam, ahogy mozog az avar, éreztem, ahogy Tom közeledik, és azt is, ahogy James ereje körbe fon minket. Én is próbáltam James erejéhez csatlakozni, bár ez szinte képtelen vállalkozás volt, de azért megpróbáltam. Nem ment. James elém állt, a testével védett, ami egyébként nagyon cuki lenne tőle, csak nem Tommal szemben.
- Jajj, de aranyos, kis Potter fiú. - görbül fel felé Tom szája sarka. - Milyen megható családi jelenetbe pottyantunk.
- Tom, ne gúnyolódj. - szóltam rá.
- Mert különben? - nevet fel vidáman. - Most nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz.
- Nyűgös vagyok, na! És semmi kedvem a locsogásodat hallgatni, csak haza akarok menni.
- Hogyne, csak előtte még el kell rendeznünk valamit, Lily. - mosolya olyan, akár egy ragadozóé, de még sem ijedek meg tőle.
- Persze. Mint mindig, amikor unod magad. - sóhajtok fel fáradtan.
- Ezt azért kikérem magamnak! Nem mindig unatkozom, mikor találkozom veled.
- Bocsáss meg, hogy megsértettelek. - mondom kissé gunyoros hangon.
- Azt hiszem, tőled már megszoktam. - biccent.
- Kösz, ez igazán kedves tőled.
- Ugyan, ennyit megtehetek egy nyűgös, terhes nőért, főleg, ha te vagy az. - láttam, ahogy James teste megfeszül, attól a tudattól, hogy Tom tud a születendő babánkról.
- Ne aggódj, miattam, a gorombaságodtól sem érzem magam rosszabbul. - mosolygok rá negédesen.
- Megnyugtató, végül is nem azt akarom, hogy meghaljon az a gyerek. - a szarkazmus csak úgy csöpögött a hangjából, ahogy az enyémből is.
- Tudom, jól, még meg is siratnád, ugye?
- Természetesen.
- Én meg egy naiv liba vagyok.
- Kétlem.
- Kösz.
- Eleget csevegtünk, nem? - emeli fel a pálcáját és ránk céloz, mint egy tükörkép, James is magasabbra emelte a készenlétben tartott pálcáját. Meglepődtem, amikor James kezdte a támadást, nem néztem volna ki belőle. Hátráltató bűbájjal kezdte, amit Tom nevetve hatástalanított. Valami nem stimmelt, tudtam, mert Tom csak gyenge bűbájokat és átkokat használt. Nem lepődnék meg, ha csak James figyelmét akarta volna elterelni és ez be is bizonyosodott, amikor a növények sűrűjéből előlépett egy halálfaló. Nem tudtam megmondani ki az a maszk miatt, nem is érdekelt különösebben. Láttam, ahogy a pálcája felém lendül és egy kék átok szabadult útra felém. Nem hallottam, hogy mit szabadított rám, de nem is volt rá szükség, ugyanis egy erősebb védővarázslattal sikerült kivédenem a támadását. Láttam, még a talárján keresztül is, ahogy megfeszülnek az izmai és gyors támadásba kezdett. Nem volt olyan gyors, mint James vagy Tom, így nem okozott túl nagy kihívást. De jelen pillanatban nem tudtam az összes mágiámat használni, így nem volt olyan egyszerű elkábítanom. Megnyugodtam és kifújtam a levegőt, mikor kábultan feküdt a fűben. Azt mondják a nőket hajtja a leginkább a kíváncsiság. Nem én voltam az a nő, aki ezt megcáfolhatná. A halálfalóra mutattam a pálcámmal, hogy eltűnjön a maszk. Meglepődtem amikor egy maximum 17 éves fiút pillantottam meg. Tom sosem volt együgyű, hitt a kiképzésben és hogy a gyerekeknek először tapasztalatot kell szerezniük kevésbé fontos dolgokban. Ekkor értettem meg, hogy ebben a pillanatban én voltam a „kevésbé fontos dolog”. A fejemben egy vészkiáltó hangocska azt kiáltotta Csapda. Mikor megfordultam, hogy szemmel tarthassam Tomot, rájöttem, hogy annak a hangnak igaza volt. A fiú csak figyelemelterelés volt, semmi több. Arra kellett, hogy ne védhessem ki Tom átkát, ami most már megállíthatatlanul úszik felém a levegőben. Nem maradt időm, hogy félreugorjak, vagy egy védőpajzsot emeljek magam köré. A gondolataim villámsebességgel száguldottak az agyamban, a méregzöld átok mintha lelassult volna, mielőtt belém csapódott. Mintha lelassult volna az idő. Nem tudtam, mi történt velem. Nem láttam semmit, és nem is hallottam semmit sem, csak James szívszorító figyelmeztetését. Nem éreztem fájdalmat, csak egy lökést, és hogy a testem a semmiben lebeg valahol. Azt hiszem a tudatom elvált a testtől, mert az utolsó gondolatom, mielőtt teljesen elvesztem volna a sötétségben az volt, hogy meghaltam … 

(James szemszöge)
Ahogy megérkeztünk az erdőbe, tudtam, hogy Voldemort keze lesz a dologban. Miközben a környezetünket fürkésztem, azon agyaltam, hogy tudnám eltüntetni innen Lily-t. Komolyan megbántam, hogy az iskola óta nem hordom magammal a láthatatlanná tévő köpenyem. Most komoly hasznát vehettem volna. Csak félfüllel figyeltem a beszélgetésüket, inkább az agytekervényeimet mozgattam, ahogy csak tudtam. Kiutat találni, ez volt az egyetlen gondolatom. Lily nagyon jó futó, de a kerekedő pocakja eléggé lelassította volna, és a megerőltetés nem tenne jót a babánknak. Hopponálni nem tudunk. Az egyetlen mentőöv a patrónus lenne, hogy szóljak legalább Tapmancsnak, de nem tudom, hol a francban lehetünk éppen, azon kívül, hogy egy erdő kellős közepén. Lássuk be, ez nem éppen pontos célmeghatározás, hisz Anglia nagy része erdős térség. Már ha Angliában vagyunk még … Mert ebben sem lehetek egészen biztos, de azért feltételezhető volt. Felfigyeltem Voldemortra, amikor a tudtunkra adta, hogy megunta a csevegést. Pár pillanatig vártam, hogy milyen átokkal próbálkozik, de 14 másodperc elteltével sem támadott, így én küldtem felé egy hátráltató bűbájt amit ő ki is védett. Nem mondhatnám, hogy meglepett, az már annál inkább, hogy nem jött azonnal a halálos átokkal, lehet ki akarja élvezni a dolgot. Kitartóan védtünk és támadtunk, a párbaj színes átkokká és védőbűbájokká álltak össze. De próbáltam félszemmel Lily-t figyelni, de csak több, kevesebb sikerrel ment. Pontosan láttam, amikor megjelent a halálfaló, és figyeltem a harcukat is, miközben Voldemorttal harcoltunk. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is őket figyeli. Amikor Lily a földre terítette egy kábítóátokkal megnyugodtam, egészen addig, amíg Voldemort hirtelen felé nem irányította a pálcáját és az eddig nonverbálisan használt mágia helyett hangos szavakat használt az átokhoz. Azokat a szavakat, amik a szívembe égtek egy életre.
- Avada Kedavra. - hangja olyan volt, mint a jég, mikor kiejtette a szavakat.
- Vigyázz! - ordítottam, de már túl késő volt. Az átok telibe találta és élettelenül rogyott össze. Minden olyan hirtelen történt. Alig érzékeltem bármit is a környezetemből, a düh elárasztotta a testem és nem tudtam irányítani. Nem is akartam. Minden dühömet bele adtam a támadásba. Az átkok egymás után száguldottak Voldemort felé, ideje sem volt támadni a védekezés mellett. Nem tudom, hogy melyik átok volt az pontosan, amelyik ledöntötte Voldemortot a lábáról, de amint ez megtörtént egy lefegyverző bűbájt is bevetettem, hogy ne tudjon támadni. Ott voltam, a lefegyverzett Voldemorttal, és a pálcámat rászegeztem …

Nyaralás *-*

Sziasztok! :D

Mint azt a címben is írtam, holnap nyaralni megyek, és csak jövő hét szombaton este jövök haza … :D
Vaaagyis egy hétig szünetel a blog, de aztán újult erővel folytatok mindent tovább :D
Remélem megértitek :)
Addig is további jó nyarat :D
Puszi:
LilyV
xoxo

46.Fejezet – The second message

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyi kihagyás volt, nem így terveztem, azt hittem, ha túl leszek az előrehozott érettségimen, akkor már meg tudom oldani, de nem így lett, ugyanis a szóbelim előtt arra készültem utána meg alig egy hetem volt a nyelvvizsgára is készülni valamicskét, amellett, hogy a másik két blogokon, még ha csúszásokkal is de feltettem fejezeteket.
De most már itt vagyok és folytatom tovább a blogot! ( őszintén megvallom, már sokat gondolkodtam rajta, hogy hogy is folytassam, és már nagyon örülök neki, hogy végre sikerült összehoznom a dolgot :D)
De mielőtt már átadnánk magunkat a fejezetnek, szeretnék ŐSZINTÉN ELNÉZÉST KÉRNI, amiért csak most folytatom a történetet... Remélem még párotokat érdekel a történet végkimenetele :)
De akkor térjünk is rá a fejezetre!
Akit érdekel, az hallgassa meg hozzá Kelly clarksontól a My life would be suck withot you c. számot, ami annyira nem passzol a fejezethez, de nem találtam mást ...
Puszi
LilyV
xoxo

 

A nők közt oly titkos szövetség van, mint egy vallás papjai között. Gyűlölik, de védelmezik egymást.
Denis Diderot

 

Úgy tettem, mintha Tom sosem fenyegetett volna meg, de ez nem volt egészen így. Őszinte leszek, rettegtem, attól, hogy a fiamat is elveszi tőlem. Nem tudom, hogy még egyszer túl élnék-e egy ekkora csalódás, fájdalmat, hiányt, mint amikor elvesztettem a kislányom. Azt hiszem a válasz nem. Erős vagyok, sok mindent túl éltem már, de ez nekem is sok. Az egyetlen ember akinek a védelmében bíztam az James volt, na jó és Albus … Sőt, tőlem eléggé szokatlanul elkezdtem gondolkodni azon, hogy tényleg vissza vonulok a Small Magic-i kúriába. De tudtam, hogy James nem tudná elviselni a bezártságot, márpedig ez egy elég komoly védelmi szempont lenne. Talán így is elég biztonsági lépést tettünk, talán ez is elég lesz, hinni akartam ebben. Hinni akartam, hogy Tom nem tud nekünk ártani, de nem voltam sem naiv, sem hiszékeny és ismertem Tomot. Tudtam, hogy amint tudomást szerez a mi kis Harry-nkről, azonnal támadni fog, nem fog teketóriázni. Sajnos azt is tudtam, hogy James az életét adná értünk, de nem merne megölni senkit sem, még ha más választása sem lenne, már pedig ez túl nagy kockázat. Tommal szemben csak úgy vagyok hajlandó kockáztatni, ha tudom, hogy van ott valaki, aki meg tudja menteni Jamest. És ilyen embert sem ismerek túl sokat, pontosabban, megint csak kettőt, mégpedig Albust és jómagamat, de ironikus. Én minden szabad időmben, amikor az aurorságon voltam és a pokoli paprímunkával tépáztam az idegeim azon gondolkodtam, hogy lehetnek egyszerre James mellett és egy biztonságos helyen, ahol tuti biztos, hogy nem esik semmi baj. Persze sok varázslatot ismerek – nem feltétlen mind fehér mágiát használó igéket – de erre még én sem találtam meg a választ. Legalábbis nem olyan választ, amit akár napokig végig tudnék vinni vagy órákon keresztül megtartani. Amikor volt némi időm, a papírmunka befejeztével, akkor az aurorsági könyvtárban voltam, hol főleg támadó és védő mágiákat tartalmazó könyvek voltak, de azért a szemfüleseknek, mint például én, akinek sikerült más könyveket is fellelnie. James elől próbáltam az aggodalmam titkolni, neki már csak igazán erre lett volna szüksége, hogy aztán elrángasson a Roxfortba, és bezárasson egy szobába, mondjuk a Szükség Szobájába, ahol senki sem találhat rám, vagy talán ő is ott maradna, mígnem mindketten beleőrülünk a bezártságba. Ez nem túl nyugodt jövőnek, szóval hallgattam mint a sír. Az egyetlen esélyem az volt, hogy találok valamit, de a hetek teltek és a kilók pedig szaladtak fel rám. Egyre nehezebb volt olyan ruhát találnom, ami eltakarja a pocakom, így rendszeresítettem a talárviseletet. Egy ideig ez legalább biztos takarást ad. Arról sem szóltam Jamesnek, hogy még egy zöld erőgomolyagot tartalmazó üveggömböt kaptam Tomtól, amiben tudatja velem, hogy a gyermekem ugyanolyan sorsra fog kerülni mint az első. Ez már nyílt fenyegetés volt és épp elég ahhoz, hogy legszívesebben bezárkóztam volna valahova, legalábbis a hátralévő hónapokra. Mert nem féltem Tomtól, csak a fiamat féltettem, de őt nagyon is. Döntés előtt álltam, muszáj megvédenem a fiam, és Jamest is, de ez egyszerre kész képtelenség. Az egyetlen védőbástyám Albus maradt. Miután küldtem neki egy patrónust alig pár pillanaton belül már az irodánkban is volt.
- Szia Lily, minden rendben? - kérdezte egy apró mosollyal a bajsza alatt.
- Velünk igen, de van némi probléma Tommal.
- Mi történt? - ült le az egyik karosszékbe velem szemben.
- Megfenyegetett, hogy megöli a babám. - mondtam eléggé fájdalmas hangon, mert még kimondani is olyan volt, mintha egy tőrt szúrnának a szívembe.
- Sajnálom, hogy ezt mondom, de várható volt. Sőt még én is figyelmeztettelek, hogy ez lesz. Biztonságos helyre kellene menned és itt hagyni az Aurorságot. Tudod, hogy szívesen látunk a Roxfortban.
- Tudom, és igazán hálás vagyok. De ha el is fogadnám, akkor sem tudnék nyugodt lenni. James nem jönne velem, és tudjuk, hogy ő válna Tom célpontjává.
- James bármit megtenne értetek...
- Tudom, de … James nem tudná elviselni a bezártságot. És én nem várhatom el ezt tőle.
- James is hasonlóan erős, mint Tom. Megtudná magát védeni.
- Talán igen, talán nem. De tudjuk, hogy Tom tisztességtelenül játszik, míg James maga a tisztesség mintaképe egy párbajban. Félek, Tom megölné. Vagy addig kínozná, amíg el nem árulja, hogy hol vagyunk és csak utána ölné meg. Túl nagy veszélyt tennék a nyakára. Ő lenne a főcélpont.
- Szóval … ki akarsz találni valamit, hogy ne James legyen a célpont?
- Mondjuk. Vagy valamit, amivel meg védhetném Jamest.
- Lily … Jamesnek tényleg elég hatalmas ereje van.
- Tudom, azt hiszem rajtam kívül nincs aki jobban tudná. - borzongok meg, arra a gondolatra, amikor James ereje és az enyém összekapcsolódott. - De nem tudja kicselezni Tomot. Nem fog megölni senkit, akkor sem, ha sarokba szorul.
- Tudom, hogy köztes megoldást akarsz, de kétlem, hogy ebben a helyzetben létezik.
- Te mit tennél a helyemben? - néztem rá, ez egy elég furcsa kérdés volt, hisz kétlem, hogy egy közel 200 éves férfi került valaha ilyen helyzetbe …
- Remek kérdés. Valószínűleg rávenném Jamest, hogy meghúzzuk magunkat.
- Hát ezzel nem igen jutottam előbbre.
- Talán mégis meg kéne fontolnod. Hacsak … - gondolkodik el, bennem pedig felcsillan egy aprócska, de annál fényesebb reménysugár.
- Hacsak, mi? - kérdeztem sürgetve régi igazgatómat.
- Te is könnyedén be tudsz jutni Tom fejébe, és már nem kell attól tartanod, hogy észrevesz és rájön, hogy terhes vagy. De még így is rizikós, hogy észrevesz, vagy hogy eltitkolja előled a terveid. Nem kéne feltétlen erre építened.
- De ez nem is rossz. - mosolyodom el, bár nem tökéletes, de amíg nincs jobb ötletem ez is megteszi. Köszi az ötletet.
- De Lily, mint mondtam, sok hátulütője van ennek.
- Jól tudom, de egyenlőre ez is megteszi. - mosolygok rá. - Köszönöm, hogy segített. - mosolygok rá.
- Mért van olyan érzésem, hogy nem fogsz erről beszélni Jamesnek? - sóhajt fel helytelenítően.
- Mert így is van. - nézek rá ártatlanul.
- Lily, márpedig erről tudnia kéne. Ugyanúgy joga van róla tudni, mint neked.
- Tudom, de így is túl sok problémája van, nem akarom, hogy ezt is neki kelljen cipelnie, így is szinte mindent átvett tőlem, az összes súlyt, amit nekem kéne cipelnem. - csóválom a fejem. - Azt szeretném, ha te sem beszélnél neki erről.
- Nem folyok bele a magánéletetekbe, nem fogok neki mondani semmit, de gondold meg Lily. - néz rám komolyan amikor belép James és a többiek is.
- Hello! - mosolyog. - Mit kellene átgondolnod, Drágám?
- Hogy szívesen látnánk Lily-t és téged a Roxfortban. - hárít Albus.
- Én pedig elmondtam, hogy szerintem McGalagony professzor szívinfarktust kapna, ha meglátni minket az iskolában. - nevetek fel.
- Minimum infarktus kap. - nevet James is. - De ettől függetlenül szívesen nosztalgiáznék. - néz rám, jelezve, neki nincs ellene kifogása, rajtam múlik a dolog.
- Hát, akkor győzd meg a feleséged, mert úgy néz ki se rám, se az apjára nem hallgat. - sóhajt fel Albus. - De most már mennem kell. Szóval minden jót. - mosolyog ránk, mielőtt kilépne az irodából.
- Édesem, szerint meggondolhatnád Albus ajánlatát. - néz rám komolyan.
- Miért van olyan érzésem, hogy legszívesebben hét lakat alá zárnál? - nevetek fel, mire ő mellém lép.
- Talán mert így is van. - súgja fülembe.
- Ohh, hát ettől nem vagyok épp a felhők felett.
- Csak gondold meg Kicsim. - nyom egy lágy csókot ajkaimra, de nem zaklatott tovább ezzel. Inkább én faggattam őket, a küldetésről, ami elmondásuk szerint – Sirius szavaival - nem volt valami nagy szám. Őszintén szólva ennek örültem, mert megnyugtató volt, legalább utólag, hogy nem volt túl veszélyes feladatuk. De ez nem jelet semmit, hisz mindig veszélyben vannak. Ez az a világ, amiben mindannyiunknak élnünk kell. Még a munkaidőnk vége előtt jött még egy riasztás, így nem túl meglepően nem értek vissza időben. Bár próbáltam hasznosan tölteni az időt, azzal, hogy előre dolgozom azokkal a vacak papírokkal, de végül hamar feladtam. Komolyan mondom még pár hónap papírmunkával és felkötöm magam. Szóval pár papírral a munkaidő lejárta után fel is adtam. Inkább feltettem a lábaimat az asztalra és kényelembe helyeztem magam az amúgy is kényelmes bőr karosszékemben. Szinte ösztönösen a hasamat kezdtem simogatni, vagyis nem a hasamat, a benne növekvő kisbabámat. A gondolataim csak róla szóltak, hogy vajon milyen lesz majd, kire fog hasonlítani jobban, Jamesre vagy rám. Olyan felelőtlen és szoknyapecér lesz, mint az apja? Miközben rá gondoltam, hirtelen eszembe jutott amit Albus mondott. Szóval vettem egy mély levegőt és Tomra koncentráltam. Már szinte elfelejtettem milyen a fejében lenni, mégis olyan hamar sikerült becsúsznom a gondolataiba, mintha mindig ezt csinálnám. Ügyeltem rá, hogy ne bolygassak meg semmit a gondolataiban, csak csendes figyelő voltam, mert így elég nehezen tudott csak észrevenni. Talán szerencsém volt, talán csak tudtam hogy kell ott lenni, mint egy szellem a gondolatai közt. De értelmetlen volt, nem láttam, a terveit, arról, hogy mit akar kezdeni velem, velünk. De annál többet megtudtam arról, hogy hol üti el az időt … Éppen a Malfoy kúriában volt, felismertem a tágas báltermet, ami hemzsegett a sötét mágusoktól. Ez egyáltalán nem tetszett nekem. Arról beszéltek, hogy hova helyezzék át a halálfalók központját. Mit ne mondjak ez elég érdekes téma volt, és fontos info lett volna, ha nem zavarnak meg.
- Mrs. Potter? Ébren van? - ébresztgetett egy lágy női hang, de nem volt rá szükség, mert ahogy meghallottam, már is megszakadt a kapcsolatom Tom gondolataival. Ahogy kinyitottam a szemem egy számomra ismeretlen nőt pillantottam meg, bár tudtam, hogy láttam már az Aurorságon.
- Öhm miben segíthetek?
- Elnézést a zavarásért, a nevem Dora és auror vagyok. Azért jöttem Önhöz, mert szeretném a segítségét kérni. - süti le szemeit a mondat végén.
- Először is, nyugodtan tegezz, olyan öregnek érzem magam, ha magáznak. - mosolygok rá a lányra, aki korombeli lehet, vagy talán pár évvel fiatalabb nálam.
- Rendben, ahogy szeretnéd. - mosolyodott el.
- Rendben, akkor helyezd magad kényelembe és hallgatlak. - viszonozom kedves mosolyát.
- Szóval … ez elég kínos és azért hozzád jöttem, mert te jobban megértesz, mint Rémszem tenné, ebben a helyzetben. - mondta kissé dadogva.
- Héé. Nyugi, nem harapok. És ne aggódj, megígérem, hogy senkinek sem fogom elmondani, hogy mit kértél, rendben?
- Köszönöm, köszönöm. - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Szóval van egy srác, aki tetszik … - sütötte le szemeit a szemét. - Tudom, hogy ez nem a te dolgod, de elég kínosan érzem magam. Elmondtam neki, hogy tetszik, és hát elmondta, hogy ő nem viszonozza az érzéseimet. - hadarta el szinte egy szuszra. - Áh, inkább megyek, ez igazán nem rád tartozik. Kérlek nézd el ezt nekem. - pattan fel a székből.
- Ugyan dehogy! Maradj csak. - mosolygok rá, olyan aranyos, hogy tőlem kért segítséget. - Gondolom másik csapatot vagy műszakot szeretnél.
- Nem kellene a szerelmi ügyeimmel terhelnem téged. Sajnálom.
- Ugyan dehogy! Már majd két órája vége a műszakomnak. Ráadásul papírmunkára kárhoztattak, és hidd el annál minden érdekesebb. - nevetek fel. - Lazulj el, és beszélj úgy, mintha csak barátnők lennénk, rendben? Én pedig próbálok segíteni.
- Biztos nem untatlak a problémámmal?
- Dehogyis! - mosolygok rá biztatóan.
- Tudod ezeket a dolgokat nem igen tudom kivel megbeszélni, mert Skóciából jöttem át és nem igazán sikerült beilleszkednem.
- Igen, nehéz lehet. Én itt jártam iskolába úgy értem, a Roxfortba, és csak az Akadémiára kerültem el innen, meg utána pár évig, de a szívem visszahúzott ide.
- Igen, nem túl könnyű megnyílni vadidegenek előtt, és tök furcsa, hogy neked mégis beszélek róla. Szóval van egy srác, aki nagyon tetszik nekem, néha összeszoktunk futni az aurorsági könyvtárban és nem tudom hogy történt, de … - elakad a mesélésben.
- Hirtelen már nem a könyvek miatt mentél oda, hanem miatta. - mosolyogtam rá biztatóan.
- Pontosan. Szóval megbeszéltük néhány baráti találkát, tudod ebéd, kávé, meg ilyesmik. És egyszer csak … csak kicsúszott. Nem volt szándékos, de elmondtam, hogy mennyire tetszik és hogy szeretném, ah nem csak barátok lennénk. Nagyon kínos volt. - csóválja a fejét szomorkásan, mire én felálltam a kényelmes karosszékemből és leültem vele szembe az asztalra, hogy átöleljem és nyugtatóan simogassam a hátát és a haját. Ez eléggé személyes volt tőlem, és valószínűleg más helyzetben nem tettem volna, de a hormonjaim tomboltak és már túl késő volt ahhoz, hogy normálisan átgondoljam. Dora viszont hozzám bújt, mint egy gyerek és tovább folytatta. - Elkezdett sajnálkozni, és megmondta, hogy nem akar többet barátságnál. Én … én … elfogadtam, mondtam, hogy akkor maradjunk barátok és ő bele is egyezett, de azóta is kerül. Bárcsak visszacsinálhatnám. - kezd el hüppögni és a válla is rázkódik a visszafojtott sírástól.
- Szabad megtudnom, hogy hogy hívják, bár nem ismerek név szerint minden aurort, de ki tudja?
- Remus, a neve Remus. - suttogja.
- Remus Lupin? - kérdeztem kissé megdöbbenten, mire Dora rám néz.
- Igen. Ismered?
- Igen, már hosszú évek óra, egy évfolyamon és házban voltunk a Roxfortban, vele voltam prefektus, az egyik legjobb barátom. - sorolom fel hirtelenjében, hogy menyi minden közös bennünk.
- Én .. én nem tudtam.
- Ugyan. - mosolyogtam. - Én a helyedben nem adnám fel. Ismerem Remust, eléggé félénk és hát van némi egészségügyi problémája, ami miatt nagyon nehezen nyílik meg lányok előtt. De értékes ember, jószívű és kedves. Ne szaladsz el, csak azért, mert elsőre nem jött össze. - tanácsolom, amikor meglátom, hogy James ott áll az ajtóban, vajon régóta van ott? Ennyire nem figyeltem?
- Egyetértek Lily-vel. - lépett beljebb, pontosabban mellénk mosolyogva. - Tudod én sem adtam fel, 4 éven át hívtam kitartóan randira életem nőjét, ő pedig mindig elküldött melegebb éghajlatra. - mosolyog rám jellegzetes , sokatmondó mosolyával. - Végül csak beadta a derekát, és most már a feleségem. - nyom egy puszit a homlokomra.
- 4 év az hosszú idő. - pillant elismerően Jamesre.
- Igen, az volt, de megérte. - dől az asztalnak és átölel.
- Ne aggódj Dora, neki nem lesz szüksége ennyi időre, hogy megnyíljon neked. - mondom biztatóan.
- Köszönöm, a segítséged. - néz rám hálásan. - Én, nem is zavarok tovább. Jó éjszakát! - köszön el és már itt sincs.
- Nem tudom hányszor mondtam, de a hallgatózás nem szép dolog. - súgom az ajkaira, kissé dorgálóan, mielőtt még haza hopponáltunk volna.

FONTOS!!!!

Sziasztok!!!

Mint azt a cím is mutatja elég fontos dologról van szó, ami érint minden olvasót és írót!!

Google Reader a hírek szerint meg fog szűnni. 

Mit jelent ez?  
Nem fogjátok látni a blogok a frissítéseit, amikre fel vagytok iratkozva, és a saját blogjaitokon pedig el fogjátok veszíteni a rendszeres olvasókat. 

 

Mi a megoldás?

A "BLOGLOVIN" c.  oldal, amelynek segítségével láthatjátok kedvenc blogjaitok legújabb bejegyzéseit. Több Információjért:

Noricii blogja

Diana Brunwun 21 blogja

Puszi:
LilyV
xoxo

Sziasztok!

Majomka novella versenye lezárult, amelyen 3-ik helyezést értem el.
Szeretnem megköszönni mindenkinek, aki szavazott, vagy legalább elolvasta a novellámat <3
És persze Majomkanak is, mint szervezőnek!
Az első két helyezett novelláját is ajánlom mindenkinek, bár én csak bele-bele olvastam ...
Az első helyezett: L. Milagrosz: Bűnös szenvedély
A második helyezett: Mese: Kellemetlenből kellemes 
Puszi<3
xoxo

Novellaverseny

Sziasztok!
Mint azt ti is tudjátok részt veszek Majomka novella versenyén. Arra kérnélek titeket, hogy olvassátok el az írásomat és szavazzatok. Vagy ha nem tetszik, akkor itt vagy Majomka blogján is várom a véleményeiteket.
köszönöm szépen <3
És sajnálattal kell közölnöm, hogy ab log május közepéig szünetel :/ nem tudok rá időt szakítani, akárhogy is próbálkozom ... :/
puszi<3
xoxo

Boldog Húsvétot!

Sziasztok!
Utólag kellemes húsvétot, vagyis már csak  remélhetem, hogy jól teltek az ünnepek :)
puszi <3

45. Fejezet – Mothers are always worried

Sziasztok!
Sajnálom, hogy csak most készültem el vele :/ de remélem azért még akad valaki, akit érdekel … :)
Ez a fejezet kissé családiasabb eleinte, ezért kissé lassú s, nem olyan pörgős, de azért remélem tetszeni fog :)
Aki szeretné hallgassa meg Kelly Clarksontól a Don't Rush c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Amikor a lányom először megmozdult a hasamban, olyan ősi rettegés lett úrrá rajtam, amely egyidős volt az élettel. És csak akkor enyhült, mikor a kezemben tarthattam őt!
Suzanne Collins

 

Miután megtudtuk a jóslat tartalmát még az eddiginél is jobban aggódtunk, rettenetesen féltettem a kisfiunkat. Szörnyű ez az érzés, amikor ennyire aggódunk a gyermekünkért, ennél rosszabb nincs is. Valószínűleg épp ezért James egy pillanatra sem hagyott figyelmen kívül semmit sem, folyton járt a szeme, figyelte a környezetünket, míg én hozzábújtam és csak csendben emésztettem a hallottakat. Amikor hazaértünk legszívesebben csak bedőltem volna az ágyba, de ehelyett csináltam vacsit és csak ettem és ettem, amit hirtelen megkívántam, mint mostanában mindig. Közben James lefürdött és gyors evett, majd ment is aludni. De amikor én is eljutottam odáig, hogy lefeküdjek aludni, James még akkor sem aludt, pedig nagyon húzós napja volt. Mégis az aggodalomtól vagy a gondolatoktól, de nem tudott aludni. Őszintés szólva nem tudom, hogy melyikünk aludt el előbb. Csak azt tudom, hogy az ezt követő napokban nem volt egy nyugodt percünk sem az aggodalomtól, de aztán valahogy mégis megnyugodtunk egy kicsit, hisz még van időnk a kis Harrynk születéséig. De senkinek nem beszéltünk a jóslatról. Megtartottuk magunknak ezt az információt. A munkanapok rendszeres, szabályos egymásutánja ideig óráig elfelejtette velünk az aggodalmat. Bár én folyamatosan aggódtam, értük, amikor elmentek harcolni. Ma is így volt, ők elmentek harcolni, míg én az irodában maradtam a papírmunkával és az aggodalmammal édes hármasban, egészen addig, amíg meg nem jelent Albus.
- Szia Lily, hogy vagytok? - kérdezi mosolyogva.
- Köszönjük, mindenki remekül van, velünk is minden rendben. - mosolygok rá és a kezemet a hasamra simítottam.
- Ennek igazán örülök.
- Mit keresel Londonban?
- Átutazóban vagyok.
- És hová tartasz?
- A szüleidhez.
- Miért? - nézek rá érdeklődve.
- Csak baráti látogatás. - von vállat.
- Igen? - nézek rá felhúzott szemöldökkel, valahogy nem tudom elképzelni, hogy tényleg csak úgy jókedvében elutazik a szüleimhez …
- Hogy őszinte legyek kicsit több van a dologban.
- Mint például?
- Tom egyenlőre nem tud a kisfiatokról, de már nem sokáig tudjátok eltitkolni mindenki elől.
- És ennek mi köze a szüleimhez?
- Reményeim szerint apád meg tudna győzni, hogy költözz addig a Roxfortba, vagy a Small Magic-ban lévő kúriádba is visszavonulhatnál …
- De hát jól vagyok, a papírmunka nem terhel meg annyira. - mondom győzködve.
- Ha Tom tudomást szerez a gyereketekről, akkor kell majd aggódnunk …
- Albus eléggé óvatosak vagyunk, csak hopponálva közlekedem a Misztérium és a házunk között és még azt sem egyedül. Mindenhova Jamesszel megyek. Tomnak nincs sok esélye megtámadni minket, még ha tudna is a fiunkról.
- Biztos vagy benne Lily?
- Igen.
- Csak nehogy te is elbízd magad. Tudod Lily jobb félni, mint megijedni. Épp ezért elmondom apádnak a véleményemet a helyzetről.
- Nem mondom, hogy ezzel sokkal előbbre jutsz …
- Azért megpróbálom. - von vállat Albus. - Vigyázz magatokra! - köszön el és már ki is megy az irodából, mire reagálhatnék. Csak itt hagy egyedül, hogy törjem a fejem. És ezzel kötöm le magam egy ideig, majd folytatom tovább az unalmas papírhalmaz eltüntetését. Közben a többiek és épségben. Vagyis nagyjából épségben visszatérnek, egyedül Remus karján éktelenkedik egy seb, de az sem tűnt túl veszélyesnek, de azért azonnal elkísérték az aurorsági gyógyítóhoz. Majd ezután már nyugodtabban folytatódott tovább a nap. Ne tudom pontosan hány óra lehetett, amikor furcsa lüktetést éreztem a hasamban, de csak egyetlen egyet, aztán pár perc múlva még egyet. Aztán hirtelen kisebb kihagyásokkal egyfolytában éreztem. Hirtelen jöttem rá, hogy ezek a kisbabám rúgásai. Annyira meghatott ez az érzés, hogy majdnem elbőgtem magam és a kis pocaklakó fölé simítottam a kezemet, hogy jobban érezzem édes kis rúgásait. Nagyon aktív volt valószínűleg, mert most kezdett el mozogni és ez olyasmi volt, amit azonnal meg kell mutatnom Jamesnek. Így felkeltem az asztalomtól és James mellé sétáltam, aki azonnal kissé aggodalmasan nézett fel rám a székéből és a lábaira ültetett.
- Kicsim, minden rendben?
- Igen. - mosolygok rá. - Add ide a kezed!
- Miért? - néz rám értetetlenül, de a kezembe helyezi a kezét, mire én a kézfejét fogom meg és a hasamra simítom. De persze a kis pocaklakó pont most nyugodott le … - Nem igazán értelek … - néz rám, mint unikornis a trollra, de mégis lágyan simogatta a hasamat.
- Várj egy kicsit. - mondom halkan és hozzábújtam, reménykedtem, hogy újra rúg egyet. Már épp visszamentem volna az asztalhoz, amikor újra rúgott.- Mi az, ki akartad játszani a mamit? - nevettem fel, és James döbbent és csodálattal teli arccal pislogott a hasamra.
- Ez … ez a kisfiunk volt?
- Igen. - mosolyogtam rá.
- Szent Merlin. - nevetett fel vidáman. - Mióta rugdos?
- Nem tudom, nem rég tűnt fel. - vigyorogtam rá.
- Ez nagyon aranyos és olyan … olyan csodálatos. - mondja meghatottan.
- Én is, én is. - ugrándozik mellénk Mel.
- Még eléggé nyugodt. - mosolygok a boldog nagynénire.
- Oh, de ha mozog, akkor szólj, tudod, hogy imádom. - vigyorog rám.
- Persze. - nevetek fel, amikor megjelenik az irodában a mágiaügyi miniszter, aki még mindig eléggé pipa rám, azután, hogy képes lettem volna elvinni az összes aurort és az összes itt dolgozót Shefieldbe, ha ő kitiltja a varászlényeket. Most mégis itt volt és egyáltalán nem látszott rajta, hogy elfelejtette volna az összetűzésünket.
- Üdv. - mondja fagyosan.
- Mi ügyben látogattál meg minket? - kérdezem én is hasonló hangon, elé lépkedve.
- Találtunk valamit amit te talán meg tudsz fejteni.
- És ki találta? - nézek rá érdeklődve.
- Az aurorok.
- Ha az aurorok találták volna, akkor vagy Rémszem vagy az én kezembe adták volna és arról hidd el tudnék.
- Jelenleg nem harcolsz, bár hogy őszintén szólva nem értem, hogy mi a problémád. Albus csak annyit mondott, hogy egészségügyi okokból nem erőltetheted meg magad.
- Az egészségügyi állapotomhoz nincs sok közöd.
- Csupán kíváncsi vagyok.
- A kíváncsiság káros az egészségre. Szóval hadd lássam mit találtak. - a miniszter maga elé veszi a kis áttetsző üveg kalitkát, amiben egy zöld erőgomolyag van. - Mi vele a probléma? - kérdezem, de már tudom mi van az üvegkalitkában, Tom üzenni akart …
- Nem tudjuk kinyitni. - mondja, mire én előveszem a pálcámat és kipróbálok egy-két gyengébb-erősebb zár feltörő bűbájokkal, majd vállat vontam. - Én sem tudom. De ha itt hagyod, mg megpróbálom kinyitni.
- Rendben. - mondja és felém nyújtja a kis üveg dobozt, amit én azonnal átveszek. A benne gomolygó erő már üvegem keresztül érzi a jelenlétem mert a doboz alján, a kezemnél kezd elterülni. De miniszter, mintha észre sem venné kimegy az ajtón.
- A Miniszter nem tudja, hogy babát vársz? - néz rám érdeklődve Remus.
- Mondjuk úgy, hogy nem bízom benne és azok után, hogy ujjat húztam vele szeretne keresztbe tenni nekem. - teszem le a kis dobozt az asztalomra, míg én leülök a karosszékembe.
- Miért nem bízol benne?
- Sok apróság miatt, például most is … Minden, amit az aurorok találnak és akár csak egy apró köze lehet Tomhoz, az először hozzám kerül. Mit ne mondjak eléggé sántít a story-a. - vonok vállat lazán.
- Szerinted mi van benne? - nézi Mel a doboz tartalmát.
- Tom üzenetet küldött nekem. Hát nem kedves? - mondom kissé gúnyosan, a kezemet a tetejére téve, amit a kis zöld gomolyag is érzékelt.
- De azt mondtad nem tudod kinyitni … - ráncolja össze szemöldökét Remus, de már ő is sejti, hogy hazudtam.
- Nem előtte fogok kinyitni egy üzenetet. - mosolygok rájuk és a kezemet a kígyót ábrázoló lakaton simítom végig, majd párszaszóul sziszegem el , hogy „ Nyílj ki!” és a lakat azonnal kattant, a zöld gomolyag kiszállt a ketrecéből és elém lebegett, míg Tom sziszegő kígyónyelvű szavait hallottam. „Nem tudom mi folyik a háttérben, Lily. De kiderítem hidd el.” szólt a rövid üzenet. Ennyi hűhó a semmiért …
- Mit mondott? - kérdezte James, amikor a zöld gomolyagot visszatereltem a ládikóba.
- Röviden tömören megfenyegetett, hogy kideríti mi van a háttérben. - válaszolok és nem is foglalkozom vele tovább. …

Verseny

Sziasztok!
Majomka jóvoltából indult egy újabb novella verseny, amire vasárnapig lehet jelentkezni. Aki érez magában erre való elhivatottságot, az itt tud jelentkezni, illetve itt olvashatja a feltételeket, szabályokat.
Én már jelentkeztem, na és ti? :)

44. Fejezet – I can do it for our baby

Sziasztok!
Bocsánat a csúszásért. Eléggé túlvállaltam magam, a suli mellett nyelvsuliba járok, és végzek egy másik levelezős képzést is, ezenkívül előrehozott német érettségire készülök. Szóval az időhiányom elég jelentős. Ezért lehet, hogy kissé össze vissza lesznek frissek, de mindenképpen próbálom hetente, vagy legalább másfél hetente feltenni az ú részeket.
Ehhez a részhez ajánlom James Blunttól aYou're beautiful c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Tudod mire jöttem rá, mi a nagyszerű dolog abban, ha az ember terhes? Olyasvalami, amit el sem tudtam volna képzelni. Hogy az ember soha nincs egyedül. Amikor van bensődben egy gyerek, soha többé nem vagy egyedül. Ő egy valóságos személy.
John Hoyer Updike 

 

James nem örült annak, hogy én is benne vagyok az akcióban. Nem győztem egész reggel nyugtatgatni és győzködni, miután elmondtam a tervemet. Egészen addig folytatta, amíg el nem mondtam neki, hogy én megtudnám csinálni nélküle is, de ő nem. Persze először besértődött, azt hitte a képességeit vonom kétségbe, de ez nem így volt. Egyáltalán nem kételkedtem benne, hogy képes lenne egyedül is belopakodni a Rejtély- és Misztériumügyi Főosztályra, majd a Próféciák Termébe. Tudom, hogy képes lenne rá és ezt persze neki is kifejtettem, hogy egyáltalán nem a képességeit szóltam le, csupán a babánk bennem növekszik és a jóslatot csak az veheti le a polcról, akiről a jósalt szól, vagyis a baba, ez esetben rajtam keresztül … Így Jamesnek nem maradt más esélye, csakhogy belenyugszik, hogy ezt most ketten csináljuk. Igaz nem volt odáig az ötletért, de belátta, hogy így lesz a legjobb. Egész nap tiszta zizi volt, hogy veszélynek teszem ki magam, talán egy dolgot nem ártott volna megosztanom vele … hogy gyakorlott betörő vagyok. Csak Merlin tudja hányszor törtem be Tomhoz, vagy lopóztam be halálfaló kúriákba. De erről hallgattam, mint a sír. Azonban amikor kaptak kiküldetést, akkor nem kissé féltem, hogy valami bajuk esik azért, mert James nem tud kellőképpen koncentrálni. Rettegtem, hogy hibázni fog és kockáztatja a saját és a többiek életét is, így gyakorlatilag amíg vissza nem értek végig rágtam a körmeimet és próbáltam nem kiadni magamból az eddigi kajámat, de hát ez nem ment maradéktalanul. Őrjítő hányinger kerülgettet és nem tudtam eldönteni, hogy az aggodalomtól, vagy a szokásos rosszulléttől. Amikor azt hittem, hogy mindent a gyomromban lévő dologtól megszabadultam megmostam az arcomat és párszor kiöblítettem a számat, de nehéz volt elkerülni, hogy megdöbbenjek a tükörképemen, ami olyan sápadt volt, hogy még egy szellem is megirigyelte volna. De ezzel nem igazán tudtam mit kezdeni. Így csak lassan, megfontoltan lépkedtem vissza a folyosón az irodába, amikor összefutottam Matt-tel.
- Uhh húgi, rettenetesen festesz – néz rá hatalmas aggódó szemekkel.
- Kössz, ez kedves. - mosolygok rá.
- Jól vagy? Nem kéne pihenned egy kicsit? Ha gondolod hazakísérlek. - ajánlja fel lovagiasan.
- Ajj már … - kezdenék kiborulni, amikor meghallom James aggodalmas hangját a hátam mögül.
- Kicsim, nem vagy jól? - hangjából csak úgy szikrázik az aggodalom, míg hátulról óvatosan átölel, így feltűnés mentesen simogathatja a már kissé gömbölyödő hasam.
- Áh, dehogy is, rendben vagyok. - nézek rá mosolyogva és megnyugodva, hogy mind egyben vannak.
- Nem úgy nézel ki. - kémleli sápadt arcomat. - Mattnek igaza van. Hazakísérlek.
- Jajj ne csináljátok már. - sóhajtok fel fáradtan.
- Sokat kell pihenned és egyáltalán nem pihensz. - morgolódik James.
- Ne már! Jóval többet alszom, mint amennyit szoktam. - csóválom a fejem.
- Lássuk be, hogy az nem nagy teljesítmény.
- Kérlek Drágám ne kezdjük ezt elölről. Ha nem érzem magam jól, akkor szólok és hazamegyek. Nem kockáztatnék. De jól vagyok. Ezek a rosszullétek normálisak.
- Tudom, hogy normálisak, de nagyon durvák néha. És aggódom. - nyom egy lágy csókot homlokomra.
- Őszintén szólva én is aggódom. - hallom Reg hangját.
- Hékás! Így is hét lakat alatt vagyok.
- Akkor legalább ismerd be, hogy rosszabbul viseled a terességet, mint először. - hangja halk, hogy csak a mellette álló James és én halljuk.
- Ez igaz? - azt hiszem James most érte el az aggodalmának csúcsát, vagyis nagyon remélem, mert ennél több aggodalom már tényleg káros lehet.
- Hááát … - habozok a válasszal.
- Válaszolj őszintén! - kéri akaratosan.
- Jó, rendben, tényleg nehezebben viselem. De ez nem jelent semmit.
- Még hogy nem jelent semmit …
- Drágám, te is ott voltál az orvosnál, amikor mondta, hogy minden rendben van velünk.
- Igen, de …
- James, minden terhesség más és más. És normális, hogy többször vagyok rosszul.
- Ez biztos? Nem csak azért mondod, hogy megnyugtass?
- Biztos. A babánkkal kapcsolatban sosem hallgatnék el semmit sem.
- Így sokkal jobb.
- Örülök, hogy ezt megbeszéltük. - nyomok egy puszit az arcára és folytatjuk tovább a munkát. A nap lassan telt és a műszak is úgy tűnt, mintha soha nem lenne vége. De azért csak alábbhagytak az események és hazamehettünk volna pihenni, de ehelyett kisétáltunk nyüzsgő Aurorságról és csendes, szinte már kihalt Minisztérium több részébe. Teljes csend honolt, így mi is lábujjhegyen mentünk tovább.
- Tudod merre van? - kérdezi James suttogva.
- Igen. - pillantottam rá, míg mentünk tovább. Alighogy befordultunk a következő folyosóra halk léptek zaja csapta meg a fülünket. Már késő lett volna visszafordulni. James szemeit kémleltem, de nem jutottam előbbre. Ha még csak egyedül lennék egyszerűen bebújnék a szobor mögé, de ketten nem tudunk. James viszont elmosolyodott. A falnak nyomott mire belőlem majdnem kitört, hogy talán nem most kéne, de a mutató ujja megakadályozott.
- Shh. - súgta és megcsókolt, csak óvatosan kóstolgatta az ajkaimat. Nem tudtam, hogy mit, miért, hogy. Viszont amikor a léptek zaja elnémult nem messze tőlünk, majd egy kicsit később továbbsétál. James addig nem enged el, amíg elején el nem hal a távolban a zaj. - Gondoltam, hogy tovább megy. - vigyorog.
- Mégis miből?
- Ugyan, én is továbbmennék, nem zavarnék meg egy ilyen légyottot.
- Szólhattál volna, hogy ez a terved.
- Nem volt rá időm. -von vállat és egy puszit nyom a homlokomra, mielőtt még halkan tovább lopakodnánk. Lassan haladunk, de biztosan. Senkivel sem futunk össze szerencsére. Óvatosan nyitom ki a Rejtélyügyi főosztály ajtaját. A főosztályon már van némi alapzaj, de nem feltűnő, alig pár varázsló és boszorkány tevékenykedik, így nem volt nehéz elsomfordálnunk úgy, hogy ne vegyenek észre. A Jóslatok Termének ajtaja baljós volt, de nem rettentünk meg. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, hogy a gyönyörű, lágyan világító kék színű jóslatok közé vessük magunkat. Ahogy beléptem rájöttem, hogy ez körülbelül olyan munka lesz, mint tűt keresni a szénakazalban. De mégis volt valami láthatatlan erő, ami maga felé hívott. Nem tudtam mi az, de mégis követtem ezt az érzést, ami alig észrevehetően növekedett, míg egy polcon meg nem pillantottam egy nevet, ami megfogott. Harry James Potter. Jamesszel még nem is beszéltünk a nevekről, mégis valahogy tudtam, hogy ez a tökéletes.
- Harry. - ízlelgeti a nevet.
- Így hívták a papámat, akit Tom a szemem láttára ölt meg. - súgom halkan, a felirattal szemezve.
- Sosem mondtad.
- Sosem hittem, hogy jelentősége lesz.
- Szerintem jól hangzik. - simogatjuk mindketten a hasam.
- Szerintem is. - mosolygok rá. - Szóval lássuk a trollt. - nyúlok lassan a jóslat felé. Lassan fonódnak ujjaim a hideg gömbre, majd leemelte a polcról. James a vállamra teszi állát és úgy nézi a gömböt, amiben valami furcsa ködszerű valami gomolyog. Majd egy furcsa rekedt női hang szólal meg. 

Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött … a hetedik hónap halála szüli őt … A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Sötét Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik … Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli …

A jóslat nem nyugtat meg sőt felkavart. Ez rettenetes. A szemeimbe könnyek szöktek tőle. A kezem remegni kezdett, alig vettem csak észre, amikor James óvatosan a polc felé irányította a kezem, hogy letegyem a gömböt. Az ujjaim elengedték a gömböt és helyette James talárjába markoltak.

43.Fejezet -Pragnency is one thing what makes others worried

Sziasztok!
Elnézést a csúszásért, most kivételesen nem csak az én hibámból érkezett később a friss, ugyanis csütörtökön nem volt netem tegnap meg hát nem igen voltam itthon...
De most inkább a fejezetet olvassátok mint az én hülyeségeimet :D
Ajánlom ehhez a részhez Simple Plantől a Takemy hand c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

A gyerekvállalás életünk legnagyobb teljesítménye, és jelentősége messze meghaladja a mi életünket.
Tóth András

Mind örültek a hírnek, hogy hamarosan lesz egy kisbabánk, bár azt hiszem Melanie volt a leginkább feldobódva a hírtől, persze csak James után … A kis pocaklakó megértette velük, hogy miért történtek ezek a változások, bár utólag belegondolva még várhattam volna egy kicsit. Kiélvezhettem volna, hogy nem néz rám mindenki aggódó szemekkel és nem figyelik minden lépésemet, főleg azután, hogy Albus határozottan kijelentette, hogy úgy figyeljenek ránk, mint a szemük fényére. Ezzel a kijelentéssel, gyakorlatilag rájuk hozta a frász és egyszerűen nem tudom velük megértetni, hogy minden rendben van és én is tudok vigyázni magunkra. Még csak ma tudták meg a nagy hírt és máris úgy viselkednek velem, mint valami halálos beteggel. Bár a törődésük nagyon jól esett, de az aggodalmuk az őrület szélére kergetett. Így egy kicsit megnyugodtam, amikor kiküldetést kaptak, bár feléledt bennem a megszokott, egészséges aggodalom is. James mielőtt kitette volna a lábát az irodánkból tízszer megígértette velem, hogy akármi történjen nem hagyom el a Misztériumot. Így miután elmentek felkerestem Albust. Tudtam, hogy még itt lesz, mert mondta, hogy ma este utazik vissza Roxfortba. Ahogy megpillantottam őt itt, a Varázsbűn-üldözési Főosztályon, a Wizengamothoz vezető folyosón.
- Albus, ráérsz pár percre? - kérdezem nyugodtan, bocsánatkérően nézve a másik Wizengamot tagra, akivel beszélgetett.
- Megbocsájtasz Gordon? - néz a magas idős férfire Albus.
- Természetesen, ha ilyen szép ifjú hölgy kéri. - mosolyog kedvesen.
- Köszönöm szépen, ígérem nem rabolom el Albust. - mosolygok kedvesen. - De szeretnék négyszemközt beszélni veled...
- Gyere, lányom. - pillant rám kedvesen a félholdas szemüveg fölött. A folyosón vezetett végig, egy irodába, amit nyilván a Wizengamot tagjai használnak hébe-hóba. - Valami baj van Lily? - kérdezi kedvesen.
- Még hogy van-e valami baj,. - lepődök meg kérdésén. - Már hogy ne lenne! Nem kellett volna felhívnod a figyelmüket arra, hogy vigyázzanak ránk! - mondom kicsit túlságosan is dühösen.
- Lily, joguk van felkészülni rá.
- Felkészülni? Tudod mennyire aggódnak? James az aggodalomba én meg az idegességbe fogok beleőrülni!
- Ugyan, ne túlozz!
- Egyáltalán nem túlzok, ez az igazság!
- És még nem is sejtik, hogy mekkora veszély leselkedik majd rátok, ha kiderül, hogy terhes vagy …
- Albus, kérlek, ennél jobban ne ejtsd őket kétségbe! - kérem őt határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon.
- Lily, nem tesz jót, hogy mindent magad akarsz elintézni, most Jamesre és a többiekre is kell támaszkodnod!
- Idáig is támaszkodtam rájuk.
- Mégsem mondtad el nekik …
- Mert még mi sem vagyunk benne biztosak, csak találgatunk, ősi próféciákból indulunk ki, amik lehet, hogy csak valami elmebeteg őrültek agyszüleményei. Lehet, hogy egyáltalán nincs valóság alapjuk. Ráadásul ezt egyszer már elmeséltem nekik …
- De nem várhatod el tőlük, hogy összerakják a kirakós darabkáit, hogy minden egyes szavadra emlékezzenek, amik egyszer elhagyták a szádat.
- Albus, kérlek! Ne vitatkozzunk ezen megint! Hidd el, hogy most minden rendben lesz. Meg tudom védeni magunkat! Látod így is mennyi óvintézkedést vállaltam.
- Nem mondom, hogy nem tettél óvintézkedéseket, de még így sem vagytok teljes biztonságban.
- Ugyan már Albus, sosem hittem volna, hogy képes leszek lemondani a pozíciómról, arról, hogy részt vegyek a Tom elleni harcokban, hogy a bosszúmat folytassam. És most nézz rám! Elvállaltam a papírmunkát, amivel az őrületbe lehet kergetni! És még James kérésének is próbálok eleget tenni, hogy nem lépek ki, a biztonságot jelentő Misztériumból vagy az otthonunkból. Vagy ha mégis, akkor nem egyedül. Albus ez nekem már így is erősen súrolja a tűréshatáromat! És csakis a babáért teszem, nem másért.
- Azt hiszed, hogy nem tudom? Hogy nem tudjuk mind, hogy a születendő gyerekedért csinálod? Ugyan Lily. Mind nyugodtabbak lennénk, ha megnyugodnál és teljesen visszavonulnál a munkából a gyerek születéséig.
- Nem kell úgy bánni velem, mintha a halálomon lennék! Ugyanúgy tudok dolgozni, ahogy eddig tudtam, csupán most nem vállalok kockázatot a kiküldetésekkel. De ez már nekem így is nagy érvágás. Úgy érzem magam, mintha be lennék zárva.
- Tudom, hogy nehezen viseled, ha meg akarnak védeni és kihagynak a harcból, de próbálj meg belenyugodni.
- Én próbálok, de ez nem az én életfelfogásom. - sóhajtok fel lemondóan.
- Csak pár hónap...
- Kösz, most aztán sokkal jobb. - mondom picit morcosan. Eléggé kiszámíthatatlanok az érzéseim, szóval nem is lepődök meg, hogy a következő pillanatban majdnem elröhögtem magam saját magamon.
- Lily, van itt valami, amit még nem mondtam el … - kezd bele komolyan Albus, mire én érdeklődve nézek rá.
- Mi lenne az?
- Tudod az új jóstanár az iskolában …
- Igen hallottam róla. De ennek mi köze van bármihez is?
- Igazából nincs túl sok tehetsége a jósláshoz, viszont volt egy jóslata, ami igazi volt, ami belőle jött, valahonnan mélyről.
- Tök jó? - nézek rá kicsit bizonytalanul.
- Ez a jóslat rólatok szólt. Vagyis nem is igazán rólatok, hanem a babáról.
- Tessék? - lepődök meg. Hiszen még csak alig fogant meg! Bár ha úgy vesszük rólam is volt nagyjából ezer évvel ezelőtt egy jóslat.
- Pontosan.
- És miről szól a jóslat? - kérdezem eléggé aggodalmasan.
- Meg kell keresnetek Jamesszel, ha tudni akarjátok miről szól. - mondja nyugodtam.
- De … - ellenkeznék, vagyis inkább erősködnék, hogy mondj el.
- Nem tudom, én sem hallottam az egészet. - mondja komolyan. - És nem akarom, hogy Jamest kihagyd a baba ügyeiből!
- Nem állt szándékomban. - sóhajtok fel. Pontosan tudom, hogy neki is úgyannyira köze van a babánkhoz, mint nekem. Amíg a babáról van szó, mindent tudni fog.
- Most viszont vissza kell mennem, lassan kezdődik a következő gyűlés.
- Persze, persze. - mondom elmélyülve a gondolataimban.
- Vigyázz magatokra. - mondja búcsúzóan, és magamra hagy. Elmerülök az aggodalmamban, idáig nem aggódtam ennyire, de most, most rettegek. Egy ilyen jóslat sosem rejt sok jót magában. De akárhogy is lesz, a babát megóvom, ha kell magától az ördögtől is. Még egyszer nem élném túl, ha elvennék tőlem. Miközben ezen gondolkodom észre sem veszem, hogy kezem a hasamat simogatja, de nem, nem is a hasamat, hanem a kisbabámat. Ezzel az apró érintéssel nyugtattam magamat. Szükségem volt egy kis magányra, hogy összeszedjem magam és hogy megküzdjek ezzel a jóslattal, akármiről is szól. Nem tudom meddig voltam ott, nem tudom, hogy percekben vagy tízpercekben esetleg órában mérjem az időt. De nem is zavart. Legszívesebben elmenekülnék a papírmunka elől, de pontosan tudom, hogy még jó pár papírt át kell néznem és megcsinálni az Aurorság beosztását. De még így is elgondolkozva sétálok vissza az irodába. Ahogy benyitok meglepve tapasztalom, hogy a többiek már visszatértek, de elmosolyodom, hogy mind épségben visszatértek.
- Sziasztok. - mosolygok rájuk, elnyomva a negatív gondolataimat. - Minden rendben volt?
- Igen. - mosolyog James vidáman, mire én egy puszit nyomok a homlokára. - És te merre jártál Édesem?
- Albusszal beszéltem. - válaszoltam, és nagyjából eddig sikerült elszakadnom az aggodalmamtól a jóslat és a baba miatt.
- Miről beszéltetek? - kérdezi mélyen a szemembe nézve férjem.
- Majd megbeszéljük később, most be kell fejeznem a paparímunkát. - sóhajtottam fel és mentem az asztalomhoz.
- Kicsim? - hallom lágy hangját, amivel meg akar győzni. De most nem megy neki, csak megcsóválom fejem és a munkába vetem magam. Közben kitalálom, hogy mégis hogy tálaljam a jóslat dolgot Jamesnek, úgy, hogy ne ijesszem meg még ennél is jobban. De nem tudtam mit kitalálni, így amikor hazaértünk nem volt más választásom, mint egyszerűen rázúdítani a dolgot. Mire ő megdöbbent, és mire összeszedte magát egyetlen kérdés tört fel belőle, ami belőlem is.
- Miről szól a jóslat? - kérdi aggodalmasan.
- Nem tudom, de tudom hogy deríthetjük ki...
- Hogyan?
- Bízz bennem, holnap a munka után kiderítjük, rendben?

42.Fejezet - Happilier

Sziasztok!
Egy kis romantikus aranyos kis fejezet :D Remélem tetszeni fog nektek :D
Ha szeretitek hallgassátok meg hozzá Avriltől az I love you c. számot.
Jó olvasást!
Puszi
LilyV
xoxo

A jól működő kapcsolatok mindig magukban hordozzák a bocsánatkérés, megbocsájtás és kibékülés lehetőségét.
Gary Chapman

Végre újra egésznek éreztem magam, újra vele lelehettem, úgy éreztem a világ igazából a paradicsom és a háborúnak még csak egyetlen egy negatív gondolata sem jutott el hozzánk. Itt béke volt. Itt, nálunk, és ez fontosabb volt, mint minden más. Egyikünk sem szólt semmit,csak öleltük egymást és egymás szemében gyönyörködtünk. Megszűnt a pár napja szívembe költözött hiányérzet. Minden a helyére került.
- Biztos éhes vagy, nem vacsizunk? - kérdezem, mert az én gyomrom is már kaja után sóvárgott.
- Igazából majd éhen pusztulok, de semmi kedvem felkelni.
- Ha felhozom, akkor megfelel?
- Téged sem akarlak elengedni. - ölel szorosabban.
- Sietek. - nyomok egy gyors csókot az ajkaira. Aztán gyorsan megmelegítettem a vacsinkat és tálcára pakoltam őket. Pillanatnyi rosszullét kerülgetett, de szerencsére hamar elmúlt. Reméltem, hogyha kipihentem magam, akkor vége lesz ezeknek, de csupán hiú ábránd volt, nem több.
- Hümm fincsi illata van. - nyalja meg ajkát James, ahogy mellé érek. - Majd kilyukad a gyomrom. - néz éhes szemekkel.
- Érdekes, mégsem igen akartál vacsorázni eddig....
- Mert volt fontosabb dolgom is. - vigyorog azzal a megszokott Jameses mosolyával.
- Jajj te, megőrjítesz. - mosolygok rá.
- Mert te engem nem. - nevet fel.
- Naaa, még csak most békültünk ki, és máris vitatkozol, mi? - nézek rá megjátszva a durcát.
- Hát ami azt illeti, vannak jó dolgok a békülésben is.
- Ha így gondolod, akár el is mehetek...
- Nem így gondolom. - kapja el a kezem, mielőtt megmozdulnék. - Nem hinném, hogy bírnék megint három napot nélküled.
- Ez a hozzáállás már jobban tetszik. Nyomok egy gyors csókot ajkaira és a kajára vetjük magunkat. Mikor minden ételt elpusztítottunk újra kényelem be helyeztük magunkat és mielőtt még bármit is mondhattam volna James már egyenletesen szuszogott. A közelsége árasztotta magából a biztonságérzetet, és a nyugalmat, így nekem sem kellett sok és én is az igazak álmát aludtam. Viszont reggel, vagyis még inkább csak hajnal volt, amikor felébredtem, de James már nem volt sehol. Az órára néztem és megbizonyosodtam róla, hogy még túlságosan is korán van ahhoz, hogy elment volna a Minisztériumba, ráadásul még csak fel sem ébresztett. Csupán ezért tartom valószínűtlennek, hogy bárhova is ment volna és ahogy leérek a konyhába mégis bizonyosodom erről a gondolatomról. Hátulról úgy fest, mint aki épp reggelit készít, ez pedig eléggé szokatlan látvány. A konyha nem az ő területe, sőt azt hiszem a nászutunk óta nem is főzött vagy csinált bármiféle ételt.
- Jó reggelt. - bújok hozzá hátulról.
- Neked is Édesem. - fordul felém és nyom egy jó reggelt puszit a hajamba.
- Csak nem reggelit csinálsz? - pillantok a konyhapultra.
- Ne számíts valami nagy durranásra. - vigyorog.
- Oh, már ezért a reggeliért megérte kibírni ezt a pár napot. - mosolygok rá gonoszan.
- Igazából fel akartam vinni neked, de megelőztél. - néz rám durcásan, mintha ezzel megsértettem volna, olyan cuki volt így, hogy egyszerűen nem bírtam ki, hogy ne pusziljam meg. Ezután leültünk az asztalhoz reggelizni, bár én nem sokat ettem, mert eléggé rosszul voltam, a gyomrom összeszorult és hányinger kerülgetett. - Kicsim, jól vagy? - kérdezi aggódva, mire nyugtató mosollyal arcomon nézek rá.
- Persze, minden rendben, miért?
- Sápadt vagy és azóta a rosszulléted óta aggódom miattad. - kulcsolja össze ujjainkat. - El kéne menned a Mungoba kivizsgáltatni magad. - mondja komolyan.
- Öhm, igazából erről akartam veled beszélni … - kezdtem volna bele végre a dologba, amikor egy őrült kezdett dörömbölni az ajtón, nem volt túl meglepő, hogy Sirius volt az. Lemondóan sóhajtottam. Sirius mindig tudta mikor kell ránk törnie, így szinte már meg se lepődtem.
- Nocsak Lily, hát hazajöttél? - néz rám kissé meglepetten.
- Kételkedtél benne, hogy visszajövök?
- Nem. De azt hittem tovább kínzod drága jó Ágas barátomat. - nevet fel és hátba veregeti Jamest.
- Komolyan, ilyen barátok mellett az embernek ellenségre sincs szüksége … - morgolódik James.
- Tudod, eléggé hallatszik a hangodon, és a morcosságodon, hogy keveset aludtál. - kacsint rám Sirius, de Jamesnek címezi a mondandóját.
- Hát igen, Siriusnak kivételesen igaza van. - mosolyok férjemre.
- Na szép, az ő pártján állsz, az enyém helyett? - szólal meg védekezően James.
- Ami igaz, az igaz Drágám. - vigyorgok rá. - De azt hiszem én felmegyek felöltözni. - nyomok egy gyors csókot James ajkára. Igazából csak azért akartam elszabadulni tőlük, mert egyre félőbb volt, hogy kijön belőlem minden, amit ettem. És ez sajnálatosan így is lett. Gyorsan összeszedtem magam, és próbáltam uralkodni a rosszullétemen, miután nagyjából összeszedtem magam, akkor felöltöztetem és visszamentem hozzájuk. Nem túl meglepően a fő téma a munka volt és a kviddics kupa jelenlegi állása … Én is szeretem a kviddicset, de nem igazán latolgatom a csapatok esélyeit, az a fiúk dolga … Én csak néhány megjegyzéssel szóltam a beszélgetésükbe, míg elpakoltam a konyhában, de nem tudtak túl sokáig beszélgetni, mivel menni kellett dolgozni, így James is összeszedte magát és együtt hopponáltunk be a Minisztériumba. A többiek jókedvűen köszöntöttek és örültek persze, hogy minden rendben van köztünk. Nem igazán volt ínyemre nézni, ahogy elmennek bevetésre és én nem mehetek velük, de most fontosabb dolgokra kell gondolnom. De amikor James egyedül jelent meg majdnem szívbajt kaptam, hogy hol vannak a többiek, de szerencsére még idejében megnyugtatott, hogy hamarosan jönnek ők is. Úgy gondoltam ki kell használni ezt a pár percet, amíg a többiek nem zavarnak és talán felvázolhatnám végre neki a helyzetet.
- Azt kezdtem volna el reggel mondani, hogy … - nézek rá komolyan, mire ő érdeklődve néz rám és elém sétál, biztatóan mosolyog, hogy mondjam csak. - Szóval voltam a Mungoban, ezért nem jöttem tegnap és ezért intéztük el, hogy te legyél a csapatvezetője, hogy nekem ne kelljen részt vennem a harcokban egy ideig.
- Kicsim, a frászt hozod rám, bökd már ki, hogy mi a bajod. - az aggodalom hamar elönti, komolyan sajnálom szegényt, van egy olyan érzésem, hogy ezzel kezdem kikészíteni az idegeit.
- Szóval én … - de mielőtt befejezhetném megjelennek a többiek, Abusszal kiegészülve, mire dühösen fújtatok egyet. - Az időzítésetek mindig ilyen rohadt jó. - morgolódok.
- Lily, mondd el. - erősködik James.
- De … - nem így akartam, hogy megtudja …
- Még nem mondta el neki? - lepődik meg Albus.
- Nem, mert mindig valaki megzavart. - mondom morcosan, amin Albus felnevet.
- Na akkor hajrá Lily. - mondja biztatóan Albus.
- Kösz, dobjunk a mély vízbe, mi? - sóhajtok fel.
- Na ne csigázz tovább! Mondd el végre, mi a baj. - fogja meg biztatóan a kezem James.
- Nem így akartam elmondani. Azt szerettem volna, ha te tudod meg először … Azért nem megyek veletek a küldetésekre és azért voltam rosszul, mert … babát várok. - mondtam végül mélyen James szemébe nézve. Senki sem szólt kínos csend települt az irodára, míg én kitartóan figyeltem James vonásait. Láttam, ahogy örömtől csillogó szemei a hasamra vándorolnak és az ajaki széles mosolyra húzódnak. Tudtam, hogy örülni fog, tudtam, mert ő mindig is babát szeretett volna, így a következő pillanatban örömmel ölelt át.