3. Fejezet – They came here, because of me

Sziasztok!
Gondolom sejtettétek, hogy ez lesz, de néha nekem is kellenek sémák.
A fejezethez ajánlom nektek AvrilLavigne-től a Keep holding on c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo

 

„ Viszont miután megpillantotta a kivont kard pengéjén megcsillanó holdfényt, a félelem lassan új érzelmek adta át a helyét: izgalomnak. Fellobbant benne a hév. Végigfutott az erein, elöntötte a szívét.”
/Sarwat Chadda- Éjistennő/

 

Lucius túlságosan el volt foglalva a jóslattal, így észre sem vette mi zajlik körülötte.
_ Kotródj a keresztfiamtól, te féreg! - hallatszott Sirius dühös hangja és behúzott neki egyet, majd lerángatott a boltív alatt álló szikláról, oda, ahol a többiek is kuporogtak. - Hősiesen harcoltatok, de most már bízzátok ránk. - fogta meg a vállamat és a szemembe nézett. De Lucius támadásba lendült, Sirius pedig fel vette vele a küzdelmet. Én pedig a barátaimra néztem, de nem tudtam ott ülni és nézni, ahogy mindenki más harcol.
- Maradjatok itt, és ne csináljatok semmit! - mondtam komolyan és felpattantam, hogy segítsek Siriusnak egy hátráltató bűbájt küldtem Luciusra.
- Szép volt, Harry! - dicsért meg és együttes erővel támadtuk Luciust, mikor két másik személy hopponált. Valamiért őket mindig felismertem, ha a közelemben használták az erejüket, nem tudom miért, de az ő erejük és Voldemort ereje valahogy más volt, mint a többiek ereje, volt benne valami személyes, valami más, és valami rejtett. A hopponálás helyére néztem, ahova érkeznek, közvetlen mellénk. Egyenlőre nehéz kivenni őket, csak pár részlet, egy hosszú vörös haj és egy sötét rövid haj. Ennyit tudtam összesen kivenni belőlük. Nem lett volna idejönniük. Titokban kellett volna tartaniuk, hogy visszatértek, ahogy Dumbledore mondta. De idejöttek, miattam. Hihetetlen és szokatlan érzés, a tudat, hogy rájuk mindig számíthatok, ők mindig itt lesznek, ha szükségem lesz rájuk. Abban a pár pillanatban, amíg őket figyeltem, akkor vettem észre, hogy Bellatrix halálos átkot küld felénk. Nem tudtam védekezni, csak Siriust magammal húzva a földre vetődtem. De nem történt semmi, nem csapódott be sehova a halálos átok. Mikor felnéztem, csak anyát láttam, előttünk kivont pálcával …

(Lily szemszöge)
Mióta visszatértünk az életbe James-szel, Dumbledore kérésére nem mutatkoztunk, egyedül ő és a fiunk tudott rólunk. Rettenetesen furcsa volt, hogy a fiúnk majdnem olyan idős, mint mi, ugyanis ugyanabba a korunkba tértünk vissza, amelyikben meghaltunk. Ha valaki azt mondta volna, nekem, hogy 24 évesen lesz egy 16 éves fiam, minimum képen röhögöm, de előfordulhat, hogy a Mungó elmegyógy részére vitetem. A visszatérésünknek lassan már egy éve. Azóta hozzászoktunk a fennálló helyzethez és Dumbledore jóvoltából rengeteg időt tölthettünk a fiúnkkal, leginkább tanítottuk őt, és ismerkedtünk. Szerencsére Dumbledore rengeteg emléket rakott el Harry-ről. Láthattuk, ahogy a Tesztleg süveg a Griffendélbe osztja be, láttuk az első évét nag vonalakban, ahogy megtanult alkalmazkodni a varázsvilág számára idegen dolgaihoz. Láttuk, ahogy már elsős korában fogó lett, mersze James mellkasa úgy dagadt a büszkeségtől, hogy félő volt szétrobban. De azt is láttuk, ahogy először megküzdött Tommal, vagyis Tom egy kis, undorító részével. Majd másodikban, ahogy kinyitotta kamrát. Nem kissé lepett meg, hogy megtalálta, bár azon nem lepődtem meg, hogy örökölte tőlem a Párszaszót. Aztán ahogy harmadikban találkozott Siriusszal - akin még az Azkaban hosszú évei is alig hagytak nyomot – és rájött, hogy Féregfark árult el minket. Esküszöm ha az a féreg az utamba kerül addig kínzom majd, amíg nem könyörög a halálért. Aztán tavalyi Trimágus Tusa veszedelmeit is láthattuk. Így legalább nem volt már olyan idegen számunkra. Az is igaz hogy se James se én nem viseljük túl jól a bezártságot, és az is tény, hogy néha-néha állati formában kimentünk körél nézni, de azért megláttuk a lehetőséget abban, hogy össze vagyunk zárva ketten. Mondjuk úgy, hogy bepótoltuk az elmaradt nászutunkat … Minden rendben ment, amíg véletlenül nem csúsztam át Harry fejébe. Már Tommal szemben tartottam az elmém védelmét, Harry-vel és James-szel szemben nem, így sokkal hamarabb észreveszem, ha baj van. Láttam, ahogy Lucius elkérte tőle a jóslatot, láttam, ahogy a barátait lefogják, de azt is látta, ahogy Sirius ott terem. Lehet, hogy már ott volt a segítség, de a fiúnkról volt szó. Amilyen gyorsan csak lehetett összeszedtük magunkat és már hopponáltam James-szel együtt. Épp időben, érkeztünk, hogy kivédjem Trixi halálos átkát.
- Hogy merészeltél a fiamra támadni te cafka?! - kérdeztem tőle dühtől izzó hangon. Ő pedig lefagyott, ahogy felismert, az egész kicseszett teremben mindenki lefagyott. Az átkok nem cikáztak tovább, színes fényekkel és az átkok becsapódásának hangja sem hallatszott. Nem kellett körbenéznem, hogy tudjam mindenki minket néz. James karja még mindig a derekamon volt, mint mielőtt otthonról elindultunk. - Csak nekem látszik úgy, hogy úgy néz ránk, mintha szellemet látna? - kérdeztem mosolyogva férjemre pillantva, mire ő felnevet.
- Nem is értem, miért. - mondta végül már kisfiús ártatlansággal.
- Javíthatatlan vagy. - vigyorogtam rá. - Sirius, remélem nem bánod, ha én foglalkozom a hőn szeretett unokatesóddal. Ígérem nem fogom kímélni. - kacsintottam rá, majd megint Jamesre néztem . -Vigyázz Harry-re. - ő csak bólintott én pedig Trixi elé hopponáltam. - Na mi van, nem is támadsz? Így olyan unalmas lesz. - mondtam kissé lehangoltan. De ő már emelte is a pálcáját és támadt én pedig kivédtem. - Na ez az a Trixi, akit ismerek.
- Hogy a francba támadtál föl te is te ribanc? - kérdezte tőlem.
- Hát Tom nem is mesélte el? Pedig jól tudta, hogy James és én is visszatértünk. - igazából sejtettem, hogy nem fog kérkedni vele, csak az agyát akartam húzni, ami sikerült is. Az arca paradicsom vörös és lila. Büszke voltam magamra, hogy még mindig fel tudom húzni. De sajnos jól ismert, tudta, hogy nincs esélye ellenem, ezért pár beszedett rontás után megfutamodott. Mindig utáltam a gyávákat, valahogy mindig felfordult tőlük a gyomrom. Nem azt mondom, hogy a bátorság oltárán fel kellene áldozni az életünket, de legalább kihúzni a végsőkig, tudva, hogy mindent megpróbáltam, de nem jutottam előbbre. Na mindegy, én igazán nem tehetek róla, hogy a világ hemzseg a hozzá hasonlóan gyáva alakoktól.

(Harry szemszöge)
Nem meglepő módon mindenki döbbent csenddel fogadta a szüleim feltűnését. Emlékszem én is hasonlóan voltam vele, mikor találkoztam velük Dumbledore irodájában. De aztán már kitörő örömmel fogadtam őket, tudva, hogy most már tényleg nem vagyok egyedül. Aggódva figyeltem, anyát, ahogy Bellatrix után megy, de mivel apán nem látszott, semmiféle aggodalom ezzel kapcsolatban, ezért egy kicsit én is megnyugodtam. De apa sem habozott, azonnal küldött Luciusra egy hátráltató majd egy kábító átkot. Majd Karon ragadta a még mindig döbbenten álldogáló Siriust és engem is, a barátaimhoz húzott.
- Tapi, éledj, jó? - nézett rá régi legjobb barátjára apa. - Tudom, hogy ez elég … sokkoló és ígérem Lily-vel mindent elmesélünk neked, ha kijutottunk innen, de addig, csak próbálj meg félig magadhoz térni. - Sirius átölelte és megveregette a hátát, mikor elváltak egymástól, láttam egy könnycseppet Sirius szemében, de kipislogva, mielőtt lecsordulhatott volna.
- És most, mit csinálunk? - kérdeztem apától.
- Siriusszal kiviszünk titeket innen, ez nem gyerekeknek való helyzet. - mondta komolyan.
- Nem vagyok már gyerek! - ellenkeztem.
- Amíg nem töltöd be a 17-et az vagy, és utána is a fiúnk leszel, szóval, nehogy azt hidd, hogy csak úgy lerázol minket. - mosolygott rám.
- Itt vagyok! - szaladt oda hozzánk anyu is, a haja úgy szárnyalt a levegőben, mint egy külön kis láng csóva.
- Gyors volt. - vigyorgott rá apu.
- Még mindig ugyanolyan gyáva nyúl, mint régen volt. Csak egy kis fenyegetőzés és néhány rontás kellett és már el is húzott. Mehetünk?
- Lily, legalább megfésülködhettél volna, mielőtt eljöttök otthonról. - szólalt meg Sirius tök értelmetlenül, mire mind úgy néztünk rá, mint aki megbolondult.
- Nem hinném, hogy akarom tudni, hogy miről beszélsz, de ezt később is kifejtheted. - mondta anya és gyorsan végig futotta az ujjait a haján, bár ezzel nem igazán jutott előbbre.
- Csak egy kissé feltűnő, hogy most másztatok ki az ágyból. - vigyorgott vidáman. Mire anya csak a fejét csóválta, apa meg elnevette magát.
- Először is a szexuális életünket NE Harry előtt akard kitárgyalni! Másodszor, örültem volna, ha tovább maradsz sokkos állapotban, Black, abban a pár pillanatban jobban bírtalak, mint egész eddigi életemben. - oltotta le. Sirius döbbent és vidám tekintete és anya parancsoló arc kifejezése nem csak apát, de engem is felvidított. Arra két percre sikerült megfeledkeznem arról, hogy hol vagyok.
- Én is jobban kedveltelek, amíg halott voltál, Evans. - mosolygott rá Sirius. Anya nem vetet sértésnek, nyilván ilyen lehetett a kapcsolatuk …
- Akkor kvittek vagyunk. - mosolygott anya, de aztán a mosoly leolvadt az arcáról és apára pillantott, majd rám. - A terv egy kissé változik. Hopponálunk! Hopponáltatok valaha? - nézett ránk, de a válasz egybehangzó nem volt. De akkor vettem észre Lunat, aki egy halálfaló elől fut a hosszú folyosó felé, ami ki tudja hova vezet. Nem gondolkodtam, azonnal utána eredtem és ezt három halálfaló is észrevette. Mind rám támadtak, de nem találtak el és mikor hátrapillantottam futás közben láttam, hogy anyuék ellenük párbajoznak. Így szabad utat engedve nekem a halálfaló felé. A folyosó a hatalmas Hallba vezetett. Számomra ismeretlen halálfaló már lefegyverezte Lunat és különféle rontássokkal bombázta, amikor elkábítottam.
- Luna, jól vagy? - kérdeztem tőle, mire ő lassan bólintott. De akkor megéreztem Vodemort ismerős erőhullámait, ahogy idehopponált. Próbáltam támadni, de esélyem sem volt. Kivédte a támadásomat, és olyan erővel viszonozta, hogy nem tudtam védekezni. Szerencsére Dumbledore hamar megjelent és párbajozni kezdtek. Én végig ott voltam. Észre sem vettem, hogy a barátaim és a szüleim Sirius-szal kiegészülve mikor értek oda. Figyeltem, ahogy párbajoznak. Már-már kiegyenlítettnek tűnt a harc, amikor Voldemort hirtelen eltűnt. De valami nem stimmelt, még mindig éreztem az erejét, sokkal jobban és sokkal közelebbről. Aztán fájdalom nyílalt belém. Nem csak a közelemben volt, hanem valamilyen megmagyarázhatatlan oknál kifolyólag ott volt benn, a fejemben. És a fájdalom egyre erősödött. Összeestem, a hideg követ karmoltam, körülöttünk valamilyen láthatatlan erőkör volt. Dumbledore térdelt mellettünk, anya és apa pedig egymásba kapaszkodva álltak mögötte. Az aggodalom csak úgy sütött belőlük. Miközben Voldemort próbálta elhitetni velem, hogy olyan vagyok mint ő, a gondolataimban minden hasonlóságot lefuttatott. Majd megszólalt, az én számmal, de az ő hangján.
- Látod, vesztettél vénember. - mondta undorral hangjában.
- Harry, nem a hasonlóságotok a fontos, hanem az, amiben más vagy. Nem a hasonló tulajdonságaitok és képességeitek számítanak, hanem a döntéseitek. - mondta nyugodt hangon a professzor. Én pedig körbenéztem a hatalmas fogadó helyiségben. Láttam a szüleim aggodalmán kívül, a barátaimét, a rend tagokét. Láttam, hogy törődnek velem, bármilyen hihetetlennek tűnt. Olyan volt, mintha a fejemben futó képek sora lelassult volna és megtaláltam magamat abban az áradatban. A fájdalom hirtelen alábbhagyott.
- Te vesztettél. - súgtam halkan, nem tudtam megállapítani, hogy kimondtam-e, vagy csak az agyamban visszhangoztak a szavak. - Gyenge vagy. Nem tudod, milyen a szeretet. Csak sajnálni tudlak. - mondtam, és ekkor megtört a jég. Még egy utolsó fájdalomhullám tépte a testemet, majd eltűnt belőlem. Az ereje kiszállt, de nem távozott el, ott maradt mellettem. Lenézett rám, de a védőkör még mindig ott volt körülöttünk. Simán megölhetett volna … Nem volt erőm felemelni a pálcámat sem. Nem tudom, megtette volna-e, de egy biztos nem maradt rá módja …