5.Fejezet – Friends are our lives

Sziasztok!
Mert a barátok mindig fontosabbak, mint ahogy azt mi saját magunk gondolnánk.
A fejezethez ajánlom nektek OneRepublic-tól az All the right moves c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo
U.I.: A következő fejezet egy hét kihagyással, jövő hét vége felé lesz fent. 

 

Barátságának gyökerei mindörökké mélyek és hatalmasak. Hűsége és ragaszkodása, mint a tömör lomb, menedéket nyújt azoknak, akiket szeret.
Audrey Hepburn

 

(Lily szemszöge)
Nem tudom hányszor mondtam el, hogy mi történt, hogy feltámadtunk, és hogy tényleg meghaltunk. Egyszerűen a képükbe hazudtam, amikor megkérdezték hogy hogyan támadtunk fel. Az újságírók nagy része velünk voltak elfoglalva, de a fiúnkat és Albust is megrohamozták. Világéletemben utáltam a riportereket és a fotósokat. A végre kifogytak a kérdésekből és már csillagokat láttam a sok vakutól. Az aurorok egy idő után elküldték őket. Furcsálltam, hogy még mindig Rémszem volt a parancsnok. A fiam vállára tettem a kezem, aki mosolyogva megölelt.
- Úgy gondolom van még mit mesélnetek. - mosolygott.
- Na, igen, még akad egy-két dolog. - borzolta össze a haját James.
- Lily, James jó újra látni titeket. - mondta nyugodt hangon Rémszem, nem volt hangjában sem meglepetés, sem öröm.
- Rémszem, mi is igazán örülünk. És ha már ilyen szerencsésen összefutottunk James és én szeretnénk visszatérni az Aurorságra. - az én hangom is hasonló érzelemmentes volt.
- Természetesen. Meglepett volna, ha képesek lennétek ülni a feneketeken. - csóválta meg a fejét.
- Továbbra is fenntartottad a régi rendszert?
- Sheffield nem sokkal a halálod után megszakította a kapcsolatot velünk. Azóta csak egy auror parancsnok van, mint a sötét idők elején.
- Ki lett a Sheffieldi parancsnok?
- Akit te megbíztál. - válaszolta nyugodtan. - Mit gondolsz, meg tudod győzni, hogy újra kiépítsünk egy közös auror vonalat?
- Gabe-et? - felnevettem. - Igen, simán. A minisztérium vezetőjéről már kevésbé vagyok meggyőződve. De megoldom. És Birmingham és Sheffield kapcsolata megmaradt?
- Igen, a parancsnok igyekezett megtartani az összeköttetések, de a miniszter nem engedte neki, hogy Londonnal is folytassa az aurorok cseréjét és a kölcsönös segélynyújtást.
- Sejtettem, hogy Gabe magától nem mondott volna le Londonról.
- Nem tudom, Lily. De ezzel én nem is tudok mit kezdeni. - mondta Mordon. - Hétfőn várlak titeket és megbeszéljük a dolgokat. Örülnék, ha visszavennéd a régi helyed Lily. Gondolkodj el rajta. - már most szívesen igent mondtam volna, de szerettem volna megbeszélni Jamesszel és nem akartam, hogy Rémszem azt higgye, hogy ez nekem olyan fontos …
- Rendben, hétfőig átgondolom. - bólintottam és Albus felé fordultam. - Szeretném hazavinni a fiam és a barátait a hétvégére. A szavamat adom, hogy hétfőre visszavisszük őket az iskolába. - mosolyogtam a lehető legártatlanabbul.
- Nagyon jól tudod Lily, hogy csak vészhelyzet esetén engedhetem a diákokat ki az iskolából. - válaszolta, de ő is mosolygott. - Ráadásul a többiek szüleinek a beleegyezése is kellene.
- A fiamat megpróbálták megölni. Ez már vészhelyzetnek számít. És ha kell felkeresem az összes szülőt. Hidd el, nem fog sokáig tartani.
- Oh, tudom, hogy nem telne többe másfél óránál, hogy lekenyerezzétek őket. De be kell ismernetek, hogy a Roxfort az egyik legbiztonságosabb hely.
- Rendben ezt aláírom. - sóhajtottam fel lemondóan. - Ez esetben készülj fel rá, hogy nincs szükségünk az engedélyedre, hogy az iskolába bejussunk. - mosolyogtam ártatatlan kislányos mosollyal.
- Amíg az iskolai falain belül tanultatok addig sem számított a tilalmam, akkor is úgy járkáltatok ki-be, ahogy akartatok. - nevetett fel.
- Oh, nem is volt olyan régen, hogy ott tanultunk. Se perc alatt betörünk. - kontározz rá James.
- Elég furcsa, hogy kijelented, hogy betörünk valahova, mielőtt megtennénk, nem gondolod? - pillantottam rá az ölelésében, de ő csak rossz fiúsan elmosolyodott.
- Te 7 éven keresztül játszottad a mindig pedáns prefit. Én 7 éven át voltam a rossz fiú.
- És azóta se változtál semmit. De szakadatlanul bízom benne, hogy egyszer felnősz. Bár elnézve Sirius barátodat … kétlem.
- Ugyan, nem is akarod, hogy benőjön a fejem lágya, akkor unalmas alak lennék. - nevetett fel férjem vidáman. - Tapiról jut eszembe, Albus, tudnál segíteni, hogy a összehívják a Wizengamotot és újra napirendre tűzzék Tappmancs ügyét?
- Természetesen James. - mosolygott kedvesen Albus. - De most már a gyerekeknek vissza kell térniük az iskolába. - én épp búcsúzóan megöleltem volna a fiam, amikor valaki a nevemet sikította.
- Lily! - ismerős volt a hangja, de olyan távolinak hatott minden közös emlék, hogy nem mertem hinni benne. A hang irányába fordultam, és bár már 14 év eltelt, még így is felismertem Kate-t, az egyik legjobb barátnőmet. A nyakamba ugrott és csak Jamesnek köszönhettem, hogy nem vágódtam hanyatt Kate-tel együtt.
- Kate, drága Katem. Annyira örülök, hogy látlak. - súgtam halkan, a meghatottságtól.
- Lily! Annyira boldog vagyok, hogy feltámadtál. Ohh, annyi mesélni valónk van! Nem tudod, elhinni, mennyire hiányoztál! - sírta a vállamon.
- Jól van Katy, most már itt vagyok. És rengeteg időnk lesz, mindent elmesélni egymásnak. - mosolyogtam rá és a hátát simogattam. Pár pillanatba telt csupán, míg megnyugodott és elengedett, de a szemei még könnyesek voltak. De én most már végre átöleltem a fiamat és közben megnyitottam a gondolataimat számára. „ Holnap 4-kor légy a Szükség Szobájában, ha azt akarod, hogy a barátaid is tudjanak róla, akkor ők is jöhetnek. „ - egy kicsit ugyan döbbent volt, hogy a fejébe másztam erre a kis időre, de aprót bólintott.
- Vigyázz magadra és próbálj meg nem bajba kerülni! - mosolyogtam a fiamra, aki felnevetett.
- Nem ígérek semmit anya.
- Azért néha egy-két csíny, igazán belefér. - kacsintott rá James vidáman.
- Te meg ne bátorítsd ennél jobban! - boxoltam vállába.
- Hozzátok képest Harry kész kis angyal. - csóválta a fejét Albus. - Igyekezzetek nem túl nagy bajt keverni. - nézett ránk komolyan.
- Ez olyan, mintha arra kérnéd az esőt, hogy ne essen. - nevetett James. - Lily-vel valahogy mindig megtaláljuk a bajt.
- Vagy a baj talál ránk. - helyesbítettem mosolyogva. Albus nem törte magát, ismert minket, tudta, hogy javíthatatlanok vagyunk. Majd köszönések közepette a gyerekekkel együtt elment. Mi pedig Kate-tel kiegészülve a Balck-kúriához mentünk, ahol Sirius raboskodott egyenlőre. Kate igyekezett mindenről mesélni nekünk, amiről az elmúlt években lemaradtunk. És mi tagadás hálásak voltunk neki. Meg persze, mi is elmeséltük nekik, hogy hogyan lehetünk életben.

(Harry szemszöge)
Sokkoló, és megmagyarázhatatlan volt, minden. Az, ahogy a szüleim harcoltak Voldemort ellen. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen gyenge? Csak nekem nincs erőm ellene? Vajon az a baj, hogy genetikailag defektes vagyok és nem örököltem a szüleim erejét, vagy legalább a töredékét? Az igazgatónk szerzett nekünk egy varázs buszt, amivel visszamentünk a kastélyba. Az úton csak Dumbledore professzor és én beszéltünk, a többiek csöndben emésztették a történteket.
- Nem lett volna szabad ilyen veszélybe sodornotok magatokat. -mondta kissé dorgálva.
- Az én hibám volt. Láttam, ahogy a keresztapámat kínozza. Oda kellett mennem. - magyarázkodtam.
- Épp ezért akartuk, hogy megtanuld használni az Oklumenciát.
- Én próbáltam … de nem mindig sikerül.
- Majd anyád megtanít rá. Nála jobban senkinek sem megy. - nevetett fel Dumbledore.
- Igen? De hát azt mondta, hogy nem engedheti be őket az iskolába … - értetlenkedtem.
- Oh, nem is. Amíg mindenki úgy tudta, hogy halottak, addig nem volt feltűnő, hogy meglátogattak. De most már az egész ország rájuk fog figyelni. - csóválta a fejét. - A szüleid hozzád hasonlóan, nem tudnak megülni a fenekükön. - erre a kijelentésre elmosolyodtam. Jó volt tudni, hogy valamiben hasonlítok rájuk.
- De akkor anya, hogy tudna megtanítani az Oklumenciára?
- A szüleidet elég nehéz lenne távol tartani az iskolától, vagy bárhonnan. Az apád kész bajkeverő, míg a Roxfortban tanult, úgy járt ki-be, mintha természetes lenne, ismeri az összes titkos folyosót. Az anyád úgyszintén.
- Úgy tudtam, anya prefi volt.
- Ez nem akadályozta meg benne, hogy néha kiszökjön az iskolából. Csak sokkal körültekintőbb volt, mint Jamesék. Mindig úgy szökött ki, hogy ne legyen feltűnő. - még szívesen kérdezgettem volna tovább Dumbledore-t, de mivel megérkeztünk, nem volt rá módom. - Örülnék, ha nem keverednétek bajba, a hátra lévő egy hónapban, ami az iskolából vissza van.
- Megpróbáljuk. - mosolyogtam rá, mire ő alig láthatóan kacsintott. Majd magunkra hagyott, hogy egyedül folytassa útját az igazgatói felé. Péntek lévén a diákok többsége jól látta, ahogy kiszállunk Dumbledore után a kisbuszból. Valószínűleg már meg is indul a pletyka, de nem izgatott különösebben, hiszen a holnapi lapokból úgyis minden kiderül majd. A barátaimmal együtt az egyik padhoz sétáltunk, ami közel volt a rengeteghez. Egyikük se szólt, kellemes volt ugyan a csend, de muszáj volt megszólalnom.
- Tudom, hogy ez most sokkolt titeket, higgyétek el, tudom. Engem is sokkolt, amikor megjelentek Dumbledore irodájában.
- Mióta tudod? Mikor … tértek vissza? - kérdezte Ron. - És mi a francért nem mondtad el nekünk?
- Novemberben tudtam meg. És valahogy akkor térek vissza, amikor Voldemort. Hogy őszinte legyek nem értem én sem. Anya próbálta elmagyarázni, de olyan volt, mintha kínaiul beszélne. - nevettem fel. - De holnap idejönnek, majd elmagyarázhatja ő maga.
- De Dumbledore azt mondta nem jöhetnek most már, hogy mindenki megtudja, hogy élnek. - csóválta a fejét Mio.
- Dumbledore szavaiból ítélve meg fogják találni a módját, hogy bejussanak a kastélyba. Anya azt mondta minden kérdésünkre szívesen válaszolnak majd.
- Úgy érted, mi is ott lehetünk? - kérdezte Ginny.
- Anya azt mondta, hogy ti tudhattok róla, ha bízom bennetek, ők is bíznak. - vontam vállat. - Szóval még szólunk az ikreknek és holnap négykor találkozunk velük a szükség szobájában. - mosolyogtam Gin-re.
- És hány évesek? Úgy értem inkább néznek ki úgy, mint testvéreid, mint a szüleid. - kérdezte Nevielle.
- Úgy tudom abba a korukba tértek vissza, amelyikben meghaltak. Szóval 24 évesek. Eléggé furcsa mindnyájunknak ez az egész. Nem csak az, hogy hirtelen vannak szüleim, de az is, hogy ilyen fiatalok, szinte már-már korombeliek. De igyekszünk hozzászokni a dologhoz. És nagyon bírom őket. Persze eddig is szerettem őket, nem erről van szó. De most már ismerem is őket valamennyire, és még jobban szeretem őket. - mosolyogtam kissé mélázva. - Majd ti is megismeritek őket.

4. Fejezet – When the Snake meets again with the Lion and the Pheonix

Sziasztok!
Egy kis közjáték … némi káromkodással.
A fejezethez ajánlom nektek Katy Perry-től a Roar c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo

 

„Minden ember lelkében vannak sötét helyek, amiket zárva kell tartani. Normális esetben az ajtó csukva van, de olykor kinyílik, s akkor a sötétség veszi át az uralmat. Ez az őrület”
/Böszörményi Gyula – 9...8...7/

 

(Lily szemszöge)
Nem tudom hogy tudtam volna megvédeni a fiam, mikor Tom belemászott. Ilyesmire nem volt semmi megoldásom. De bármit megtettem volna, akár én is belemásztam volna Harry fejébe, és kéz lábbal rugdostam volna ki onnan Tomot. De Albus bízott benne, hogy Harry meg tudja oldani. Én is bíztam a fiamban, tudtam, hogy eljön az idő le fogja győzni Tomot, de az az idő még nem jött el. És még ha el is jött volna, Harry a fiam, először cselekszem és csak utána gondolkodom, ha veszélybe kerül! Mikor már Harry visszavette az irányítást teste felett megnyitottam a gondolataim útját James felé. „ Ha Harry kiűzte magából, beviszlek a védőkörbe. Én elterelem a figyelmét, amíg ideérnek az aurorok, te pedig figyelj a fiúnkra, oké?” - néztem rá. „Rendben, de kérlek vigyázz magadra!” - az aggodalmam most már értem szólt, nem a fiúnkért. Tudtam, hogy sosem rajongott azért, ahogy Tom és én viselkedtünk egymással, és nagyon is aggódott értem, hogy Tom esetleg kárt tesz bennem. Ahogy Tom felöltötte fizikai valóját a fiam mellett, azonnal hopponáltam Jamesszel. Nem okozott különösebb erőfeszítést áttörni a védőpajzsát. Jól kimértem helyet abban az apró kis burokban és Tommal szembe érkeztem. Láttam, ahogy a megdöbbenés végig fut az arcán, de nem vártam, amíg reagál. James erejét kölcsönvéve a mellkasára ettem a kezem és egy kisebb erőkisüléssel kiröpítettem a védőkörből, ami ezután rögtön megszűnt. Felnevetett és valamilyen megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nevetése szinte már vidám volt, bár neki mindig furcsa dolgok okoztak örömöt.
- Örülök, hogy látlak Lily. Már szinte aggódtam, hogy nem sikerült a megkötő varázslat, de ahogy látom túl jól sikerült. - hangja eleinte szinte már kedves volt, de a végére fagyossá vált, ahogy Jamesre pillantott.
- Hát igen, az én megkötő varázslatom is tökéletesen szuperált. - sétáltam felé mosolyogva.
- Sejthettem volna, hogy visszahozod a drága kis Pottered.
- Igen, sejthetted volna. De ez van Tom, te sem állhatsz mindenki felett, igazán megtanulhatnád végre. - arra vártam, hogy felhúzz magát. A francba is, azt akartam, hogy felhúzza magát, ha ideges, akkor sokkal könnyebb dolgom van, bár James erejének segítségével így is elég jó esélyeim vannak. De nem lett dühös, csak nevetett. - Mi van, szívtál valamit, vagy mi ez a jó kedv?
- Tudod Lily, egy kicsi hiányoztál, még halott voltál.
- Az idő nagy részében te is halott voltál, vagy mit tudom én mi … Ráadásul ha emlékeim nem csalnak te öltél meg.
- Megnyugtatlak az emlékeid tökéletesek és gondolom arra is tökéletesen emlékszel, hogy nem akartalak megölni, de te nem hagytál más választást. Ráadásul te is megöltél párszor.
- És még mindig itt rontod a levegőt.
- Pech.
- Az. Szívesen segítenék ezen a problémán. - mosolyodtam el és támadóan felemeltem a pálcám. - ő is felemelte a pálcáját, de nem támadt. Az ember azt várná a rossz fiúktól, hogy azonnal támadjanak, ne habozzanak. Tom nem is habozott, csak egyszerűen átengedte nekem a kezdő pálcaintést. Tudta, hogy védekezésben otthonosabban mozgok vele szemben, de a támadás is igaz volt rá. Régi felállás volt köztünk a védekező-támadó felosztás. De egyikünknek sem volt erőssége a türelem, főleg nekem nem. Mivel ő nem támadt, én tettem. Nonverbálisan támadtam, eleinte erősebb rontásokkal és átkokkal, de azokat mind kivédte. A düh egyre fokozódott bennem, és a vágy, hogy legyőzzem, ezért elzártam James és az én erőm között lévő kapcsolatot. Ha csak a saját erőmet kell kordában tartanom, akkor sokkal kevesebb figyelemre van szükségem. Így sokkal gyorsabban tudtam támadni. Nem gondolkodtam közben. Mindig azzal támadtam, ami hirtelen eszembe jutott. Hála az akadémián és a kviddiccsel töltött hosszú éveknek elég gyors volt, így végül arra kényszerült, hogy felhúzzon maga köré egy pajzsot. Én abbahagytam a támadást és felnevettem, de egy pillanatra sem vettem le róla a szemem.
- Komolyan ennyi telik tőled, egy gyenge kis pajzsbűbáj. Most csalódtam benned Tom. - nevettem, de James gondolatai felhívták a figyelmem egy fontos dologra, hogy végre megjöttek az aurorok. Így nem kellett hátranéznem. Gondolatban adtam magamnak egy pacsit, amiért ilyen jól sikerült elterelnem Tom és sajnos a magam figyelmét is. Így már kezdődhet az igazi bemutató. Vissza akartam kerülni az aurorságra, James-szel együtt, ezért most megmutatom nekik, hogy mire vagyok képes.
- Nem olyan gyenge, mint hiszed. - mondta Tom. Ezt én kihívásnak vettem. Újra ráfogtam a pálcát és a pálca segítségével a közvetlenül a pajzsára összpontosítottam az erőmet. Nem próbálkoztam semmilyen átokkal, hogy megtörjem a pajzsot, csak a saját mágiámat közvetítettem felé egy összefüggő folyamban. Valószínűleg őt is megdöbbentette, hogy milyen hamar sikerült áttörnöm a pajzsát, mert az erőm telibe találta, ő pedig hátra vetődött. Örömtáncot akartam járni, de ezért sokan idiótának néztek volna, ezért visszafogtam magam. Tom bedühödött, most igazán. Az erejének dühös hullámai váratlanul csapták át rajtam. Még azzal is vesződött, hogy mások számára láthatóvá tegye az erejét. Sajnos ez ellen nem tudtam védekezni, túl hirtelen tört át rajtam, nem okozott fájdalmat, mert lényem egy része rég nem látott ismerősként köszöntötte az erő hullámait. De mindeközben egy másik erő is dühösen fodrozódva sújtott le. Ekkor eszembe jutott, hogy nem vagyok egyedül. Hirtelen hátra néztem. Szinte az egész aurorság itt volt, előttük a gyerekek és pár rend tag, de legelöl James állt. James nem hagyta, hogy Tom ereje bárkinek is ártson. Ő is bizonyított az auroroknak, hiszen az ereje épp olyan fényesen látszott, mint Tomé, csak az övé meleg vörös volt, Tom hideg zöldjével ellentétben. Mindkettejük erejét élesen éreztem. Sokkolóan hatalmas volt ahogy mindketten szabadjára engedték az erejüket, felfoghatatlanul sok mágia koncentrálódott bennük. Volt bennem némi irigység, hogy az én erőm csupán töredéke az övéknek.
- Mi van Potter? Lily megtanított bánni az erőddel? - nevetett fel kárörvendően Tom és éreztem, ahogy az ereje dühödten csapódik Jamesének, de Jamesé meg se moccan, egyenlőre. Még mindig Jamest néztem, mikor azzal a csábos rossz fiús mosolyával nézett rám.
- Pár éve azért már ismerem Lily-t, ahhoz, hogy tudjam használni az erőmet, és az övét. A jó házasság alapjai, az erőmegosztás. - erre a kijelentésére felnevettem. Igen, gyakoroltuk az erőátadást, már olyan könnyen megy, mint egy egyszerű lefegyverző bűbáj. Az erejével együtt ráhangolódtam a gondolataira is. „Ez szép volt James!”
„Lehet, hogy játszom a nagyfiút, de azért nem fogom bírni az örökkévalóságig, Lily. „
„ Oké, azon vagyok, hogy minél hamarabb elhúzzon, csak tarts ki, még egy kicsit!” üzentem, majd Tom felé vettem az irányt. Tom végig nézte, ahogy közeledem felé, természetesen nem hátrált, ugyan miért is tette volna?
- Tom, miért nem mondod el nekem, hogy miért csinálod ezt? - kérdeztem újra a műs vagy milliárdszor felett kérdést. Gyerekkorunkban jó volt, persze nem tökéletese, de nem ilyen gonosz. 5. vagy talán 6. évben bújt ki belőle a benne lappangó szörnyeteg. Sosem mondta, mi váltotta ki belőle, de én nem adtam fel, hogy megtudjam. Nem voltam már olyan naiv kislány, aki azt hitte a rossz fiút visszatérítheti a jó útra … Tudtam, hogy már sosem fogom visszakapni azt a Tomot, akit kislányként bátyámként szerettem. Igaz már előtte is voltak csúnya dolgai, de mindenkiben van több-kevesebb eredendő gonoszság.
- Miért vagy rá ennyire kíváncsi?
- Csak egyszerűen érdekel, olyan nehéz elhinni? - kérdeztem nyugodt hangon.
- Lily, vannak dolgok, amiket te sem érthetsz meg, nem minden olyan kibaszottul megmagyarázható, ahogy te azt hinni szeretnéd. Te nem vagy az a naiv nő, aki képes balgán végig hinni benne, hogy a jó mindent legyőz és a történet happy end-del végződik. - igaza volt. De csak arra volt szükségem, hogy megérintsem. Szükségem volt, a fizikai kontaktusra, hogy könnyebben irányíthassam az erejét. Ő pedig nem húzódott el tőlem. Az ereje már nem feszült úgy Jamesének, de még mindig ott gomolygott körülöttünk.
- Igazad van. Nem vagyok már naiv kislány, aki hisz a tündérmesékben. Már rég nem hiszek benne, hogy valaha megváltozol. Pedig hidd el, volt idő, mikor bíztam benne. De tehetetlenül végignéztem, ahogy a jobbik feled szépen lassan kiirtod magadból. - miközben beszéltem, igyekeztem elszívni az erejét, hogy legyengüljön pár percre. Ez ellen ő sem tudott védekezni. - Azok az évek alatt, amíg halott voltam, amíg féregként éltél mások testében, tényleg sokat feláldoztál magadból. De a régi Tomot, még mindig nem irtottad ki magadból, akármennyire is szeretnéd, ott lappang a fejedben és a kővé dermedt szívedben. Még mindig meg van belőle egy kis darab. - mondtam, miközben az erejét saját maga ellen használtam. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy lehámozzam a mostani Voldemort álcáját, és megpillantsam alatta Tomot. A bőre már nem volt olyan sápadt, mint a holtaké, és nem is volt olyan hűvös, élettel telivé vált. Az arca rengeteget változott, eltűnt róla minden kígyószerű vonás és egy jóképű kellemes vágású férfi nézett rám a helyén. - Látod, még mindig itt vagy, Tom. Soha nem fogod tudni eltüntetni és én erre mindig emlékeztetni foglak. - mondtam komolyan, de ő olyan erősen fogta meg a csuklómat a vállán heverő kezemen, hogy majdnem felszisszentem, de csak majdnem.
- Csak azért, mert képes vagy erre, nem fogom békén hagyni a fiad meg a férjed. Ezt te is tudod. - mondta dühösen., de a hangjában nem volt semmi sziszegő hatás, csak egyszerűen emberi volt. Túl emberi, túl, bársonyos. Olyan férfi volt, akiért a nők sorban állnak.
- Sose gondoltál, még rá, hogy emberként több követőd lenne? - kérdeztem érdeklődve.
- Az emberi test sebezhető, és én kurvára utálok sebezhető lenni. - magyarázata reális volt, így vállat vontam.
- Gyerünk, akkor menj szépen haza és szedd össze a darabkáidat!
- Még találkozunk, Lily. - mosolyodott el, késztetést éreztem, hogy viszonozzam, de nem tettem. Mielőtt hopponált volna még utoljára megszólalt, de most párszaszóul. - Nehogy azt hidd, megijedtem tőled, vagy a férjedtől. - így én is kígyónyelven válaszoltam.
- Remek, mi sem félünk tőled. - néztem, ahogy hopponált, és az ereje olyan hirtelen tűt el, hogy egy pillanatra megtorpantam. Majd hátra néztem. Nem akartam senki döbbent vagy kérdő arcát nézni, ezért igyekeztem csak Jamesre koncentrálni. Végig mosolygott, hogy felé lépdeltem. Az ereje még körülötte gomolygott, láthatatlanul. Szorosan magához ölelt. Mindkettőnknek szüksége volt a másikra. Egyszerűen így volt, nem volt rajta mit magyarázni. Hallottam, ahogy az emberek beszélgetni kezdenek és az egész aula megtelt hangokkal. Nem zavart, főleg, mikor ajkai lágyan az enyémre tévedtek. Felőlem aztán fel is gyújthatták volna az egészet. Egészen addig, míg egy pofátlan fotós világító fényképezőgépe még a lehunyt szemeimen keresztül is irritált. Mikor elváltam Jamestől azonnal körbenéztem és nyugodtan konstratáltam, hogy Harry és a barátai Albusszal vannak, míg a rendtagok elmentek.
- Nem hallott még róla, hogy nem illik megzavarni másokat? - kérdezte morgolódva férjem, main én jót nevettem. Végre felszabadultan. Nincs több bujkálás, szabadok vagyunk …