48.Fejezet – Killing him

Sziasztok!
Tudom, megint megcsúsztam és sajnálom :/ egyet viszont elárulhatok, a történet a vége felé közeledik, vagyis 1 fejezet van hátra. DE elgondolkodtam egy 3. „könyvön” , amiről többet is megtudhattok a főoldalamon közzétett bejegyzésből. Az egyetlen kérésem, hogy szavazzatok, legyen, vagy ne? :)
A fejezethez ajánlom Rihanna-tól a Man down c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Harcolni csak egyféleképpen lehet: mocskosan. A tiszta, becsületes küzdelem csak arra jó, hogy megölesd magad, méghozzá rövid úton. Használj ki minden lehetőséget a kínálkozó orvlövésre, üss övön alul, és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe – akkor talán te lehetsz az, aki élve hagyja el a helyszínt. Ezt ne feledd. Élet-halál harcról van szó. Ez nem bokszmeccs. Nem az nyer, aki több pontot szerez.
Jeaniene Frost

 

(James szemszöge)
Ott álltam, a lefegyverzett Voldemort felett és nem tudtam lépni. Folyton folyvást az járt a fejembe, ahogy megölte az én Lily-met. Csak egy egyszerű varázsszó kellett volna és pokolra kerül, de mégsem tudtam megtenni, akármennyire is akartam. Az agyam teljesen kiürült, a szám kiszáradt, a torkom kapart, a szívem pedig úgy dobogott, mintha hajtanák. Csak két szót kellett volna mondanom, de még sem tudtam megtenni, mindennek ellenére sem. Voldemort gúnyosan felnevette.
- A jószívű Potter, nem meri kimondani a halálos átkot.
- Fogd be! - szóltam rá dühtől rekedt hangon.
- Mert mi lesz? Megölsz? Úgy látszik képtelen vagy rá. Túl gyenge vagy hozzá Potty baba. - akármennyire is fájt beismernem, igaza volt, megérdemelte volna, hogy megöljem, de a kezem remegett és nem tudtam kimondani a halálos átkot
- Igazad van. - sóhajtok fel lemondóan, és lejjebb engedem a pálcám.
- Nem mondhatnám, hogy megleptél. - mondja hidegen és a pálcája után nyúl, de valahogy odébb repül. Pedig én nem tettem semmit, ekkor figyelek fel egy nem túl messzi sötét árnyra.
- Á-Á Tom, én nem tenném a helyedben. Lehet, hogy James nem fog megölni, de tudod, hogy én megteszem. - szól egy határozott női hang, mely határozottan a sötét árny felől érkezik felénk. A hangja mégis lágy volt és mintha jó kedve lenne. Dallamos hanglejtésétől a szívem gyorsabban vert, a remény őrült tempóban száguldott az ereimben és a testemben. A hangját ezer közül is felismerném. Ez az én Lilym hangja...

(Lily szemszöge)

Először dühös voltam, aztán elégedett, miután kimondta a halálos átkot. De mielőtt visszaadhatnám neki, azt, amit velem tett, össze kellett szednem magam, hiszen egy ilyen erős mágia rengeteget kivesz belőlem. De nem is kellett sokat tennem, csak hopponálni és megölni őt. Ezt is tettem. Ügyeltem rá, hogy az éjszaka árnyékába burkolózva ne vegyenek észre, míg nem muszáj. Végignéztem a párbajukat és csodálattal vegyes büszkeséggel néztem Jamesre, akinek sikerült lefegyvereznie Tomot. Senki sem lepődött meg, mikor James feladva a küzdelmet, lejjebb engedte a pálcáját. Tudtam, hogy Tom ki fogja használni a lehetőséget, hogy megölje őt, de ezt nem hagyhattam, így egy távolabbi bokorba levitáltam a pálcáját. Erre már mindketten felfigyeltek, így értelmetlenné vált az álcám.
- Á-Á Tom, én nem tenném a helyedben. Lehet, hogy James nem fog megölni, de tudod, hogy én megteszem. - közelebb léptem hozzájuk, hogy jól lássanak. Úgy néztek rám, mintha szellem lennék. Igaz láttak meghalni, de attól még elég vicces képet vágtak. Az arcom kiült a jókedvem.
- De megöltelek, nem térhetsz vissza. - csóválja fejét Tom.
- Csak azt hitted megöltél, nagy különbség.
- De hát … Potter is látott meghalni, látszott rajta. Nem használhattad ellenem a saját módszerem és egyáltalán nem éreztelek az agyamban.
- Néha akkor is ott vagyok, amikor nem veszel észre. - nevetek fel.
- Nem, ez akkor sem az volt.
- Talán nem. - vonok vállat és Jameshez lépek, megszorítom a kezét, hogy érezze tényleg élek.
- De akkor … - kérdezne tovább Tom, aztán mint aki felvilágosodik. - Az Akadémián tanítanak asztrális kivetítést, ugye?
- Okos. De honnan tudod?
- Voltak kémeim, amíg odajártál. De azt nem mondták, hogy tanulsz asztrális kivetítést, arra csak nagyon kevesen képesek.
- Ugyan, tiétek a nagyobb mágia és erő. Szóval kompenzálnom kellett, nem?
- Igaz. - néz rám elismerően. - Most, mit fogsz tenni Lily? - néz rám érzelemmenetesen, mire én elmosolyodom.
- Megöllek. - mosolyom nem lankad, miközben rácélzok a pálcámmal. - Rég meg kellett volna tennem, de mindig az a kisfiú maradtál nekem, aki kiskoromban foglalkozott velem, és szeretett. De elkövettél két hibát.
- Gondolom, hogy megöltem a lányod. És a második?
- Igen, megölted a lányom és megpróbáltad megölni a fiam. De egy valamit megsúgok. - mondom bizalmas hangon. - Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. Mióta fenyegetsz, ki sem tettem a lábam a házból, csak a kivetítésem volt ott, ahol nekem kellett. Nem volt kis munka, fenntartanom a kivetítésem ilyen hosszú ideig, ezért is hanyagoltam a mágiahasználatát az elmúlt időszakban. Ügyeltem rá, hogy az álcám hibátlan legyen. - pillantok Jamesre. - Senki sem tudott róla, egyedül Dumbledore sejtette, mert az ötletet is ő adta. De neki sem árultam el, hogy megvalósítottam-e az ötletet. Nem tudtam kinek az agyába tudsz beférkőzni, így biztosra mentem.
- Ügyes. - nevet fel. - Mégis csak tanultál tőlem valamit, az ölésen kívül.
- Igen, megtanultam, hogy kell csúnyán játszani. Viszlát a pokolban. - mosolygok rá és a mellkasára célzok. - Avada Kedavra. - mondom határozottan a halálos átkot, aminek hatására egy zöld fény csóva hagyja el a pálcám végét, majd mikor kihunyt, nem maradt más, csak Tom élettelen teste. Ahogy a testre néztem nem éreztem sem megbánást, sem undort vagy sajnálatot. Megérdemelte, amit kapott. Ugyanakkor egyáltalán nem lettem nyugodtabb, úgy éreztem, mintha valami nem stimmelne. Túl egyszerű volt, megölni őt. Még csak nem is védekezett ellenem, pedig semmitől sem félt jobban, mint a haláltól. Úgy néz ki túlságosan paranoiás vagyok. Meghalt. Meghalt és kész, senki sem tér vissza a halálból, hacsak nem szellemként. Gondolataimat megszakítva James szorosan magához húzott.
- Rettenetes volt, mikor láttalak holtan összeesni. - súgja hajamba.
- Tudom, és nagyon de nagyon sajnálom, hogy nem beszéltem neked a kivetítésemről. De minél többen tudják, annál könnyebben lebuktam volna Tom előtt. Tényleg nagyon sajnálom, hogy fájdalmat kellett neked okoznom, hidd el, ha lett volna más megoldás, akkor azt választottam volna.
- Tudom, Lily. Tudom. - súgja halkan. - Ugye, jól vagytok? - néz a szemembe aggodalmasan.
- Igen, jól vagyunk, csak nagyon fáradt vagyok. - mosolygok rá.
- De most már vége. - néz rám végre mosolyogva. - Jobb kor köszönt ránk, nem kell folyton Voldemorttól tartanunk. - beszél bizakodva, míg én a mellkasára hajtom a fejem és Tom élettelen testét nézem. Valami nem hagyta, hogy megnyugodjak. Aztán hirtelen eszembe jut valami, a jóslat. A fiúnkról és Tomról szól. Még a Roxfortban egy valamit pontosan megtanultam a jóslatokról. Így vagy úgy, de mindig beteljesülnek. Ez pedig azt jelenti, hogy a fiam még mindig nincs biztonságban. De az igazi kérdés az, hogy Tom hogy tudná most bántani? Még neki sem lehet akkora hatalma, hogy a másvilágról ártson neki. De akkor is, a jóslatok sosem hazudnak. Már most rettegek a naptól, amikor beteljesül és a fiam halálos veszélybe kerül. De nem akartam elrontani James jó kedvét, és nyugalmát, elég lesz akkor szembesülnie vele, amikor rájövök, hogy tényleg igaz-e az a jóslat. Amikor már biztosan tudom, hogy Tom valami úton-módon ártani fog a fiúnknak. De már annyira fáradt voltam, hogy alig tudtam ezen gondolkodni. Már nem akartam semmi mást, csak hazamenni, bedőlni az ágyba és James karjaiba fészkelni magam. Így is történt, még a fürdőig sem vonszoltam el magam, csak úgy, ahogy voltam bebújtam az ágyba és szinte rögtön el is aludtam. Még azt sem vettem észre, mikor James mellém feküdt, csak nyugodt álmatlan álomba vettem magam, míg nem a nyugalmamat felváltotta egy rémálom képei. Bár először barátságos képek lebegtek a szemem előtt, egy szép, virágos rét, a gyönyörűen kék égbolt és a lágy szellő cirógatása a bőrömön, de aztán minden egy szempillantás alatt megváltozott, az eget vihar felhők árasztották el, a szél úgy fújt, hogy alig bírtam megállni a lábamon és a lágy cirógatásából jeges érintés lett, mely bekúszott a bőröm alá. Futni akartam, menekülni, rohanni, bárhova máshova, mikor a baljós boltozaton más is megjelent egy fekete jel, mely egy koponyát ábrázolt, aminek a szájából egy kígyó tekergőzött. Ez az ő jele volt. A lábaim nem mozdultak, a kezeimmel a pálcám után kutattam, de nem volt a helyén. A szívem a torkomban dobogott. A szél egy jeges hangot fújt felém, amitől teljesen megfagyott a bensőm. Még visszatérek. A hang eltűnt, nem láttam senkit és semmit rajtam kívül a tisztáson, de a visszhang velem maradt. Egy olyan hang visszhangja volt, aminek a gazdája hosszú évek folyamán kínzott engem és tette veszélyessé az országunkat. Egy lélektelen szörny hangja. Egy holt hangja. Tom hangja volt az … Valami sötét közelített felém, aminek nem tudtam kivenni a formáját, és ebben a pillanatban ébredtem fel. A hajam csatakosan ragadt hozzám az izzadságtól, a szívem hevesen vert és úgy éreztem magam, mint aki lefutotta a maratont. James szerencsére nyugodtan aludt mellettem, nem ébredt fel, mikor felkeltem az ágyból és a szomszédos szobába mentem. A szoba falai vörös és arany árnyalatokban pompáztak, rajtuk egy hatalmas vörös főnixszel és egy aranyszőrű oroszlánnal. Az ablaknál egy hintaszék pihent, amiben kényelembe helyeztem magam. A szoba közepén álló kiságyat néztem, és a pocakomat simogattam. Az álmomon gondolkodtam. Vajon tényleg lehetséges? Tom valamilyen sötét úton képes feltámadni poraiból? Nem, ez képtelenség! Rengeteg sötét mágiával foglalkozó könyvet olvastam már, amikben egy szót sem írtak semmi ilyenről. Mégis olyan volt ez az álom, mint egy figyelmeztetés, amit komolyan is veszek. Meg fogom védeni a fiam. Bármi áron. A kiságyat néztem, a fiamra gondoltam, míg a szívverésem lenyugodott és eltemettem a gondolataim között az álmomat. Majd lezuhanyoztam és visszafeküdtem, óvatosan Jameshez bújtam. Bár most jóval nehezebben tudtam csak elaludni, mégis sikerült s ezúttal már nem álmodtam semmit sem.