31.Fejezet – The women, who did everything for this

Sziasztok!
Időben pontosan és semmi sem akadályozhat meg, hogy feltegyem. Muhahah xD eléggé kipihent vagyok, bocsi skacok :D
A lényeg lényege, hogy nem tudom mit mondja a fejezetről. Erősen kapcsolódik az előzőhöz. Na nem mondom? xD
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá JamieFoxx-tól a winner c. számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxo

 

Megbánást kellene éreznem. Ehelyett szörnyűséges elégedettség söpör végig rajtam, mint a tűz. Nyertem. Ez a győzelem, bármilyen áron is csikartuk ki, édes.
/Libba Bray – Az az édes, távoli harang/

 

Egész délután tűkön ültem, hogy mit lép Nobby. Nem kockáztathattam meg mindent. Akárhogy dönt nekem kell cselekednem. Nekem kell kezdeményeznem, hogy én lehessek a domináló fél.
- Lily, ez most komoly? - kérdezi Mark, ahogy végre sikerült bejutnom az irodába.
- Ha megmondod, hogy mire gondolsz … - nézek rá lágyan.
- Gyakorlatilag szembementél a miniszterrel! Ennek következményei lehetnek! Elég súlyosok! Mond csak, végiggondoltad ezt? - támad rám Mark.
- Ugyan, Nobby nem hülye. Tudja, hogy sok kapcsolatom van. Albus mellettem áll és sok osztályvezető is. A bírák között is sokan értenek velem egyet. Kevés dologban árthat nekem. - vonok vállat.
- És mi van, ha túlbecsülöd? Mi lesz, ha Nobby nem hiszi el, hogy tényleg megteszed? - sóhajt fel Remus. Tudom, hogy bennük nincs kétely, hogy meg fogom tenni, ha úgy hozza a dolog.
- Akkor szépen Shefield befogadja a dolgozókat, kibővül és lassan átfogja venni London helyét. Az egyik környező város minisztériuma fog figyelni távolról Londonra. Vagy Gillingham, vagy Chelmsford, de lehet, hogy Oxford. Nem tudom. De ne aggódjatok a Albus és a Shefieldi miniszter meg tudják oldani. Elég nagy a valószínűsége, hogy ebben az esetben Shefield más helyekre pumpálna be aurorokat.
- És téged nem zavar, ha London összeomlik? - kérdezi Remus.
- Egyáltalán nem. Megfogjuk védeni a muglikat, a varázslóknak pedig van választási lehetőségük.
- Szóval csak úgy végignézed, ahogy emberek fognak meghalni? - kérdezi Remus döbbenten.
- Ez olyasmi, amivel együtt tudok élni. Azzal kevésbé, ha ártatlanokat közösítenének ki, ráadásul olyanokat is, akik számomra is fontosak!
- Ti nem mondtok semmit? - fakad ki Remus.
- Öhm, Remus gondolkodj egy pillanatra. Ha mi lennénk Lily helyében szerintem mind ugyanezt tennénk. - szólal meg James nyugtató hangja az asztala felől. - És akármilyen dühös vagy, tudom, hogy te is ezt tennéd.
- Ez baromság! Annyi emberi életet kockáztatsz ezzel! - borul ki Mark.
- Kérlek, bízzatok bennem. Végig tudom csinálni. - ölelem át Markot, majd Remust. - Na gyerünk, sok a papír munka! Mindent el kell intéznünk. - dörzsölöm össze a kezeimet és visszafordulok a papírokhoz és elkezdem átiktatni az aurorságról átjelentkezőket. Éjjel tizenegy fele járt, amikor a többiek már épp kezdtek kidőlni és amikor Nobby jött be az irodába.
- Nos, döntöttél? - kérdezem nyugodt, diplomatikus hangon.
- Nem engedem, hogy elvidd innen a titkárokat és főleg nem az aurorokat! - hangja dühös.
- Akkor tegyél ellene. - hangom nem változik. - Mert én döntöttem. Csak rajtad áll vagy bukik a dolog.
- London szét fog esni. Egy auror sem maradna itt, nem beszélve a többi alkalmazottról! - járkál fel-le a helyiségben, míg a többiek síri csendben figyeltek.
- És te tehetsz róla. - vonok vállat és vissza fordulok a papírokhoz. - Ha nem változtattál a döntéseden, akkor nincs miről beszélnünk. Így is sok dolgom van.
- Egyenlőre még én vagyok a miniszter. - mondja dühösen.
- Ugyan ne légy ilyen, a Londoni Mágiaügyi Minisztérium a holnapi nappal összeomlik. - mondom jegesen. És nem is nézek rá.
- Fejezd ezt be! És ne csináld ezt a minisztériummal! - csap dühösen az asztalra, mire én felnevetek.
- Azt hiszed megijeszthetsz? Mindig is tudtam, hogy el vagy szállva magadtól, de ez azért kissé túlzás. - nevetek tovább, mire ő úgy mustrál, mintha megőrültem volna.
- Te pedig nem tudod kivel beszélsz. - hangja dühös.
- Azt hiszem te nem vagy vele tisztában. - állok fel lassan, a lehető legkecsesebben és veszélyesebben a székemből és a szemébe nézek. - Van róla bármi fogalmad, hogy miért vagyok itt? Vagy hogy hirtelen a nagy semmiből honnan vette Rémusz és Albus ezt a kettős vezetést? Oh nem, te mindig egy rohad kis csitrit láttál bennem. Szánalmas vagy.
- És még én vagyok az egos? - nevet felsőbbrendűen, mire lassan megkerülöm az asztalt, figyelek, hogy még neki is feltűnjön a ragadozó testmozgás, amit még az Akadémián tanultam.
- Engedd, hogy bemutatkozzam. A nevem Lily Evans. A Roxfortban végeztem kitűnő átlaggal, RAVASZ vizsgákkal, iskolaelsőként. Végig csináltam az Akadémiát. Több szakot végeztem el, mint eddig bárki az Akadémián. Én vagyok a Shefieldi aurorparancsnok és nem azért lettem az, mert jó kapcsolataim vannak, hanem felküzdöttem magam a ranglétrán. Ha kell otthon vagyok a sötét mágiában. És tudod rohadtul nem fog érdekelni, ha bárki is miattam sérül meg. És ne legyen kétséged afelől, hogy körülbelül két percembe telne és halottan feküdnél előttem. Úgyhogy ne húzz fel! - nem vagyok dühös, csak nyugodt.
- Nem ijesztesz meg! Itt én vagyok a főnök! - dühe szinte már tapintható, amikor előrántja a pálcáját.
- Nekem olyan kapcsolataim vannak, amikről te még csak nem is álmodhatsz. Olyanokat tudok, amiket sosem fogsz, még csak sejteni sem. Veled ellentétben én a nagyokkal játszom.  Én elgondolkoznék a helyedben, hogy a lényektől kell jobban félned, vagy tőlem. - mondom komolyan a szemébe nézve.
- Mire akarsz célozni?
- Arra, hogy ne hidd, hogy te vagy a főnök. Engem hidegen hagy a politika, sőt ez az egész szar. De a közbiztonság az én asztalom és jogom van beleszólni. Sokkal többet tudok róla, mint te. És olyan kapcsolataim vannak, amikkel akár egy szempillanat alatt eltüntethetlek.
- Nem hinném, hogy Albus vagy Rémszem eltüntethetne. Na jó, Albusnak azért elég sokan adnak a szavára, de nem hinném, hogy el tudná érni, hogy lemondassanak.
- Ugyan, kérlek, én nem róluk beszéltem. - nevetek fel.
- Akkor? A drága Shefieldi miniszteredről?
- Nem, nem is rá gondoltam. - mosolygok tovább. A dühe nem csillapodik, ezzel nekem csodás támadási felületek ad. A düh sokszor elveszi az emberek épp gondolkodását.
- Akkor mégis kire?
- Gondolkozz, Nobby. - súgom behízelgően. - Mit hallottál rólam, mielőtt átjöttem?
- Hogy te vagy az egyik legjobb a szakmában. - von vállat és az értetlenség elárasztja.
- És Albus mit mondott? Ha jól tudom, megemlített neked valami bizalmasat.
- Azt mondta, hogy te feltudod készíteni az aurorokat a támadásra, hogy … - hirtelen elakad a lélegzete, a szeme hatalmasra tágul. - Van, hogy előre tudod Voldemort lépéseit, hogy kapcsolatban vagy vele.
- Jó fele tapogatózol. - mosolygok elégedetten.
- Mindig Tomnak hívod.
- Nos igen. Senki sem ismeri őt úgy, ahogy én. - mosolygok elégedetten. - És hidd el egyetlen szavamba kerülne és te másnapra halott lennél.
- De hát te rengeteg akcióját meggátoltad, mégis miért tenné?
- Nem hallottad még? Néha mocskosan játszom.
- De hogy? - kérdezi, mire egy tizedmásodpercre kiesem a szerepemből, de aztán visszanyerem a nyugalmam.
- Nem kell mindenről tudnod. Az csak az én titkom.
- Te vagy akkor az, akit a legkönnyebb elérnie.
- Én vagyok az, aki mindennél jobban gyűlöli. És hidd el, ha átállnék hozzá, arról tudnál.
- Nos, mit kockáztatsz? Londont, a büszkeségedért? Vagy az életedet a makacsságodért? Esetleg megtalálod a legjövedelmezőbb megoldást? Tik tak, tik tak … az óra ketyeg. - nyugalmat erőltetek magamra, amíg csak áll ott fagyottan.
- Nem hiszem el, hogy megtennéd …
- Pech.
- Nem hiszem el, hogy belekevernéd Voldemortot.
- Igazad lehet. Talán saját kezűleg nyírlak ki. - vonok vállat lazán.
- De azt el tudom hinni, hogy mindenkit át fogsz csoportosítani Shefieldbe. És ha Shefield eláll mellőlünk, akkor Londonnak annyi.
- Okos meglátás.
- Szóval rendben van. Visszavonom az elhatározásomat. Nem indítok belső tisztogatást.
- Meghoztad a lehető legjobb döntést. - nézek a szemébe komolyan.
- De Lily, egy valamit tudni akarok.
- Oh, én sok mindent …
- Mért tetted?
- Kérlek, kapcsolatom van egy vámpír covennel. És tudomásom szerint nagyjából öt vámpír abból a covenből itt dolgozik. És tartozom a vezetőjüknek. - mondom lazán az igazságnak egy aprócska morzsáját.
- Sokkal tartozhatsz neki.
- Oh, nem is tudod, mennyivel. - mosolygok. - De ha most megbocsájtasz, befejezem még ezt a pár papírt és hazamennék. - adom tudtára, hogy kívül tágasabb.
- Kellemes estét. - távozik végre, mire én előhívok egy patrónust, amit elküldök Shefieldbe Roynak a fejleményekről.
- Na ugye, hogy megmondtam? - mosolygok Remusra és Markra.
- Te őrült nőszemély! - nevet Mark és megölel. - Láttad, milyen képet vágott, amikor megfenyegetted Voldemorttal?
- Még szép! Szerintem neki is lejött, hogy veszélyes páros lennénk Tommal. - nevetek. - És milyen hamar elvetette, hogy megtudom győzni Tomot, hogy nyírja ki. Nem is sejti, hogy mekkora hatalmam van felette.
- Az én csajom! - ölel át büszkén és birtoklóan James, mire én mosolyogva egy csókot nyomok ajkaira.
- Akkor mára befejeztük skacok! - bújok Jameshez. - Majd holnap folytatjuk. - nevetek és elbúcsúzunk egymástól, vagyis mi Jamesszel együtt maradunk, meg persze a fiúkkal hazamegyünk.

Örülnék, ha ...

Sziasztok!
Nos, nem igazán tudom, hogy tudjátok-e vagy sem, de a lényeg, hogy részt vettem egy novellaíró versenyen. Sajnálatos módon ez a verseny nem indult el :( Nagyon sajnálom, de Majomka ennek ellenére kitette a novellámat amiért kaptam tőle egy „díjat” vagy inkább, mivel nem volt verseny emléklapnak nevezném.  

Még egyszer hálás köszönetem Majomkának, hogy még így is fordított időt a novellámra <3

És szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani a novellámat. Ami NEM fanfic, hanem sajt kreálmány. Mielőtt bárki megkérdezné, természetesen fantasy-ról van szó és vámpírok is vannak benne, még ha nem is a megszokottak. Mivel ez az első olyan novella, ami nem fanficre épül, ezért igazán hálás lennék, ha bekukkantanátok Majomka blogjára és elolvasnátok. Esetleg megdobnátok egy-két véleménnyel. Akár chat-ben, akár itt a bejegyzés alatt. 

A novellámról ....
Témája: Bosszú
Címe: After world
Stílusa: öhm, mondjuk úgy, amolyan megszokott, rám jellemző, bonyolult, kevés érzelem, sok "akció" ...
És két kép, ami passzol a story-hoz:

Kérlek szépen titeket, ha időtök engedi, akkor nézzétek meg. Nagyon hálás lennék nektek néhány véleményért :)
Puszi <3
 

30. Fejezet – The self-important boss

Sziasztok!
Először is elnézést szeretnék kérni a csúszásért, de kivételesen nem én voltam a hunyó, hanem a szolgáltatónk. Valamit állítgattak a rendszeren és nem volt net … na mindegy, most már van és próbálom mindenhol behozni a lemaradásaimat.
Ez a fejezet jelentősen eltér az eddigiektől sokkal mozgalmasabb és kevésbé érzelmes, mint az előzők. De azért remélem tetszeni fog :)
Ajánlom hozzá Kanye Westtől a Power c. számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxo

 

Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért. Mert minden küzdelem áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni, amelynek értelmét előre látjuk.
Müller Péter

 

Az idő lassan telt miután kibékültünk. Persze semmit sem siettünk el, lassan haladtunk előre és ismerkedtünk meg újból. És azóta az alkalom óta nem emlegettük fel a Vicky témát, nem beszéltünk többet a meg nem született lányunkról. Minden kezdett helyre jönni, Tom meghúzódott valahol ki tudja hol. Még én sem látom tisztán. Jamesszel folytattuk tovább az erejének a használatát. Gyorsan tanul, mindig is jó volt az ilyesmikben. De persze a nyugalom olyan luxus, ami mindig csak kis időre adatik meg nekünk. Ez is egy ilyen nap volt, amikor a nyugalom elillant. Kellemes kipihentséggel ébredtem James karjaiban. Persze ő morcoskodott egy darabig, mire felóhajtoztatott kelni. Amíg félkómásan rendbe szedte magát csináltam reggelit nekik meg persze kávét. Vagyis minden úgy kezdődött, mint mostanában szinte mindig. Az elmúlt idő alatt szinte már beköltöztem hozzájuk … Minden remek volt. Amíg be nem értünk a Minisztériumba. Teljes káosz uralkodott az egész misztériumi főosztályon. Az emberek úgy rohangáltak, mint a mérgezett egerek. Szédítő rohangálás volt. Míg mi úgy néztünk össze a fiúkkal, mint akik megkukultak. Mi a fészkes pokol folyik itt? Akárhányszor nézek körbe látom, hogy nem tévedtünk el, tényleg itt vagyunk, de akkor meg mi van?
- Menjetek az Aurorságra és próbáljatok kideríteni valamit, én megyek a miniszterhez. - adom ki a parancsot. És még egy gyors csókot nyomok James ajkára, aztán már be is nyomorogtam az egyik liftbe, ami őrült sebességgel vitt a végcélom felé. A varázslók és boszorkányok úgy izegtek mozogtak, mint akiknek muszáj, ha megállnak, nyugodtan, akkor meghalnak. Egyiküket sem ismertem, legalábbis személyesen nem. Így csak nem kérdezhettem, meg tőlük mi a bajuk … A villámgyors liftnek köszönhetően hamar elértem a célom és a miniszter irodájához mentem. A titkára hamar be is engedett hozzá.
- Gondoltam, hogy azonnal idejössz Lily. - mondja fel sem nézve a papírjaiból.
- Nobby, mi a szar folyik a Minisztériumban? Tom … Voldemort megtámadott vagy hadüzenetet küldött, vagy mi a fészkes pokol csapott mindenkibe? - követelem a választ.
- Végül úgy döntöttünk, hogy megtisztítjuk a Minisztériumot a lényektől! Csak teljes jogú varázslók maradhatnak. - hangja kimért, nyugodt, míg bennem a pumpa egyre magasabbra megy. De összeszedem magam és nyugodt maradok.
- Hogy miről beszélsz? De hát azt hittem ezt megtárgyaltuk a vezetőkkel, hogy nem lenne értelme. Nem tilthatják ki a lényeket a minisztériumból. Ez olyan lenne, mintha a koboldokat kirúgnák a Gringottsból. Értelmetlen és csak felesleges ellentétet okozna!- ellenkezem.
- Igen, igen, ezt már Rémszem is tudatta velem. És neki is azt mondtam, mint neked! A lényeket meg lehet billenteni, és ha ez sikerül Voldemortnak rengeteg embere lesz itt.
- Baromság! Ezzel éred el, hogy átálljanak Voldemort oldalára! Szó szerint Voldemort karjaiba taszítod őket! - csapok már dühösen az asztalára.
- Ugyan már Lily! Így is úgyis átpártolnának hozzájuk! - ellenkezik kitartóan.
- Jó, tudod mit?! Menj a francba! Én nem hagyom, hogy kitúrd őket! Vagy ha szépen kiteszed a szűrüket elintézem, hogy átmenjenek Shefieldbe! És teszek Londonra és a Minisztériumra, Nobby! Megmondtam, hogy ne húzz velem ujjat, mert túl sok aurort köszönhetsz nekem és Shefieldnek! De én nem vagyok hajlandó egy ilyen pitiáner kezébe adni az embereimet! Remélem érthető voltam! - nézek szemébe és a düh ott tombol bennem. Legszívesebben megfojtanám, de ehelyett felállok és kifelé indulok, míg utánam nem szól.
- Lily, mire készülsz? - hangja döbbent és talán aggódó.
- Majd meglátod. - válaszolok nyersen és kimegyek az irodájából. Azonnal az Aurorságra megyek, az irodánkba, ahol Remus és Mark is falfehér arccal fogadnak … - Gondolom tudjátok mi folyik itt. - sóhajtok fel, mire bólintanak. - Nem baj, nem kell aggódni, megoldom. - mondom lágy,nyugtató hangon.
- Mire készülsz? - kérdezi félve Mark.
- Megmutatom Nobby-nak, hogy velem ne húzzon ujjat! Legalábbis ne ilyen dolgokban! - mondom nyugodt hangon. - De most beszélnem kell Rémszemmel. Úgy tudom, hogy most minden mozgósítható alkalmazottat behívtak, hogy megtudják ki ki … - mondom és sietősen átmegyek Rémszemék irodájába. Ahol Rémszem nyugtalanul járkál.
- Áh, Lily, végre! - sóhajt fel. - Most mihez kezdünk?
- Van egy kész tervem, ne aggódj! Már régóta kitaláltam, hogyha esetleg egyszer beüt a krakk. De a segítségedre van szükségem.
- Persze, mondjad! - hangja komoly és felkészült.
- értesítsd az osztályok vezetőit, hogy négykor megbeszélés lesz a nagy teremben. Mindenki legyen ott! A legkisebb alkalmazottak is! - mondom komolyan.
- Mire készülsz? - kérdezi érdeklődve.
- Megmutatjuk a miniszternek, hogyha kirúgja a lényeket, akkor meg fog bénulni a minisztérium. Mert nem csak a lények fognak tőle elpártolni … Remélem időben észhez tér, mert ha nem, akkor London összeomlik.
- Kockázatosan hangzik …
- Az is, de nincs más ötletem. - nézek rá komoran, mire bólint és nekilát az osztályok értesítésnek. Én pedig visszamegyek az irodámba, ahol a többiek kevés sikerrel próbálnak a munkával foglalkozni. - Ne nézzetek így rám! Tényleg megoldom. - mosolygok, nem kell róla tudniuk mennyit kockáztatunk ezzel. De muszáj lesz felnyitni Nobby szemét. - Ha bárki keresne négyre visszaérek. Négykor nagy gyűlés lesz, mindenkinek a nagy teremben kell lennie, rendben? - meg sem várom a válaszukat a kandallóhoz lépek és mielőtt eltűnök a hálózatban még látom az aggódó tekintetüket. A szívem majd belehasad. Megnyugtató érzés volt visszatérni Shefieldbe. Az aurorság központjába érkeztem.  Gabe döbbenten nézett rám.
- Lily, hát te meg? Hogyhogy itt? - kérdi meglepetten.
- Hosszú, gyere velem. - ragadom meg és már a miniszter felé tartunk. Döbbenetében vagy ki tudja miért, de nem szól egy szót se. A miniszter titkárja bólintással köszönt, míg én berontok Royhoz. Ijedtében ugrik egyet a székében,de aztán mosolyogva üdvözöl.
- Örülök, hogy itt vagy Lily. De ahogy látom bekövetkezett amitől féltél.
- Igen. Nobby ki akar rúgni minden lényt.
- Sajnálom, nem hittem volna, hogy egyszer ezt tényleg megteszi. Akkor gondolom életbe lép a B terv. - hangja nyugodt.
- Igen, akkor, ahogy megbeszéltük? - nézek rá, mire őszbe forduló bajsza alatt mosolyog.
- Természetesen, teljes teret adok neked az intézkedésben.
- Köszönöm Roy. Ha esetleg időd engedi, örülnék, ha te is ott lennél. De természetesen nem muszáj. Meg tudom oldani egyedül is.
- Még meglátom Lily. Lehet ott tudok lenni. - bólint.
- Köszönöm. - mosolygok rá, aztán ahogy kimegyünk az ajtóból még vissza nézek. - Roy, te vagy a legjobb. - ezen jó ízűen nevet, én meg tovább rángatom Gabe-t.
- Most komolyan, mit kell tennem Lily? - kérdezi kikelve magából.
- Azért rángattalak be, hogy tudj róla mi zajlik Londonban. És hogy feltudj készülni, ha esetleg a C terv jön szóba.
- És mi lenne a C terv? - kérdezi.
- Hogy nem csak fenyegetőzünk, hanem tesszük is. Remélem erre nem kerül sor, de ha mégis … fel kell készülnöd. - mondom, mire továbbra is úgy pislog rám, mint valami ufóra elkezdtem neki ecsetelni, hogy mi lesz a dolga. Aztán sietek vissza, hogy ne hogy már én késsek. Szerencsére még időben érek vissza. A csapatom épp most indul le, így becsatlakozom, hozzájuk.
- Komolyan nem mondod el, hogy mire készülsz? - kérdezi Mel.
- Mindjárt megtudjátok, mos nem kezdem el ecsetelgetni. - mondom felsóhajtva. Csendben ballagunk a nagy teremhez, ahol már jócskán gyülekeznek a boszorkányok és varázslók. Szinte teljesen megtelt a nagy terem. Még sosem láttam így. El sem hittem volna, hogy ennyi dolgozó van. Na jó, azért gondoltam, de mégis sokkoló így együtt látni mindegyikőjüket. Pontosan négykor felmegyek az emelvényre. Ügyeltem, hogy a miniszer is a tömegben legyen. Bár nem látom, de tudom, hogy itt van.
- Nos, üdv mindenkinek. Nyilván tudjátok, hogy hogy döntött a miniszter. Én nyíltan kiállok a lényekért. Tudom, hogy nem önszántatokból lettetek azzá, amik vagytok. És igen dicséretes, hogy még így is a varázs világ érdekeit ügyelitek. Épp ezért nem hagyom, hogy csak úgy kitegyenek titeket. - mondom határozottan, amire a tömeg elkezdett suttogni. Meglepődtek. Nem csodálom, nyíltan üzentem hadat a miniszternek. - Gondolom most sokan azon gondolkodtok, hogy mégis mi a fészkes fenéről beszél ez a nőszemély … Én vagyok az Aurorparancsnokság egyik főparancsnoka valamint az összeköttetés a Shefieldi Minisztériummal, ahol szintén aurorparancsnoki állásom van. De a lényeg az, hogy mindenkit, akit innen kirúgnak és nem akarja feladni a hivatását. Nálam jelentkezzen és biztos helyet kap a Shefieldi Minisztériumban. Az ottani miniszter teljes jogot adott nekem, hogy mindenkit felvegyek, akit innen elbocsájtanak, vagy aki ilyen körülmények közt nem kíván Londonban dolgozni. Ezenkívül Shefieldben úgy döntöttünk, hogy megszüntetjük az idevaló áttelepítéseket. Az összes Shefieldi dolgozót, akit ideküldtünk, főleg az aurorságra azonnal visszahívjuk, hacsak a más döntés nem szüleik. Mert amíg a Londoni Minisztérium így kíván működni, addig mi nem segítünk. Igazából ennyit akartam mondani. Akiket ez a dolog érint, vagy érdekel, az nálam jelentkezzen! - fejezem be a monológom és alig hogy leérek a pódiumról azonnal megrohamoznak. Azt reméltem, hogy a miniszter lépni fog, de nem tett semmit sem. Így kezdtük elkészíteni a listát, hogy kik azok, akik ilyen feltételekkel Shefieldben kívánnak tovább dolgozni. Mivel rengeteg lény dolgozik a minisztériumban, azok alapból rettenetes károkat tesznek a működésben, nem beszélve azokról, akik a barátok vagy csapat társak … Én sem számítottam rá, hogy ennyi alkalmazottat érint a dolog. A Minisztérium több, mint fele jelentkezett nálam. Ahogy megvolt a lista. Gondoltam futok még egy kört Nobby-nál... Nem szóltam semmit, csak elé dobtam a több mint száz oldalnyi nevet.
- Nézd meg jól! Ők mind elmennek innen! Mond, ezután mi lesz? London összeomlik, a Minisztériummal együtt. És ez csakis miattad lesz! Remélem most már érted, hogy miről beszéltem! Én megmondtam, hogy ebbe nem fogok belenyugodni. Felőlem úgy kormányzol, ahogy akarsz, de ami a közbiztonságot érinti, abba nekem is elég beleszólásom van. S ez arról is szól. Szóval ajánlom, hogy estig gondolkodj ezen. Mert én egy szempillantás alatt elintézem, hogy mind Shefielben dolgozzanak tovább … - mondom és magára hagyom a gondolataival. Nekem sincs ínyemre ez a dolog, de ha nem hagy más választást megteszem...

29. Fejezet – Can you forgive me?

Sziasztok!
Szóval tudom, az előző fejezet elég szomorú volt, és hát ez is az lesz, de korántsem annyira, mint az előző. De azért mégis csak tragédiáról van szó …
Ha van hozzá kedvetek hallgassátok meg hozzá Christina Aguilera-tól a Hurt c. számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

Elismerem, a megismerkedésünk óta rengeteg ostobaságot hordtam össze. Nem is csoda, hogy félreértettél, de most egyszer s mindenkorra tisztázni akarom a dolgot. Szeretlek! Nekem is szükségem volt egy kis időre, hogy biztos lehessek az érzéseimben, ma már azonban tudom, hogy veled szeretném leélni az életemet. Azt akarom, hogy te legyél a gyermekeim anyja! Ebben már az elutazásom előtt is biztos voltam, ám tartottam a mindent elsöprő érzéstől, amely a hatalmába kerített, valahányszor a közeledben lehettem! Meg akkor is, ha nem voltunk együtt... Az ösztöneim azt súgták, hogy te vagy az a nő, aki képes lenne megsebezni.Helen Brooks

 

(James szemszöge)
Azt hiszem sokkot kaptam. Volt egy lányom. Lett volna egy lányom! Ha … ha nem hagyom el már rég apa lehetnék. Boldogok lehetnénk. Nem bírok moccanni. A gondolataim özönként öntenek el, amiknek főszereplője egy 4 és fél éves vörös hajú kislányról, aki olyan gyönyörű, mint Lily. Az egyetlen dolog, ami megszakítja a gondolataim, az, hogy valaki felránt a kanapéról és behúzott nekem egyet. Nem ellenkeztem, nem védekeztem, a kezeim csak erőtlenül lógtak a testem mellett. Szinte fel sem fogtam, hogy Dimitrij megüt. Talán csak a fizikai fájdalom térített egy kissé magamhoz. Vagy talán a húgom hisztérikus kiborulása, hogy Dimitrij hagyja abba? Nem tudom. De végül lefejtem magamról Demet. És az állkapcsomat próbálom visszatenni a helyére, kevés sikerrel. Sirius és Remus most kezdtek el kapcsolni, és mellém álltak, míg Nick Dem mellett feszített.
- Ezzel tényleg nem megyünk semmire. Mielőtt szétveritek egymást ezzel legalább legyetek tisztában. - mondja komoly hangon Regulus.
- Ez az undorító görény tönkretette Lily-t! - dühöng Dimitrij és valahogy teljesen jogosnak érzem a dühét.
- Dem, azzal, hogy elkezdtek bunyózni Lily nem lesz jobban és a múltat sem fogja elfelejteni. És te sem fogod magad jobba érezni … - próbál rá hatni Regulus.
- Honnan tudod?
- Csak tudom. - sóhajt lemondóan Regulus. - Aztán felőlem azt csináltok amit akartok. De talán előnyösebb lenne, ha elkezdenél teperni Lily-nél. Ha még akarsz tőle valamit … - mondja kifejezetten nekem címezve Reg. - És ha most megbocsájtotok én nem vagyok hajlandó részt venni ebben. Jó éjt.- hangja lekicsinylő, de valahogy nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel senki és semmi jelen pillanatban. Dimitrij végül úgy döntött lehiggad magától, nem üt meg még egyszer.
- Vigyázz magadra Potter! Nem állok jót magamért, ha bántod Lily-t! - fenyegetőzik, aztán felmegy. Nick valami olyasmiről hadovál, hogy Dimitrij hirtelen haragú és hogy ne kapjam fel a vizet. Mire én csak bólintok. Nem mondok semmit. Nem tudom mit mondhatnék … én a helyében laposra vertem volna önmagamat … Amikor végül Nick is felment újra magamba roskadtam és elképzeltem a „mi lett volna ha ...” történetet. Észre sem vettem, hogy Melanie-val maradtunk csak lenn. Leült mellém és magához ölelt.
- Sajnálom James. - mondja együtt érző hangon.
- Emlékszel még … Amikor még a Roxfortba jártunk és azt hittük Lily terhes … Én már akkor örömmel fogadtam volna egy babát … Aztán ő elment az Akadémiára és minden felborult. Olyan keveset találkoztunk. És én úgy döntöttem adok esélyt mindkettőnknek egy normális kapcsolatra ingázás nélkül … És ez lett belőle. - fakadok ki.
- Tudom James. - mondja halkan, szomorúan. - Épp ezért jöttem haza olyan ritkán. Én végig tudtam róla és … tudod egy kicsit én is hibáztattalak, de aztán Lily megértette velem, hogy nem tehettél volna semmit. Aztán később már azért nem jöttem, mert én végig tudtam róla … tudtam a lányotokról … és fájt a szemedbe nézni és eltitkolni előled.
- Még hogy Lily nem hibáztat … - mondom szarkazmussal. - Én tehetek róla! Mellette kellett volna lennem és megvédenem őket! Ez lett volna a kötelességem és akkor még ma is élne.
- Ugyan tesó, gondolkozz egy kicsit! - sóhajt fel húgom. - Ha haragudna rád Lily, akkor szerinted miért Victoria lett volna a neve? - nem igazán értem hogy ezzel mire akar célozni. - Tudod Lily anyuról akarta elnevezni … - én ebbe bele sem gondoltam. Nekem valahogy ez eddig eszembe sem jutott. Meglepő dolog. Vajon Lily tényleg így gondolja? Tényleg nem hibáztat? De hát …
- Én … nem értem … - csóválom a fejem eszeveszettül.
- Jajj ti pasik mindig olyan nehezen veszitek észre azt, ami a szemetek előtt van … - sóhajt fel Mel. - Lily mindig is szeretett téged. És most is szeret, különben nem okozott volna magának újra ekkora fájdalmat, hogy megossza veled. Szerintem a szerelme irántad képes lenne tényleg helyrehozni. - néz őszintén a szemembe és én megenyhülök. Annyira szép lenne, ha tényleg így lenne. Remélem tényleg igaz, amit Mel mond. Hinni akarok benne. Nyugtató és kellemes csönd telepedett ránk.
- Milyen volt? - kérdezem halkan magam elé nézve. - Annyiszor elképzeltem őt kerekedő pocakkal.
- Eleinte elég rosszul viselte. Tudod az első trimeszter elég kellemetlen volt. Folyamatos rosszullétekkel küzdött. De mégis összeszedte magát. Gyönyörű volt. A baba mindig felvidította, mindent megtett érte. Vigyázott magára, olyan jól viselte a folyamatos rutin vizsgálatokat, mint amit soha nem néztem volna ki belőle. Annyira várta már a kicsi születését … mind vártuk. - szipog húgom, én pedig lehunyom a szemem és próbálom elképzelni Lily-t. - Mindannyiunkat megviselt a baba elvesztése. Lily két hónapig a Mungoban volt. Csontsoványra fogyott és nem akart enni, miután kiderült, hogy akkor este Voldemort támadása miatt elvetélt. Rettenetes volt őt úgy látni. Sosem láttam előtte sírni, és akkor, annyira össze volt roppanva. Annyira aggódtunk érte. De végül valahogy sikerült összekaparnia magát. Nem volt teljesen jól, de elkezdett enni és próbálta elhitetni velünk, hogy jobban van. Miután kiengedték a Mungoból egy csomó plusz órát vett fel, rengeteget tanult, hogy lefoglalja magát. Féltünk, hogy még ennél is jobban legyengül, de végül helyrejött. Azóta sem tudta teljesen kiheverni Vicky elvesztését, de legalább megpróbált ezzel a fájdalommal élni. - meséli sírva húgom és akármennyire szégyen, nem szégyen az én szememben is könnyek csillognak. Ironikus, hogy ő az egyetlen nő, akit világéletemben szerettem és mégis mekkora szörnyű fájdalmat okoztam neki...

(Lily szemszöge)
Reggel úgy ébredtem, mint mostanában oly sokszor. Fáradtan és gyengén, mint akin egy egész trollcsalád ment keresztül. De volt valami, valami nem odaillő dolog, ami mégis olyan megszokott volt és helyénvaló. Egy meleg kéz az enyémen. Egy selymes új, ami a kézfejemet simogatja. Egy halk lélegzet mellőlem. A megnyugtató melegség, ami belőle áradt át belém. Mint egy tündérmesébe. Már csak a pillangók hiányoznak a hasamból és a térdeim remegése. Lassan nyitom ki szemeimet, félve, hogy esetleg csak egy élethű álom és éppen ébredezek … De amikor kinyitom a szemem még mindig ott van. Ott ül mellettem az ágyon és engem néz. Szemei körül hatalmas karikák vannak, szemei szomorúan csillognak és az álla furcsán lila árnyalatú.
- Jó reggelt, Lily! - szólal meg rekedt hangon.
- Neked is. - mondom döbbenten. - Úgy emlékszem bezártam az ajtót …
- Igen, be is van zárva … De régen adtál nekem hozzá egy kulcsot. - mosolyog lágyan.
- Igen, emlékszem. - ásítok egyet. - Mondd csak, aludtál egyáltalán valamit az éjjel?
- Nem igazán …
- Látszik … már bocs, nem azért …
- Sejtem. - mosolyog elnézően. - De te sem vagy épp jó formában …
- Gondolom. - jelenik meg egy apró mosoly az arcomon. Felülök az ágyban, amikor a csend egyre inkább kezd kibontakozni köztünk. - Hogy vagy? - kérdezem aggódva. - Tudom, ez hülye kérdés … - nézek rá.
- Voltam már rosszabbul is … azt hiszem. - sóhajt fel. - De ezt inkább én kérdezhetném. - néz rám hatalmas barna szemeivel, mire én csak vállat vonok, egyértelműsítve, hogy nem akarok beszélni a hogy létemről. - Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam. - szól megtört hangon.
- Nem te tehetsz róla … Gondolhattam volna rá, hogy Tom valahonnan megtudja … - szorul el a torkom, mire James megszorítja a kezem.
- Ott kellett volna lennem.
- James, kérlek. Volt, ami volt.... Ezért nem akartam elmondani, de nem tudtam volna eltitkolni, úgy, hogy Tom folyamatosan felhánytorgatja és hogy … megígértem, hogy megpróbáljuk. - sóhajtok fel.
- Még mindig így gondolod? - kérdezi, hangjában mintha meglepődés csengene.
- Megígértem. - mosolygok rá kedvesen.
- Tudom, de ahogy este neked estem … Egy rohadt barom vagyok. - fakad ki.
- Kiborultál … érthető. - vonok vállat. Nem vettem a szívemre a dolgot, persze szarul esett, de várható volt.
- Nem gondoltam volna, hogy el tudod ezt nekem nézni …
- Nekem volt időm valamennyire feldolgozni … Te még csak most kezded el. Nem lesz könnyű dolog. - húzom el az ajkamat. - És hidd el bármit megtettem volna, hogy ne fájjon neked is ennyire …
- Lily, te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. - súgja halkan mélyen a szemembe nézve.
- James … még egyszer nem szeretnék erről beszélni, rendben?
- Persze, persze, én megértem... Akkor … adsz nekem még egy esélyt? - kérdezi reménykedve.
- Igen, egy utolsót. - mosolygok.
- Értettem főnök! - nevet fel és egy lágy csókot nyom ajkaimra, amit én készségesen viszonozok.
- Mi történt az álladdal? - kérdezem halkan, és óvatosan végigsimítok a lila részen.
- Dem a tudtomra hozta, hogy mekkora egy merlinverte szemét vagyok ... És hogy őszinte legyek teljesen igaza van. - von vállat.
- Jajj pasik. - csóválom a fejem és a pálcámért nyúlok, majd meggyógyítom az arcát. - Így sokkal jobb, nem? - simogatom most már épp arcán.
- Igen, köszönöm. - nyom egy puszit az arcomra.
- Na, gyere ide és aludj egy kicsit te is! - mosolygok, amíg ő bemászik mellém az ágyba. A mellkasához bújok és alig pár perccel később már nyugodtan alszik. Míg én tovább gondolkodtam a múlton.

28.Fejezet – Paintful past

Sziasztok!
Ildikónak köszönöm szépen a komiját és a három pipát, amit kaptam az előző fejezethez.
Előre jelzem, hogy nem épp vidám fejezet lett, de azért remélem tetszeni fog.
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá a Avriltől a Darlin című számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.
Laurell Kaye Hamilton

 

(Melanie szemszöge)
A düh, a fájdalom és az elkeseredés örvénylett bennem, ahogy megemlítette Vicky-t. Legszívesebben megöltem volna, pedig én aztán elég nyugodt természet vagyok. De ez, ez kiverte a biztosítékot. Nem csodálom, hogy Lily ennyire kiakadt. De Lily nem hagyott időt, hogy mellé állhassak, hogy mellette legyünk és megvigasztaljuk, mert azonnal elhopponált és egyikünk sem tudta követni. Aggódtunk érte, még szép, hogy aggódtunk. Hisz már sok ideje, hiába tudjuk, hogy sosem lesz rajta túl teljesen, ahogy mi sem … Bár segíthetnénk neki valahogy, bárhogy.
Három nap telt el azóta és nem volt sehol. Kerestük, de nem találtuk, és haza sem jött. Az Aurorságon szólt, hogy pár napig nem lesz … Így tudtuk, hogy egyben van és nem esett fizikailag semmi baja... James szinte már ide költözött hozzánk, ahogy vele együtt a másik két Tekergő is a nap nagy részét, amikor nem dolgoztunk itt töltötte … Hátha Lily haza jön. Mind vártunk és rettegtünk, főleg a tegnapi vihar után. Hatalmas vihar csapott le a térségünkre, ami még ma sem vonult el. Csupán reménykedtünk, hogy Lily nem a közelben ázik, fázik. Este volt, épp hazaértünk a munkából. Mandy szorgosan készített nekünk vacsorát. A Tekergők is velünk jöttek, mint az elmúlt napokban mindig. Mind rettenetesen aggódunk és reménykedünk, hogy Lily egyszer csak felbukkan. Mandy felszolgálta a vacsorát. De hiába tűnt íncsiklandozónak, alig bírtam leküzdeni a torkomon. De egy rekedt, mégis kedves hang szólalt meg az étkező ajtóból.
- Mandy, tudnál hozni még egy terítéket? - kérdezi kedvesen.
- Igen, máris hozok. - válaszol vidáman a kis házi manó. Én pedig mindenféle gondolkodás nélkül rohanok oda Lily-hez. Hogy megöleljem. Nem úgy tűnik, hogy épp csúcsformában lenne, igazából rettenetesen fest. A ruhái teljesen átáztak, a szemei vörösek, gondolom a sírástól, az arca sápadt, a szája cserepes de mégis kedvesen mosolyog és engem nyugtat. Engem! Pedig ő van a padlón. Könnyeim folyni kezdenek, míg ő anyáskodóan ölel és elcsitít.
- Felveszek valami száraz cuccot, és jövök, rendben? - kérdezi halkan, egy puszit nyom az arcomra. Az én pólóm is vizes lett tőle, de nem foglalkozom vele, csak leülök a helyemre és várok, amíg leér. Mind várunk …

(Lily szemszöge)
Nem bírtam összeszedni magam. Egyedül voltam, mert nem akartam még több fájdalmat okozni Sophie-nak, Melnek vagy Regnek. Már így is túl sokszor szedtek össze, amikor elvesztettem minden erőmet. Nem járja, hogy mindig nekik okozzak fájdalmat, főleg Melnek, hisz tudom neki is hasonlóan fáj, mint nekem. Nem annyira, de ő is elvesztette Vicky-t, pedig annyira szerette... Semmi sem izgatott a magányomban, csak leültem a völgyben egy aprócska fa mellé, amibe Vicky nevét véstem. És sírtam és kiadtam a fájdalmam, összeszedtem magam. Amikor már éreztem magamban annyi lelki erőt, hogy elmenjek innen, vissza, haza. Mind ott voltak és ez erővel töltött el, hogy ne boruljak ki. Bár nem volt túl kellemes látni rajtuk az aggodalmat … épp ezért hamar felmentem a szobámba, megszárítkoztam és felvettem egy melegítőt. És összeszedtem magam. Tudtam, hogy ennek még nincs vége. Nem titkolhatom tovább. Úgy megyek le közéjük, mintha mi sem történt volna, legalábbis próbálom fenntartani ezt a látszatot. Kedvesen megkérdezem, hogy mi volt az elmúlt pár napban, és hálásan megköszönöm Mandy-nek a forró teát, amit nekem készített. De igazából a hangulat ugyanolyan zaklatott, mint amikor megjöttem. Vacsora után a nappaliba vonulunk és csak ülök és próbálok valahogy belekezdeni, de nem tudom, hogyan is mondhatnám el. Idáig senkinek sem mondtam el, Sophie-ék is csak azért tudják, mert az elejétől a végéig mellettem, voltak.
- Lily, nem szeretnél lepihenni? Fáradt lehetsz … - szól James törődéssel teli hangon. Felsóhajtok és csóválom a fejem.
- Nem, el akarom mondani. El akarom mondani az okokat. Mert még egyszer nem akarok ennyire a padlón lenni. Még egyszer nem lesz erőm elmondani. - mondom halkan, reszelős hangon. - Szóval ez eléggé magánügy és egyáltalán nem kellemes téma és nem is lesz túl komfortos … szóval aki nem akarja meghallgatni az nyugodtan elmehet, meg fogom érteni. - mondom, de senki sem mozdul, A tekergők nagy szemekkel néznek rám, Dem és Nick arca együttérzést sugároz, míg Melnek és Sophie-nak újra könnyek gyűlnek a szemükbe … az enyémbe is. - Ez egy elég régi történet … - kezdek bele és veszek egy mély lélegzetet. - Egyszer, régen terhes voltam. - folytatom lassan és átölelem magam. - Egy pici lány. Victoria. - mondom elfúló hangon. - Az én kicsi Vickym. Nehéz időszakon voltam túl. A gyógyítók szinte lemondtak a babámról, mert olyan rossz állapotban voltam, de … összeszedtem magam. A kisbabám miatt. És úgy tűnt minden rendben lesz … Vicky jól volt, megerősödött. Olyan csodálatos volt. - hangom egyre hisztérikusabb és a könnyeim is patakzanak. - Kevesen tudtak róla, nem akartam veszélybe sodorni. Albus mindent elintézett körülöttem, hogy ne erőltessem meg magam, és senki se gyanakodjon. Minden remekül ment. De Tom … - elakadok. Nem bírom. Még mindig annyira fáj. Ez a legszörnyűbb az életben, amikor egy aprócska gyerekről van szó. Az emberek mindig is nehezebben viselik, ha egy kisbabáról van szó … felálltam és elkezdtem járkálni. Le akartam vezetni a feszültségem. Amikor a semmiből feltűnt Gabe. Ő hiányzott már csak a napomból. Ő vezeti a Sheffieldi aurorságot, én neveztem ki. És a saját érdekében ajánlom, hogy nagy gáz legyen.
- Mi van? - kérdezem, rá sem nézve.
- Jól vagy? - felel kérdéssel a kérdésemre.
- Rohadtul nem számít csak bökd ki mi a francért jöttél és tűnj el! - mondom kíméletlenül.
- Aggódtam, hallottam, hogy napok óta nem mentél be az Aurorságra. - mondja lágyan. Én meg felnevetek.
- Neked Sheffielddel kell törődnöd, ezért neveztelek ki, szóval húzz vissza és ne folyj bele a Londoni Aurorság ügyeibe, arra itt vagyok én.
- De nem úgy nézel ki, mint aki jól van …
- Én most a helyedben húznék a francba, mert mint láthatod nem vagyok elnéző hangulatomban!
- Jó, megyek már. De ha valami van … tudod hol vagyok. - mondja még búcsúzóan és visszahopponál Sheffieldbe.
- Az időzítése remek. - morgolódom. De legalább minimálisan kiadtam magamból a feszültséget. - Szóval Tom … valahonnan megtudta. Nem tudom hogyan. És … és megölte. - bököm ki nehezen, a könnyeim csak folynak, a kezem remegni kezd a sok bőgéstől és a kimerültségtől. De nem zavar különösebben, ez a legkisebb bajom. Óvatosan pillantok a többiekre. Nick szomorúan néz, Dimitrij, James és Sirius ölésre készen pislognak, míg Remus elgondolkodva, de az együttérzés rajta is látszik.
- Ezért … ezért támadtál Tomra teljes erőből, ugye? - kérdezi gyöngéden James, mire én bólintok. - Ha előbb elmondod … én megölöm azt a mocskot. - mondja dühösen James.
- Lily, erről sosem írtál … Pedig mindent megírtál, ami történt, még a legkisebb történéseket is … Mondd, mikor történt ez? - kérdezi Remus.
- Nem lepődtem meg, hogy neked jutott eszedbe ezt először megkérdezni. - pillantok rá. - Majdnem négy éve. - látom, ahogy James arca megdermed, ahogy Sirius Jamesre pillant.
- Attól a szeméttől? Aki miatt olyan ramaty állapotban voltál? - kérdezi dühösen Dimitrij. - Basszus, ezért voltál olyan sokszor rosszul! - morgolódik Dem, én meg vállat vonok és James arcát nézem, nem rezdül, még csak nem is pislog. Kezdek aggódni.
- Hé, Ágas, öhm, rendben vagy? - ad hangot az én aggodalmamnak is Sirius. James nem válaszol.
- Aszem sokkot kapott. - nézem tovább az arcát.
- Ugyan mi oka lenne rá? - kérdezi Dem és tudom, hogyha nem ilyen komoly témáról lenne szó, akkor eltréfálná a dolgot. Nem válaszolok. James hatalmas szemeit rám emeli.
- Ezt úgy érted … - nem tudja befejezni a mondatot, de én bólintok. - Miért? Miért … nem mondtad el? - fakad ki.
- Szakítottál velem! Nem állhattam eléd, hogy szóljak, hogy gyereket várok. Nem láncoltalak volna magamhoz egy babával. - mondom visszafogott hangon.
- Jogom lett volna tudni róla, hogy lesz egy lányom!
- Nem, neked akkor már semmilyen jogod nem volt! Tudod elhagytál, emlékszel? - düh lángol bennem, és inkább a düh, mint a fájdalom …
- Lily, az én lányom volt! Az enyém! Ugyanúgy jogom lett volna hozzá, mint neked! - mondja dühösen.
- Te lemondtál rólam! Lemondtál róla is! Mire jutottunk volna, ha miatta újrakezdtük volna? Sehova! Csak még több fájdalom lett volna. És ha most megbocsájtotok, lefekszem, mielőtt még elfajulnak a dolgok. - sziszegem dühösen James képébe és felmegyek. Magamra zárom az ajtót ezzel jelezve, hogy hagyjanak békén. És álomba sírom magam.

27.Fejezet – I just need time

Sziasztok!
Eléggé eltér az eddigi fejezetektől, tudom, épp ezért kíváncsi vagyok a véleményetekre. Hálás lennék komiért, de persze a pipáért is csak kérlek adjatok valamilyen, bármilyen visszajelzést! hatalmas könyörgő szemekkel néz*
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá a LinkingParktól az In between c. számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

Néha egyedül kell lennünk ahhoz, hogy a szó legteljesebb értelmében újra önmagunkra találjunk. Időre van szükségünk, hogy gondolkodjunk, eldolgozzuk az elvarratlan szálakat, felfedezzük a kuszaság mögötti értelmet vagy egyszerűen csak szabadjára engedjük fantáziánkat. Tudjuk, hogy mindezt legjobban egyedül tudjuk megtenni.
Leo Buscaglia

James egészen a villa bejáratáig kísért, viszont az ajtónál megtorpant és nagy szemekkel nézett rám. Olyan édes volt és annyira nem a megszokott James. Kissé meg is hatódtam erre.
- Szeretnéd, hogy maradjak, vagy … menjek el? - kérdezi tényleg őszintén és én tudom, hogyha azt mondanám, hogy menjen el, akkor elmenne egyetlen szó nélkül.
- Ne, kérlek. Úgy értem … öhm … szeretném ha maradnál. - nézek mélyen a szemébe, így láthatom, hogy mennyire megdöbbent erre a válaszomra. Én sem tudom, mi ütött belém. Nem értem, most hirtelen miért nem tudom fenntartani az álcám, az érzéketlenség álarcát. Az alkoholra akarom fogni, de valahol mélyen tudom, hogy köze sincs hozzá. Talán James viselkedése, ez a kedves mosoly az arcán, ahogy szemei megértően csillogva könyörögnek nekem. Őszinteség csak úgy csillog minden mozdulatából. És az érzéseim még jobban lobognak bennem, mámorítóan édes és kellemes érzet. Nyugodtan csukom be mögötte a bejárati ajtót.
- Kérsz valamit? - kérdezem.
- Nem, köszönöm. - mosolyog lágyan szemeit az enyémbe fúrja.
- Okés, akkor felmegyünk?
- Ahha. - válaszol és felmegyünk a szobámba. Ahogy az ajtó becsukódik mögötte, hirtelen a gondolataim elhomályosulnak, csakis rá összpontosítok és hirtelen egyre csábítóbb lesz a magányunk. De nem! Most nem ezt akarom! Most őszinte akarok vele lenni, mert félek, hogy máskor már nem így látom a dolgokat!
- Én nem azért hívatlak be, hogy … - kezdem el felvázolni a helyzetet.
- Sejtem, és nem is ezért jöttem. Lily, én beszélni akarok veled, tudni, hogy tényleg van esélyünk, együtt. - szól lágy hangon, amitől szinte elolvadok.
- Igen, én is beszélni akarok veled. - ülök le az ágy közepére, ő pedig velem szembe helyezkedik el.
- Mondd el, hogy mitől félsz? - kérdezi halkan.
- Félek? Igen, talán félek is. De ez nem minden. - sóhajtok fel.
- Lily, szeretném tudni.
- Én … én el akarom neked mondani, de nem tudom, még nem. - hajtom le a fejem.
- Kérlek. - szorítja meg a kezemet.
- James, kérlek, adj nekem egy kis időt. Amíg összeszedem az erőmet, hogy elmondjam neked. Megpróbálok túllépi rajta, de időre van szükségem, mert még egyszer nem élném túl. - mondom rekedten a visszafojtott könnyektől.
- Lily, tudok várni. Négy év után ezt a kis időt már ki tudom várni. De szeretném, ha újra megnyílnál előttem. Szeretném újrakezdeni. És ígérem, most nem cseszem el.
- Gondolom nem mondok vele újat, ha azt mondom, hogy még mindig ugyanúgy szeretlek, mint régen. Ezt már nyilván te is tudod, és meg akarom próbálni még egyszer. De nem tudok benned úgy bízni, mint négy éve, ezt nem kérheted tőlem.
- Megértem. És tudom, hogy meg kell küzdenem a bizalmadért és meg is fogok tenni érte mindent, hogy bebizonyítsam, hogy szeretlek és nem hagylak el soha többé.
- Remélem. - mosolygok nyugodtan. - De addig ne ígérj semmit, amíg nem mondtam el, miért ellenkeztem, miért félek és miért nem akartam újra kezdeni. Addig ne ígérj semmit, kérlek. Nem akarok akkor is csalódni.
- Nem tudsz nekem olyat mondani, amitől megváltozna a szándékom vagy amitől nem szeretnélek.
- Kérlek … - sóhajtok fel szomorúan.
- Rendben Lily, megígérem. - válaszol végül helyeslően. - De ideje már aludni. - sóhajt fel. - Gondolom nem akarod, hogy maradjak … Szóval majd holnap után találkozunk. - mosolyog kedvesen és egy puszit nyom az arcomra. Nincs benne semmi tolakodás vagy sürgetés.
- Igazából szeretném, ha itt maradnál. De csak aludni. - mondom komolyan.
- Biztos? Mármint ne érts félre én örömmel maradok, de nem akarlak siettetni. Tudok várni rád.
- Tudom, ezt bebizonyítottad. De szeretnék veled aludni, megnyugtatna. - nézek komolyan a szemeibe.
- Ez esetben örömest maradok. - vigyorog azzal a szívtipró mosolyával, mire én mosolyogva forgatom a szemeimet erre a gesztusára. A megszokott James visszatért. Majd gyorsan lezuhanyoztam és felvettem egy alvó pólót és rövidnadrágot, mint ahogy általában szoktam. Elhelyezkedtem az ágyban és vártam, hogy James is jöjjön. Nem voltak itt cuccai, így az alsónadrágjában vonult ki a fürdőből. Mit ne mondjak a látvány kárpótolt mindenért. Hozzábújtam, a karjaiba kuckóztam magam és úgy éreztem minden rendben van, semmi sem zavarhat meg a nyugalomban. A kellemes melegség elárasztott és a boldogság bugyogva folyt végig a véremen.
- Jó éjt James. - súgom már lehunyt szemmel.
- Neked is Lily. - simogatja a hátamat és a hajamat, amitől én szinte azonnal el is alszom. Reggel boldogan ébredtem, igaz őrültnek tituláltam magam, azért, hogy őszintén adtam neki még egy utolsó esélyt, de nem számított. Akármi is történjék én még egyszer megpróbálom és bízom egy szebb jövőben. Reggel persze James még nagyban húzta a lóbőrt, amikor én felébredtem, de ki akartam élvezni ezt a kis időt is, így nem mentem sehova, csak nyugtatóan simogattam a mellkasát, míg fel nem ébredt. Megbeszéltük, hogy egyenlőre titokban tartjuk, hogy nagyjából kibékültünk, amíg … amíg nem teljesen biztos. Így hát csak meg voltunk ezzel a köztes állapottal egy ideig. Már három nap telt el, amikor az irodában dolgozva riasztást kaptunk, ami szerint Tom újra felbukkant. Nem mondom, hogy repestem az örömtől, de tudtam, hogy ez az esemény hatással lesz rám és sajnálatos módon kevés eséllyel pozitív hatással. Ahogy megérkeztünk a helyszínre meglepetésemre csak pár halálfaló volt körülötte, de Tom tombolt és ez nem ígért túl sok jót. Az ereje dühödten örvénylett a levegőben és csakhogy odahopponáltam mindenféle esély vagy idő nélkül az ereje belém csapódott, fájdalmasan követelte magának a testem feletti irányítást. Azonnal térdre rogytam, a testem küzdött ellene, de az erőm egy része ujjongva fogadta. Rettenetes volt és idegen. De James okosan kezdett rá reagálni, szabadjára engedte az erejét, amennyire csak tudta éreztem a csábítást, ami felé húz, így hagytam, hogy a Főnixi erőm összekapcsolódjon vele. Sajnálom James, de nincs más választásom. Üzenek neki gondolatban és ahogy az erőnk összekapcsolódott én felém húztam egy kisebb részét, hogy felhúzzak egy pajzsot Tom előtt és megakadályozzam, hogy tovább töltse belém a sötét hideg energiáját. Még így is kell pár perc, míg összeszedem magam és felállok. Merészen nézek szembe Tommal.
- Minek köszönhetem ezt a fogadtatást? - kérdezem jeges hangon.
- Hogy merészelted ellopni Mardekár naplóját? - kérdezi dühödten és az ereje korbács csapás szerű kisüléseket okoz a levegőben.
- Ugyan, ott porosodott a könyvtáradban. És már vagy hússzor biztos elolvastad. - nevetek fel. - És az hozzám is tartozik! Úgyhogy ezért nem kellett volna kiakadnod. Azt hittem amiatt az ősrégi tekercs miatt jobban kiakadsz. - nevetek jóízűen.
- Tudod mi a vicces? - kérdi, nyugodt hangon de az ereje elárulja, hogy egy csöppet sem nyugodtabb.
- Általában nem értem a vicceidet. Nem az én stílusom, de hadd halljuk. - sóhajtok fel.
- Hogy néha annyira rossz tudsz lenni. És képtelen vagyok elhinni, hogy nem élvezed.
- Szeretem a veszélyes játszmákat, de nem élvezem, hogy ehhez mocskosul kell játszanom. El tudom viselni, tudok ezzel együtt élni, de rohadtul nem élvezem.
- Olyan kár. Pedig csodálatosan csinálod.
- Köszönöm, de nincs szükségem az elismerésedre. - fintorgok.
- Ugyan már, még engem is meg tudsz lopni. Ez tényleg nagy szó. - nevet.
- Jajj, ne legyél már úgy odáig magadért. Könnyű préda vagy, úgy járok ki be a kúriában, mintha odatartoznék. Akkor járok be, amikor csak kedvem szottyan. Könnyen ki lehet őket játszani.- nevetek fel, de erre a kijelentésemre a dühe még veszélyesebben köröz körülötte. Lehet ezt nem kellett volna mondanom? Igen, úgy tűnik, nem. Ugyan a védőpajzsom kitart egy ideig, de az ereje dühösen csapódik neki, amitől megremeg. Újra összekapcsolódunk Jamesszel. Megengeded, hogy használjam az erődet? Kérdezem tőle gondolatban. Használd! Válaszol határozottan, s nekem sem kell több. Elkezdem a köztünk lévő kapcsot használva erősebb védelmet kialakítani és felkorbácsolni James erejét. De nem jutottam ezzel sem sokra, minthogy ez az erőfitogtatás rajtam keresztül folyt, de ők kettejük közt, amiben senki más nem tudott volna beleszólni. Nyilván senkinek sem volt elég mersze megpróbálni. De én sem bírom ki ezt a végtelenségig, ezért egy megszokott elterelő hadműveletbe kezdtem. Egy erőhullámmal kitérítettem Tomét így a sajátjai ellen fordult, akik azonnal összeestek, tudom, hogy nem halottak, de így egyedül Tom kevésbé érzi magát nyeregben. Viszont düh tovább fokozódik.
- És még te nem vagy gyilkos? - nevet akár a jégeső.
- Nem mondtam, hogy nem vagyok gyilkos! - sziszegem dühösen. - Bármit megteszek, hogy bosszút álljak rajtad!
- Oh igen, a drága kis Victoria. - nevet jókedvűen, mire bennem a düh és az undor viaskodva bukkant fel és egyre jobban elöntött a bosszúvágy megakartam ölni, bármi áron. - Mond csak elárultad már Victoria titkát? - kérdezi tényleg kíváncsian.
- Hagyja abba! - kiált valahonnan a hátam mögül Mel. De már csak alig észlelem a környezetem. James erejébe temetkezem, hallom vagyis nem, inkább érzem, ahogy erre James felnyög én pedig teljes erőből Tomot célzom a kettőnk összekapcsolt erejével.
- Ne vedd őt a szádra! Ne említsd meg őt! - kiáltozom mint egy eszement, amikor Tom egyszer csak elhopponál. Rájött, hogy ennek nem lehet jó vége, a dühöm és a fájdalmam kifeszíti az érzéseimet. A könnyek szúrják a szemem és hirtelen elvágom a kapcsolatot James és köztem. Melanie átölel, de én kitépem magam az öléléséből és elhopponálok, hogy egyedül lehessek a fájdalmammal és a könnyeimmel.