2.Fejezet – I don't know, how could I bring them here, into danger

Sziasztok!
Hiába próbálkozom azzal a fránya csütörtökkel valahogy sosem jön össze, bocsi.
A fejezethez ajánlom Eminem-től a Not afraid c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo

 

„Apa figyelmeztető szavait is hallom: a félelem hiánya veszélyes, mert vakmerővé és meggondolatlanná tesz. Mindig azt mondogatta, hogy a félelem hasznos, mert erősíti a túlélési ösztönt … Én azért nagyon szívesen meglennék nélküle.”
/Kendra Blake – A rémálmok lánya/

Egyszerre tűnt túl lassúnak és túl gyorsnak az út Londonba. Lassú volt, mert ki tudja, hogy Sirius meddig tud még kitartani, ugyanakkor hiába értünk oda, fogalmam sem volt róla, hogy pontosan mit is kellene tennem. Voldemort ereje jóval túlszárnyalja az enyémet és feleannyi varázslatot sem ismerek, mint ő. Lássuk be, a túlélési esélyeim is elég csekélyek a barátaimat is ide csődítettem a veszélybe. Hát ez igazán remek, ennél jobb már nem is igen lehetne. A vicc az egészben az, hogy már nem érzem azt a félelmet, amit az úton éreztem. Amint megérkeztünk a telefonfülkébe minden félelmem elszállt. A belenyugvás érzése öntött el. Belenyugodtam mindenbe, ami ma este történhet. Mind bezsúfolódtunk a telefonfülkébe és ugyanazzal a számkombinációval, amivel Mr Weasley bevitt, jutottunk be mi is.
- Figyeljetek rám! Amint megtaláltuk Siriust, én lefoglalom Voldemortot, ti pedig kihozzátok őt és eltűntök a francba. Világos? - néztem körbe rajtuk.
- Harry, ezt igazán nem kell egyedül csinálnod, érted? Segítünk neked. Nem kell egyedül szembe nézned vele. Itt vagyunk veled. - tette a kezét a vállamra Ginny.
- Nem! Nem! Túl veszélyes. Már az is túl veszélyes, hogy itt vagytok. Ennyit már nem kockáztathatok. Értsetek meg! - ellenkeztem.
- Ne most essetek egymásnak! Bizonyára alkalmasabb időpontot is találtok a vitára. - szólt közbe Hermione.
- Csak tűnjetek el innen, minél hamarabb csak lehet! - néztem rájuk, láttam Ginny-n, ahogy az ajkába harapva tartja lakat alatt a száját, de nem szólt egy szót sem. Miután leértünk a hatalmas fogadóhelyiségbe, ahol kandallók is voltak, és ami általában hemzsegett az emberektől, most mégis kihalt volt és hatalmas. A lifthez mentünk, majd a Misztériumügyi Főosztályra. Egy hosszú folyosó után megérkeztünk ahhoz az ajtóhoz, amiről már hónapok óta álmodtam, ami előtt láttam beszélgetni Luciust és Caramelt. Éreztem, ahogy a szívem egyre hevesebben vert az izgatottságtól és az aggodalomtól. Rengeteg már, így most már nem vesztegethettem tovább az időt. Gondolkodás nélkül nyitottam ki az ajtót, ami a látszat ellenére elég súlyos volt. Bent szokatlan látvány fogadott. A helyiség belmagassága vagy 10 méter volt és mindenhol a plafonig érő polcok voltak tele valamiféle gömb szerű akármikkel.
- Mik azok a gömbök? - kérdezte Mio.
- Fogalmam sincs. - válaszoltam.
- Merre tovább? - kérdezte Ron. Őszintén szólva fogalmam sincs. De nem akartam, hogy ezt ők is tudják, így elindultam előre, kerestem azt a számot, amit a látomásban láttam. Amikor sikeresen rájöttem, hogy a polcok számozás milyen sorrendben van, egyre gyorsabban szedtem a lábam. De nem volt ott, ahol kellett volna.
- Itt kellene lennie. - mondtam egy kissé kétségbeesett hangon. Körülnéztem a polcsorok között, de nem láttam sehol senkit. Pedig tudtam, tudtam, hogy itt kellene lennie.
- Harry, itt van a neved. - hallottam Nevielle halk hangját. Két polcsorral hátrébb volt és az egyik gömböt nézte. Oda mentem mellé, hogy én is lássam. Tényleg ott volt a nevem egy gömb előtt lévő pici aranynak látszó kis táblám. Nem tudtam mi az, de világéletemben kíváncsi voltam, így nem gondolkodtam sokáig. Az ujjaim mégis lassan simultak hozzá. Az üveg érintése hűvös volt. Amint leemeltem a polcról elkezdett világítani és a benne lévő füst szerű valami gomolyogni kezdett, aztán egy halk, távoli hang szólalt meg.
„Közeledik az Egyetlen, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött …
Két ősi nagy hatalmú család sarjaként születik, s a hetedik hónap halála szüli őt …
A Sötét Nagyúr egyenrangúként jelöli meg, de benne olyan erő lakik, amit a Nagyúr nem ismer. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik …
Az Egyetlent, aki diadalmaskodhat a Sötét Nagyúr fölött, a hetedik hónap halála szüli … „ Megdöbbentett, amit hallottam és kétségem sem lehetett volna, hogy ez én vagyok, de még sem … Igaz, hogy július 31-ikén születtem, de a szüleim családjai kétlem, hogy nagy hatalmú varázscsaládok. Főleg anyué, ő mugli családba született. Akkor lehet, mégsem én vagyok a kiválasztott? De hát Voldemort engem jelölt meg azon a tragikus éjjelen. A többiekre pillantottam. Ők is hasonló értetlen tekintettel bámultak, szóval ők is hallották. Valami furcsa bizsergés szaladt végig a hátamon, ez általában akkor történik, ha valaki varázsol a közelemben. Nem kellemetlen igazából, és eléggé elhanyagolható a Roxfortban, ahol szinte egész nap érzem ezt a furcsa érzést. Azt mondták, hogy idővel majd tovább tudom fejleszteni és azt is érezni tudom, hoyg milyen típusú varázslat van a közelemben. Hát, még nem voltam rá képes, de azt meg tudtam állapítani, hogy honnan jön. A hátam mögött volt, két polc sor között. Láttam, hogy valami mozog a sötétben, aztán ahogy közelebb ért láttam, hogy két halálfaló az. A pálcámat már magam elé tartottam, hogy meg tudjam magam védeni., ha arra kerül a sor.
- Hol van Sirius? - kérdeztem magabiztosan, félelem nélkül. Az egyik halálfaló eltávolította a maszkját a pálcája segítségével. És Lucius Malfoy undorító önelégült felsőbbrendű képe jelent meg előttünk.
- Megtanulnivalód, hogy más az álom, és más a valóság. Azt láttad, amit a Nagy Úr láttatni kívánt veled. - mosolyog.
- És miért csalt ide Voldemort? - kérdeztem Lucius szemébe nézve. Mire egy visítozó kacagás sértette meg a csendet. És a maszk az ő arcáról si szertefoszlott. Bellatrix Lestrange arca épp olyan volt, mint az újságokban, eszelős és őrült. Nevielle-re akartam nézni, meg akartam nyugtatni, de nem tettem.
- Ki meri mondani a nevét! - a visítozó hangjából nem tudtam eldönteni, hogy fenyegetés vagy düh esetleg döbbenet van a hangjában. Lehet jobb is volt így.
- Bellatrix Lestrange? - hallottam a hátam mögül Nevielle elesett és dühös hangját. Épp csak hátra néztem rá és a kezemet a vállára tettem, erősen megszorítottam, jelezve, hogy ez most nem az az idő, amikor bosszút állhat a szüleiért. Főleg nem azért, mert a másik három polcsor között is két-két halálfaló hopponált.
- Nevielle Longbottom volnál? - visítozott megint. - Hogy vannak anyuék? - azt hiszem már nem akartam annyira leállítani Nevielle-t, a helyében én is így reagáltam volna. Előrántotta pálcáját, mire Bellatrix is rácélzott. De Lucius leállította.
- Elég volt Bellatrix! Nem ezért jöttünk. Nekünk csak a jóslat kell! Szóval most szépen mindenki megnyugszik. - mondta halkan.
- Minek kellene Voldemortnak egy jóslat, amiről ő maga már évtizedek óta tud? - kérdeztem, bár nem voltam egészen biztos benne, hogy Voldemort tényleg tud-e a jóslatról, de hát próba cseresznye …
- Mert sok kérdésre válaszolhatna ez a kis gömb. Érdekel, miért téged választott a Nagy Úr? Vagy honnan ered az erőd? Mi a sebhelyed igazi eredete? Minden kérdésre válaszolhat az a jóslat. Ha érdekelnek a válaszok, akkor add ide nekem. - Lucius egyre közelebb lépdelt beszéd közben. Komolyan ilyen naivnak gondol? Majdnem elnevettem magam, de visszafogtam. Rendben, akkor játszunk. Elgondolkodó fejet vágtam, a jóslatot néztem, miközben egyre erősebben szorítottam a pálcámat.
- 14 éve várok már arra, hogy megtudjam miért. Miért pont a szüleim? Miért én? - majd rápillantottam és elmosolyodtam. - Egy kicsit még tudok várni! Stupor! - küldtem rájuk egy hátráltató bűbájt és a többiek is követték a példámat. Alig telt pár percbe és már az ajtó felé rohantunk. Aggódtam, mikor Nevielle és Luna leszakadtak tőlünk, sőt később én is eltávolodtam a többiektől, de végül a polcsorok kereszteződésében összefutottunk. Mindenki egyben volt, nagyjából. Nem kicsit nyugodtam meg, főleg, hogy már nem voltunk olyan messze az ajtótól. Láttam, ahogy egy halálfaló közeledik felénk, mind észrevettük. Már emeltem a pálcámat, amikor Ginny pálcájából előtört a lefegyverző bűbáj és olyan erővel csapódott a halálfalónak, hogy több métert repült hátra és a plafonig érő hatalmas polcok elkezdtek dőlni. Mindig is tudtam, hogy Ginny-nek hatalmas ereje van, de sosem gondoltam volna, hogy ennyire … Pár pillanat telt el csupán, amíg a dőlő polc sorok szépséges látványa lekötött minket, aztán érzékelve a veszélyt futottunk tovább. Egyre közelebbről jött az összetörő jóslatok zaja a hátunk mögül, de már láttuk az ajtót. Én értem oda elsőnek, de csak kinyitottam, addig nem megyek innen sehova, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy mindenki épségben kijutott innen. Ginny volt az utolsó, aki magával rántott, nehogy valami őrültséget csináljak gondolom, bár nem voltak ilyesféle terveim. Megkönnyebbülésem korai volt. Egy másik helyiségben találtuk magunkat, amiben nem volt semmi, csak egy ősi boltív. Valamilyen furcsa energiát árasztott magából és hogy megbizonyosodjak róla, mi az, közelebb mentem és valamilyen suttogás szerű hangot hallottam.
- Hangok. Értitek mit mondanak? - kérdeztem a többiektől, még mindig a boltívet bámulva.
- Hangok? Harry, mi nem hallunk semmilyen hangokat! - hallottam Hermione halk és szokatlanul magas hangú válaszát.
- Én is hallom őket. - jött közelebb Luna.
- Harry, ez nagyon nem tetszik nekem. Tűnjünk el innen! - vált egyre hisztérikusabbá Hermione hangja. Valószínűleg helyeseltem volna, de már késő volt. Éreztem, hogy jönnek. Felnéztem az ajtóra.
- Álljatok mögém! Jönnek. - mondtam a kelleténél talán jóval nyugodtabban. Ők nem szóltak semmit, csak tették, amit kértem. De nem tudtam védekezni. Egyszerre özönlöttek ki az ajtón. Földre kerültem ugyan, de egy kezdetleges pajzsot sikerült felhúznom magam köré, de nem tudtam kiterjeszteni. A francba! Miért kellett lebecsülnöm ezek a hülye pajzsbűbájokat?! Körbe néztem, miután megszűnt a roham. A barátaimat lefogták. Egyedül én álltam ott a boltívnél és velem szemben Lucius.
-A helyzet egyszerű és világos. Vagy ideadod a jóslatot nekem, vagy a barátaid meghalnak. - mondta Lucius nyugodt hangon, nem hagyva más megoldást. Körbenéztem a barátaimon.
- Ne add oda neki! - hallottam Nevielle bátor hangját. De mindegy volt mit mond, nem kockáztatom az életüket. Átnyújtottam Luciusnak a gömböt, amikor valaki a hátam mögé hopponált. Csak a gömbből láttam, hogy Sirius az. Őt pedig még több rend tag követte.