Harmadik Könyv :D

Sziasztok! 

A blog folytatásáról a két blogon összesen 8-an szavaztatok és a többség a folytatást választotta. Viszont úgy gondolom nem akarok senkit sem áltatni, ezért úgy döntöttem, hogy csak októberben fogom folytatni. Ebben a döntésemben közrejátszott egy előrehozott érettségi és egy nyelvvizsga is, szóval nagyon sajnálom, de úgy gondolom, így biztosan tudom majd hozni a fejezeteket, remélem megértitek az indokaimat.

Köszönöm szépen a szavazataitokat! 

Puszi:

LilyV

49. Fejezet Epilógus - The end

Sziasztok!
Teszem fel, de hát sajnos így alakult. Nem szeretnék magyarázkodni, majd holnap megteszem, a szavazásról illetve a 3. könyvről szóló bejegyzésemben.
De elérkezett az Epilógus és a második könyv vége, amihez ajánlom nektek Ed Sheeran-tőla The A team c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Az anyai szeretet... hatalmas erőt képvisel. Több, mint egyszerű emberi szereteről fakad.
Guillermo del Toro

 

Még 2 hónapig szenvedtem a rémálmoktól, amikben Tom kísértett. James még arra is rávett, hogy menjek el gyógyítóhoz. És bár nehezen, de én is rájöttem, hogy szükségem van a segítségre. De nem jutottam beljebb ezzel, mert csak annyit mondott a gyógyító, hogy pihenjek többet. 3 héttel később, mint egy varázsütésre elmúltak a rémálmaim, talán annak köszönhetően, hogy már papírmunkákat sem kellett intéznem az Aurorságon. Egy ideig aggasztott Albus furcsa viselkedése, ugyanis ő kifejezetten érdeklődött a rémálmaim után. De aztán az aggodalmaimat hamar sikerült eltemetnem. Bár James egyre többet dolgozott, de Mel és Reg rendszeresen szakítottak időt arra, hogy meglátogassanak. Rajtuk kívül csak Albus jött el hozzám rendszeresen, hogy feldobja sokszor magányos, unalmas napjaimat. Mert így volt, ugyanúgy otthon voltam szinte mint egy bezárt rab. Sokan tudtak róla, hogy én öltem meg Tomot és túl sok veszélyes halálfaló járkált az utcákon, hogy bármivel is biztonságosabb legyen kimozdulni itthonról. Bár folytathattam volna az eddig módszerem, a kivetítést, de az túl sok energiát szívott el tőlem. A napjaim nyugodtan teltek, de főképp unalmasan, az egyetlen, mai megnyugtatott, hogy már csak 3 és fél hét volt hátra a szülésig, bár jól tudtam, hogy ez az időpont nincs kőbe vésve. De valami nem stimmelt, nem tudtam megmondani, hogy mi az, de éreztem. Melanie-ék nem jöttek ma el hozzám, ami azt jelentheti, hogy sok dolguk volt, de mégis, olyan rossz érzésem volt, amit nem tudtam megmagyarázni. Dél körül járhatott az idő, amikor már végképp kezdtem elveszíteni az önuralmam és legszívesebben kirohantam volna a házból, ehelyett megebédeltem és nekiálltam sütni, hogy eltereljem a gondolataim, bekapcsoltam a rádiót is és felhangosítottam. A sütemény finoman illatozott egy nagy tálon és egy bűbáj segítségével a bepiszkolt edények elmosogatták magukat, amikor kezdődött a varázshiradó. Csak fél füllel hallottam, de két név megragadta a fülem. Melanie Potter és Regulus Black neveit mondta mély átérzéssel a híradó hallottak listáján. Időre volt szükségem, hogy felfogjam, mit jelent ez. Ők ketten voltak azok, akik mindig mellettem voltak, még akkor is, amikor szét mentünk Jamesszel, vagy amikor elvesztettem Vicky-t. Mindig mellettem voltak és most … most meghaltak? Nem, ezt nem tudom elhinni. A könnyeim úgy kezdtek el folyni, hogy szinte észre sem vettem. Rettenetes érzés volt. Lerogytam a kanapéra és átadtam magam a sírásnak. Nem tudom meddig sírhattam, emlékezve rájuk, mikor eszembe jutott, hogy vajon mi lehet James-szel és Sirius-szal, hiszen ők a testvéreiket vesztették el. Így a mosdóba mentem, megmosakodni és rendbe szedni magam, hogy mindenféle tiltás ellenére a kandallóhoz léptem és a Hop-hálózat segítségével menetem az Minisztériumba. Jól ismertem az utat az Aurorságra, így meg sem álltam, míg be nem léptem az Aurorság részlegére, ahol nem egy megdöbbent arc bámult rám. A megdöbbenés ellenére kedvesen köszöntöttek, valószínűleg azért, mert még így is én vagyok a főnök. Bementem az irodába, ahol csak hárman voltak, Sophie, Nick és Dem voltak.
- Sziasztok, a többiek hol vannak? - kérdeztem halkan. Valószínűleg látszott rajtam, hogy tudom, mi történt.
- A miniszternél. Be kell számolniuk a történtekről. Nem rég mentek el, valószínűleg még eltart egy ideig … - válaszol Dem.
- Köszönöm. - mosolyodom el. - További jó munkát! - búcsúztam el tőlük egy-egy ölelés közepette.
- Én elkísérlek. - erősködött Sophie.
- Ugyan, semmi szükség rá. - ellenkeztem, de ő nem hagyta magát.
- Nem akarom, hogy egyedül mászkálj. James meg is fojtana minket, ha hagynánk. - karol belém.
- Még én vagyok a főnök. - nézek rá durcásan.
- Igen, de akkor is. Gondolom hallottad a híreket és azért jöttél … Hidd el, minket is lesújtott, ami történt.
- Tudom. De ti is ott voltatok nem?
- Igen, ott. Rettenetes volt, rajtunk ütöttek a halálfalók. Reg Melanie és a halálos átok közé állt. De ez sem mentette meg Melt, mert egy másik halálfaló egy hátráltató átokkal lekényszerítette a szakadékba. James ment le érte. Egészen addig a pillanatig reménykedtünk benne, hogy még él … - ahogy Sophie elmesélte a történteket, hallottam, hogy hogyan reked be a hangja a visszatartott könnyektől. Az én szemeim és égtek a visszatartott könnyektől, így szorosan átöleltem.
- Legalább nem szenvedtek annyit … - súgom az egyetlen nyugtató dolgot, ami eszembe jut. Már a miniszter folyosóján jártunk, amikor eszembe jutott valami.
- A miniszter hívatta őket?
- Igen. De csak Siriust és Jamest. Remus nem akarta őket magukra hagyni …
- A mocskos trollképű … - sziszegem a fogaim között. Veszek pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, mielőtt kopogás nélkül belépek az irodába. Először Jamest keresem a tekintetemmel, jól látom, hogy mennyire össze van törve, de tartja magát. Siriust is megviselte a dolog, pedig sosem voltak igazán jó testvérek. Mindezt úgy meg tudtam állapítani, hogy mindketten háttal ültek nekem. Így csak a miniszter és Remus vettek észre. Eleinte …
- Micsoda kellemes meglepetés. - néz rám undortó mosollyal a miniszter.
- Én nem mondhatnám ugyanezt. - mondom keményen, leplezve letörtségem. Hiszen a legjobb védekezés maga a támadás. Hangomra Sirius és James is felfigyelt. Közéjük álltam és elutasítottam a felajánlott ülőhelyet. - Mondták már, hogy egy érzéketlen szarházi vagy?
- Azt hiszem már említetted. - dől hátra karosszékében elégedetten.
- Semmi jogod kihallgatni őket! - csapok az asztalra dühösen.
- Úgy tudom, a várandós nőknek nem tesz jót az idegeskedés. - jelenik meg egy apró mosoly a szája szélén.
- Ugyan már. Mind a ketten legszívesebben megfojtanánk a másikat. - nyúlok át az asztalon és ténylegesen a torkára szorítom a kezem, mire ő döbbenten pislog rám. - Az aurorok csak Rémszemnek és nekem tartoznak elszámolással! És ha ebben a kényelmes karosszékben akarsz maradni, akkor felfogod végre, hogy hol a helyed! - mondom dühösen és a körmeim a bőrébe mélyednek, ő pedig egyre inkább kapkod a levegő után. Olyan szívesen megfojtanám, megnyugtatna a tudat, hogy már nem zargathat minket, mégsem teszem. Elengedem, mire ő kap a torkához, szinte ár védelmezően. Majd köhög és levegő után kapkod. - Ne felejtsd el, hogy ki vagyok!
- ÉN vagyok a miniszter! - lihegi alig érthetően.
- Igen. De ha újra keresztbe teszel nekem, akkor már nem fogok bizonyítékot keresni ellened, akkor magam fogok gyártani, érted? - nézek a szemében, amiben felcsillan a félelem.
- Nem tudsz semmit sem! - nyugtatja magát.
- Oh, igazán? Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy azért akartad elküldeni a félvéreket a minisztériumból, hogy mind Tom kegyeit keresse? Vagy hogy azért hallgattad ki Jamest és Sirius, mert tudtad, hogy ők a családom? Nagyon jól tudom, hogy piti módon bosszút akarsz rajtam állni, amiért megöltem a Nagyurad.
- Teljesen megőrültél? - nevet fel hisztérikusan, ezzel elárulva magát, a többiek előtt is. James és Sirius úgy pattannak fel a székből, mintha kilőtték volna őket.
- Nagyon jól leplezed, de én kutakodtam a családod után. Nemcsak a feleséged, de mind a három lányod halálfaló. Őket bármikor halálra ítélhetik. De ellened egyenlőre nincsenek bizonyítékaim. De ha a családom ellen fojtatsz bosszú hadjáratot, akkor én pokolra küldöm az összes hozzátartozóztad. Szóval ne kerülj még egyszer az utamba! - mondom dühösen, majd a többiekkel együtt kijöttem az irodából. Még mindig forrt bennem a düh, valószínűleg mert ez volt az egyetlen érzés, ami kordában tartotta a szomorúságom. - Nem kell, senkinek a kérdéseire válaszolnotok, csak Rémszemére is az enyémekre, oké? - pillantok rájuk, mire ők némán bólintanak. Látom rajtuk a szomorúságot, és nem tudom magam visszafogni, így szorosan átölelem Jamest, miközben az irodánk felé tartunk. - Ugye jól vagytok? Mármint fizikailag …
- Igen, jól. - válaszolt James.
- Szeretnétek … hazamenni?
- Nem. - vágják rá egyszerre mindketten. Én pedig nem vitatom, a döntésüket. Csendben sétálunk pár percig.
- Várjunk csak. - töri meg hirtelen a csendet James. - Neked otthon kellene lenned és pihenni.
- Jól vagyok, és már így is túl sokat pihentem. Most pedig szükségetek van rám.
- De rendben vagyunk … - ellenkezik, de persze jól tudom, hogy ez nem igaz. Nem akartam magukra hagyni őket, pont most, így csatlakoztam hozzájuk, segítettem a munkában, bár nem túl sokat, mert James nem hagyta, hogy túl sok papírt vegyek magamhoz. Miattam, James úgy döntött, hogy korábban megyünk haza. Az aggódását a plafonon voltam, de megértettem őt, főleg most, hogy elvesztette a húgát. A szokottaknál sokkal korábban feküdtünk le pihenni. Reggel valami furcsára ébredtem, mintha kivert volna víz, vagy … De aztán pár pillanattal jöttem rá, hogy ez nem izzadság, hanem a magzatvíz … James nem volt sehol, és még inkább pánikba estem, amikor James az alsó szinten sem volt. A bőgés és a kiborulás határán álltam, miközben olyan görcsök gyötörtek, hogy legszívesebben szaladtam volna a Mungoba. Ehelyett amilyen gyorsan csak tudtam – ami nem volt túl gyors – felöltöztem és fogtam a pálcámat, majd újra letámolyogtam a lépcsőn a kandallóhoz és csak remélni tudtam, hogy a kandallóban érthetően mondtam ki a Mungo-t. Szerencsém volt, ugyanis a Mungo folyosóján találtam magam, ahol egy gyógyító azonnal a segítségemre sietett. Majd egy szobába vittek, míg vajúdok. Ekkor jutott eszembe, hogy igazán értesíthetnék valakit, mondjuk Jamest, ráadásul nálam van a pálcám … küldtem egy patrónust Jamesnek, hogy értesítsem, de a következő pillanatban már a szülőszobába is vittek. Szerencsére nem történt semmi komplikáció, így a pici egészségesen jött a világra, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről. És amikor először a karomba vettem a kisfiam, az volt életem legszebb pillanata.

(írói szemszög)
(Egy évvel később, Halloween-kor)
Melanie és Regulus elvesztése után a kis Harry hozott fényt mindenki életébe. Jamesnek és Lily-nek sikerült hamar alkalmazkodni a kicsihez. Halloween-kor mindig sok riasztás érkezik az Aurorságra, Lily mégis otthon maradt a kis Harry-vel. A fiatal anyuka nem tudta megmagyarázni miért, de fiával együtt mindketten nyugtalanok voltak. Hiába altatta már 2 órája, Harry mégsem akart elaludni. A baba altatása közben Lily zajt hallott a folyosóról, így letette Harry-t és a pálcája után kutatott, amit valószínűleg a szobájában hagyott. Óvatosan kikémlelt a folyosóra, ahol egy baljós fekete köpenyt látott, de ami megfogta az az energia volt, ami a közeledő alakból áradt. Nem tudott hopponálni és a pálcája sem volt nála, teljesen kilátástalan volt a helyzetük. Utolsó esélyként próbálta elérni az Aurorságon lévő férjének erejét. Gondolatban segítségért kiabál, az erejét kiterjeszti, ahogy csak tudja, de az Aurorság túl messze volt, nem lehetett benne biztos, hogy James mindebből bármit is észlelt volna. Mikor Voldemort belépett a szobába nem szólt semmit sem, ahogy Lily sem. Az anya testével óvta a fiát, de Voldemort se perc alatt felé küldött egy színes átkon, aminek hatására Lily élettelenül esett össze, az apuka akkor jelent meg az ajtóban az apa, mikor Voldemort kimondta a halálos átkot a fiúra. Ahogy Harry-ről visszapattant a halálos átok és Voldemorthoz ért vissza, egy hatalmas robbanás rázta meg a házat....