5.Fejezet – Friends are our lives

Sziasztok!
Mert a barátok mindig fontosabbak, mint ahogy azt mi saját magunk gondolnánk.
A fejezethez ajánlom nektek OneRepublic-tól az All the right moves c. számot.
Puszi:

LilyV
xoxo
U.I.: A következő fejezet egy hét kihagyással, jövő hét vége felé lesz fent. 

 

Barátságának gyökerei mindörökké mélyek és hatalmasak. Hűsége és ragaszkodása, mint a tömör lomb, menedéket nyújt azoknak, akiket szeret.
Audrey Hepburn

 

(Lily szemszöge)
Nem tudom hányszor mondtam el, hogy mi történt, hogy feltámadtunk, és hogy tényleg meghaltunk. Egyszerűen a képükbe hazudtam, amikor megkérdezték hogy hogyan támadtunk fel. Az újságírók nagy része velünk voltak elfoglalva, de a fiúnkat és Albust is megrohamozták. Világéletemben utáltam a riportereket és a fotósokat. A végre kifogytak a kérdésekből és már csillagokat láttam a sok vakutól. Az aurorok egy idő után elküldték őket. Furcsálltam, hogy még mindig Rémszem volt a parancsnok. A fiam vállára tettem a kezem, aki mosolyogva megölelt.
- Úgy gondolom van még mit mesélnetek. - mosolygott.
- Na, igen, még akad egy-két dolog. - borzolta össze a haját James.
- Lily, James jó újra látni titeket. - mondta nyugodt hangon Rémszem, nem volt hangjában sem meglepetés, sem öröm.
- Rémszem, mi is igazán örülünk. És ha már ilyen szerencsésen összefutottunk James és én szeretnénk visszatérni az Aurorságra. - az én hangom is hasonló érzelemmentes volt.
- Természetesen. Meglepett volna, ha képesek lennétek ülni a feneketeken. - csóválta meg a fejét.
- Továbbra is fenntartottad a régi rendszert?
- Sheffield nem sokkal a halálod után megszakította a kapcsolatot velünk. Azóta csak egy auror parancsnok van, mint a sötét idők elején.
- Ki lett a Sheffieldi parancsnok?
- Akit te megbíztál. - válaszolta nyugodtan. - Mit gondolsz, meg tudod győzni, hogy újra kiépítsünk egy közös auror vonalat?
- Gabe-et? - felnevettem. - Igen, simán. A minisztérium vezetőjéről már kevésbé vagyok meggyőződve. De megoldom. És Birmingham és Sheffield kapcsolata megmaradt?
- Igen, a parancsnok igyekezett megtartani az összeköttetések, de a miniszter nem engedte neki, hogy Londonnal is folytassa az aurorok cseréjét és a kölcsönös segélynyújtást.
- Sejtettem, hogy Gabe magától nem mondott volna le Londonról.
- Nem tudom, Lily. De ezzel én nem is tudok mit kezdeni. - mondta Mordon. - Hétfőn várlak titeket és megbeszéljük a dolgokat. Örülnék, ha visszavennéd a régi helyed Lily. Gondolkodj el rajta. - már most szívesen igent mondtam volna, de szerettem volna megbeszélni Jamesszel és nem akartam, hogy Rémszem azt higgye, hogy ez nekem olyan fontos …
- Rendben, hétfőig átgondolom. - bólintottam és Albus felé fordultam. - Szeretném hazavinni a fiam és a barátait a hétvégére. A szavamat adom, hogy hétfőre visszavisszük őket az iskolába. - mosolyogtam a lehető legártatlanabbul.
- Nagyon jól tudod Lily, hogy csak vészhelyzet esetén engedhetem a diákokat ki az iskolából. - válaszolta, de ő is mosolygott. - Ráadásul a többiek szüleinek a beleegyezése is kellene.
- A fiamat megpróbálták megölni. Ez már vészhelyzetnek számít. És ha kell felkeresem az összes szülőt. Hidd el, nem fog sokáig tartani.
- Oh, tudom, hogy nem telne többe másfél óránál, hogy lekenyerezzétek őket. De be kell ismernetek, hogy a Roxfort az egyik legbiztonságosabb hely.
- Rendben ezt aláírom. - sóhajtottam fel lemondóan. - Ez esetben készülj fel rá, hogy nincs szükségünk az engedélyedre, hogy az iskolába bejussunk. - mosolyogtam ártatatlan kislányos mosollyal.
- Amíg az iskolai falain belül tanultatok addig sem számított a tilalmam, akkor is úgy járkáltatok ki-be, ahogy akartatok. - nevetett fel.
- Oh, nem is volt olyan régen, hogy ott tanultunk. Se perc alatt betörünk. - kontározz rá James.
- Elég furcsa, hogy kijelented, hogy betörünk valahova, mielőtt megtennénk, nem gondolod? - pillantottam rá az ölelésében, de ő csak rossz fiúsan elmosolyodott.
- Te 7 éven keresztül játszottad a mindig pedáns prefit. Én 7 éven át voltam a rossz fiú.
- És azóta se változtál semmit. De szakadatlanul bízom benne, hogy egyszer felnősz. Bár elnézve Sirius barátodat … kétlem.
- Ugyan, nem is akarod, hogy benőjön a fejem lágya, akkor unalmas alak lennék. - nevetett fel férjem vidáman. - Tapiról jut eszembe, Albus, tudnál segíteni, hogy a összehívják a Wizengamotot és újra napirendre tűzzék Tappmancs ügyét?
- Természetesen James. - mosolygott kedvesen Albus. - De most már a gyerekeknek vissza kell térniük az iskolába. - én épp búcsúzóan megöleltem volna a fiam, amikor valaki a nevemet sikította.
- Lily! - ismerős volt a hangja, de olyan távolinak hatott minden közös emlék, hogy nem mertem hinni benne. A hang irányába fordultam, és bár már 14 év eltelt, még így is felismertem Kate-t, az egyik legjobb barátnőmet. A nyakamba ugrott és csak Jamesnek köszönhettem, hogy nem vágódtam hanyatt Kate-tel együtt.
- Kate, drága Katem. Annyira örülök, hogy látlak. - súgtam halkan, a meghatottságtól.
- Lily! Annyira boldog vagyok, hogy feltámadtál. Ohh, annyi mesélni valónk van! Nem tudod, elhinni, mennyire hiányoztál! - sírta a vállamon.
- Jól van Katy, most már itt vagyok. És rengeteg időnk lesz, mindent elmesélni egymásnak. - mosolyogtam rá és a hátát simogattam. Pár pillanatba telt csupán, míg megnyugodott és elengedett, de a szemei még könnyesek voltak. De én most már végre átöleltem a fiamat és közben megnyitottam a gondolataimat számára. „ Holnap 4-kor légy a Szükség Szobájában, ha azt akarod, hogy a barátaid is tudjanak róla, akkor ők is jöhetnek. „ - egy kicsit ugyan döbbent volt, hogy a fejébe másztam erre a kis időre, de aprót bólintott.
- Vigyázz magadra és próbálj meg nem bajba kerülni! - mosolyogtam a fiamra, aki felnevetett.
- Nem ígérek semmit anya.
- Azért néha egy-két csíny, igazán belefér. - kacsintott rá James vidáman.
- Te meg ne bátorítsd ennél jobban! - boxoltam vállába.
- Hozzátok képest Harry kész kis angyal. - csóválta a fejét Albus. - Igyekezzetek nem túl nagy bajt keverni. - nézett ránk komolyan.
- Ez olyan, mintha arra kérnéd az esőt, hogy ne essen. - nevetett James. - Lily-vel valahogy mindig megtaláljuk a bajt.
- Vagy a baj talál ránk. - helyesbítettem mosolyogva. Albus nem törte magát, ismert minket, tudta, hogy javíthatatlanok vagyunk. Majd köszönések közepette a gyerekekkel együtt elment. Mi pedig Kate-tel kiegészülve a Balck-kúriához mentünk, ahol Sirius raboskodott egyenlőre. Kate igyekezett mindenről mesélni nekünk, amiről az elmúlt években lemaradtunk. És mi tagadás hálásak voltunk neki. Meg persze, mi is elmeséltük nekik, hogy hogyan lehetünk életben.

(Harry szemszöge)
Sokkoló, és megmagyarázhatatlan volt, minden. Az, ahogy a szüleim harcoltak Voldemort ellen. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen gyenge? Csak nekem nincs erőm ellene? Vajon az a baj, hogy genetikailag defektes vagyok és nem örököltem a szüleim erejét, vagy legalább a töredékét? Az igazgatónk szerzett nekünk egy varázs buszt, amivel visszamentünk a kastélyba. Az úton csak Dumbledore professzor és én beszéltünk, a többiek csöndben emésztették a történteket.
- Nem lett volna szabad ilyen veszélybe sodornotok magatokat. -mondta kissé dorgálva.
- Az én hibám volt. Láttam, ahogy a keresztapámat kínozza. Oda kellett mennem. - magyarázkodtam.
- Épp ezért akartuk, hogy megtanuld használni az Oklumenciát.
- Én próbáltam … de nem mindig sikerül.
- Majd anyád megtanít rá. Nála jobban senkinek sem megy. - nevetett fel Dumbledore.
- Igen? De hát azt mondta, hogy nem engedheti be őket az iskolába … - értetlenkedtem.
- Oh, nem is. Amíg mindenki úgy tudta, hogy halottak, addig nem volt feltűnő, hogy meglátogattak. De most már az egész ország rájuk fog figyelni. - csóválta a fejét. - A szüleid hozzád hasonlóan, nem tudnak megülni a fenekükön. - erre a kijelentésre elmosolyodtam. Jó volt tudni, hogy valamiben hasonlítok rájuk.
- De akkor anya, hogy tudna megtanítani az Oklumenciára?
- A szüleidet elég nehéz lenne távol tartani az iskolától, vagy bárhonnan. Az apád kész bajkeverő, míg a Roxfortban tanult, úgy járt ki-be, mintha természetes lenne, ismeri az összes titkos folyosót. Az anyád úgyszintén.
- Úgy tudtam, anya prefi volt.
- Ez nem akadályozta meg benne, hogy néha kiszökjön az iskolából. Csak sokkal körültekintőbb volt, mint Jamesék. Mindig úgy szökött ki, hogy ne legyen feltűnő. - még szívesen kérdezgettem volna tovább Dumbledore-t, de mivel megérkeztünk, nem volt rá módom. - Örülnék, ha nem keverednétek bajba, a hátra lévő egy hónapban, ami az iskolából vissza van.
- Megpróbáljuk. - mosolyogtam rá, mire ő alig láthatóan kacsintott. Majd magunkra hagyott, hogy egyedül folytassa útját az igazgatói felé. Péntek lévén a diákok többsége jól látta, ahogy kiszállunk Dumbledore után a kisbuszból. Valószínűleg már meg is indul a pletyka, de nem izgatott különösebben, hiszen a holnapi lapokból úgyis minden kiderül majd. A barátaimmal együtt az egyik padhoz sétáltunk, ami közel volt a rengeteghez. Egyikük se szólt, kellemes volt ugyan a csend, de muszáj volt megszólalnom.
- Tudom, hogy ez most sokkolt titeket, higgyétek el, tudom. Engem is sokkolt, amikor megjelentek Dumbledore irodájában.
- Mióta tudod? Mikor … tértek vissza? - kérdezte Ron. - És mi a francért nem mondtad el nekünk?
- Novemberben tudtam meg. És valahogy akkor térek vissza, amikor Voldemort. Hogy őszinte legyek nem értem én sem. Anya próbálta elmagyarázni, de olyan volt, mintha kínaiul beszélne. - nevettem fel. - De holnap idejönnek, majd elmagyarázhatja ő maga.
- De Dumbledore azt mondta nem jöhetnek most már, hogy mindenki megtudja, hogy élnek. - csóválta a fejét Mio.
- Dumbledore szavaiból ítélve meg fogják találni a módját, hogy bejussanak a kastélyba. Anya azt mondta minden kérdésünkre szívesen válaszolnak majd.
- Úgy érted, mi is ott lehetünk? - kérdezte Ginny.
- Anya azt mondta, hogy ti tudhattok róla, ha bízom bennetek, ők is bíznak. - vontam vállat. - Szóval még szólunk az ikreknek és holnap négykor találkozunk velük a szükség szobájában. - mosolyogtam Gin-re.
- És hány évesek? Úgy értem inkább néznek ki úgy, mint testvéreid, mint a szüleid. - kérdezte Nevielle.
- Úgy tudom abba a korukba tértek vissza, amelyikben meghaltak. Szóval 24 évesek. Eléggé furcsa mindnyájunknak ez az egész. Nem csak az, hogy hirtelen vannak szüleim, de az is, hogy ilyen fiatalok, szinte már-már korombeliek. De igyekszünk hozzászokni a dologhoz. És nagyon bírom őket. Persze eddig is szerettem őket, nem erről van szó. De most már ismerem is őket valamennyire, és még jobban szeretem őket. - mosolyogtam kissé mélázva. - Majd ti is megismeritek őket.