16.Fejezet – I don't want to belive that, this hurt is because of him

Hellóóóóó! :D
Jamesről annyit, gonosz vagyok, de ez van :D lehettem volna ennél is rosszabb, erre gondoljatok, ha valakinek megfordul a fejében a kinyírásom :D
az eleje és a nagy része igazából Lily belső világa, nem épp jó kedvre derítő rész, szóval, csak óvatosan :D
Ha szeretnétek hallgassátok meg Bruno Mars-tól a Grenade-et, kicsit eltúlzott a fejezethez képest, de ez illik hozzá.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

„Csak tény félre minden belső tehetetlenséget. Úgy teszek, mintha nem érezném magam rossz helyen lévőnek. Ez sokkal egyszerűbb, mint megváltozni.”
/Linking Park – Easier to run c. szám/

 

Reggel szokás szerint én ébredtem fel előbb. Az óra még csak hetet mutatott. A nap már felkelt és elkezdte útját a felhős égbolton. Nem mozdulok, mert még nincs kedvem felkelni. A tegnapon gondolkozom. Pontosabban Jamesen. A csókunk olyan érzéki volt, mintha még mindig szeretnénk egymást, mintha még lenne jövőnk. Nekünk nincs közös jövőnk! Azok után, amit velem tett, amin keresztül mentem azóta, nem akarom, hogy legyen olyan, hogy „mi”. Talán csak vágy és szenvedély van köztünk. Lehet, hogy csak meg akar fektetni, a régi idők emlékére. Rettenetesen érzem magam, csak a gondolattól is, hogy mennyire élvezném. Annyira szeretném, ha még egyszer együtt lennénk. Hülyeség! Szól rám egy belső hang és igazat kell neki adnom. Megváltoztunk, ő is, én is. Nem azok a gondtalan fiatalok vagyunk, én már nem. Túl sok gond szakadt már rám. Néha elgondolkozom, hogy mi értelme az egésznek? De szerencsére, erre olyan egyszerű a válasz, hogy simán megnyugtatom magam. Bosszú! Igen, ez az egyetlen dolog, ami éltet és a családom, valamit barátaim iránt érzett szeretetem. Van mikor eljátszok a gondolattal, hogy abba hagyom a harcot, de aztán feléled a benső gonoszságom. Addig nem halhatok meg, amíg ő nem halott! Nem lehetek gyenge, a szeretteimért erősnek kell lennem. Aztán felvillan előttem a legutóbbi emlékkép, amikor kirángatott az utcára, a teste az enyémhez simult és a falhoz nyomott. És én gyötörtem őt. Fájdalmat okoztam. Nem volt szándékos, de dühös voltam, irtó dühös. Muszáj volt visszavágnom, egyszerűen késztetést éreztem rá. Felvillan előttem a szomorú tekintete, a tudat, hogy bármit megtennék, még a világot is felforgatnám, csak ne legyen szomorú. Bűntudatom van, hogy így bántam vele. Az ágya felé pillantok, az ágy függöny, úgy áll, ahogy éjjel. Végül sikerül elhatároznom magam. Bocsánatot fogok kérni tőle, amiért a szemére vetettem, hogy elhagyott. El fogom mondani, hogy mennyire sajnálom, hogy dühből fájdalmat okoztam neki, hogy megbántottam. Igen, ez az, amit tenni fogok! Végül összeszedem magam és halkan bemegyek a fürdőbe. Elintézem a reggeli teendőimet, aztán halkan felöltözöm, természetesen a megszokottan elrejtek pár pengét és tőrt. Visszaülök az ágyamra, egy könyvet veszek a kezembe, Halálos ártások elleni védekezés,avagy a Sötét Varázslatok kivédése mester fokon de igazából csak a kezembe veszem, nem bírok olvasni, csak gondolkodom. Őrültségek járnak a gondolataimban, de mégsem tudom kiverni a fejemből a kérdést, hogy miért tette? Mi a francért figyelmeztetett? Mit érdekli őt, hogy mit csinálok? Elég! Csak dühös leszel! Szólok magamra gondolatban. És teljes figyelmemet a könyvnek szentelem. Egy kicsit megmozgatom az erőmet, mintha elgémberedtem volna, pedig csak azért van, hogy elfedjem a pajzsot, amivel éppen próbálkozom. A könyv azt írja, hogy minden átok és rontás ellen védelmet nyújt, kivéve a fehér mágiát és a fő átkokat. Több, mint a semmi. Egyszer már átlapoztam a könyvet, még régebben, akkor az volt a célom, hogy megtaláljam azt a pajzsot, amivel megvédtem még annak idején Jamest a haláltól, de nem írnak róla egyetlen szót sem, hogy ilyen létezne. Még a legősibb könyveket is begyűjtöttem, a saját könyvtáramba. Az összeset átnéztem, de még mindig nem értem, hogy hogyan lehetséges. Még Albus is mélyen hallgat, és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy még ő sem tudja! Képtelen vagyok felfogni, hogy van valami, amit a nagy Albus Dumbledore nem tud! Ez lehetetlenség! És én annyira akarom tudni. Bármit megtennék azért a nyavalyás könyvért, amiben van erről szó, és idáig meg tettem olyanokért, amikről úgy gondoltam tartalmazzák, még Shanghai-ba is elutaztam! És semmi! A nagy büdös semmi! Néha azt hiszem, fel kéne adnom, de egyszerűen képtelen vagyok, ha találok valamit egy híres könyvről, akkor azonnal nekilátok, a felderítéséhez és nem nyugszom, amíg meg nem szerzem. Ez így megy, de addig is lelkesen tanulok ősi könyvekből. Rengeteg pajzsbűbájt és ellen átkot megtanultam már ezekből. Valaki okos Tóni régen azt mondta, aki sokat tanul az sokat tud és annak a hatalma egyre csak nő. Őszintén, én ezzel régen egyáltalán nem értettem egyet, úgy gondoltam, hogyha sokat tanulok sokat felejtek és akkor nincs értelme, de most már nem így gondolom. Már tudom, hogy a tudás tényleg hatalom, csak meg kell tanulni használni. És én élvezem, hogy van hatalmam. Gyakorlok, próbálok olyan védő pajzsokat felhúzni, amiket a könyv ír, de ez nem olyan egyszerű, mivel nem hogy a RAVASZ de az Akadémiai szintet is jócskán meghaladja. Addig próbálkozom, amíg a szomszéd ágy felől mocorgást nem hallok. Sophie pedig lassan kinyitja álmosságtól homályos szemeit. A pajzs azonnal szertefoszlik körülöttem.
- Jó reggelt! - suttogja halkan, egy ásítással megspékelve.
- Neked is. Ki aludtad magad? - kérdezem, halkan.
- Nem igazán. - ül föl és a szemeit dörzsölgeti. - De nem is tudnám. De ahogy látom te már rég kialudtad magad.
- Hát igen. - vonok vállat. - Na és mesélj, hogy ment a pasizás? Alig láttalak este.
- Oh, egész jól, az egyikkel megbeszéltem egy randit is. - vigyorog önelégülten. - Na és neked? Láttalak azzal a cuki szöszivel.
- Jól is alakultak a dolgok, amíg James el nem rángatott mellőle … - csóválom a fejem.
- Elrángatott? - szalad fel a szemöldöke, ajkain mosoly jelenik meg. - na mi van, újra összejöttök? - kérdezi vigyorogva.
- Dehogyis! - nézek rá komolyan.
- Akkor miért rángatott el? Mondd csak, akkor miért nem akarta, hogy ismerkedj? Naaa, ötlet? - néz rám és vigyora egyre szélesebb. Töröm a fejem, valami magyarázatot keresve.
- Mert … ööö … fogalmam sincs. - nézek magam elé, a semmibe.
- Na ugye! Tuti, még mindig beléd van esve. - szemei ragyognak, megrémít ez a ragyogás. Megrémít a remény, hogy talán így van és a felemészt a gyötrelem, hogy ez nem igaz.
- Ne meressz ilyen szemeket rám Sophie! James nem érez irántam semmit, vagy ha mégis, az max vágy de nem szeret! Úgyhogy ne pocsékoljátok az időtöket Mellel, hogy azon töprengtek, mikor jövünk újra össze, mert ez nem fog megtörténni! - mondom határozottan és az az érzésem támad, hogy valaki figyel minket. Körbe pillantok, de senki sincs még csak az ablakon túl sem. Túlságosan paranoiás vagyok mostanában.
- Jól van, csak amiket hallottam rólatok … boldogok voltatok, miért ne lehetnétek újra azok? Együtt? - kérdezi, hangja alig hallható, gyengéd és talán szomorú. Igen, szomorú, miattam, az életem miatt.
- Tudod, hogy miért, nem akarom, még egyszer végig menni a hullámvasúton. - nézek rá, mosoly ragyog számon, mintha nem is életem legszörnyűbb időszakáról tárgyalnánk … - És ne szomorkodj! Én tökéletesen elégedett vagyok az életemmel. - csak egy apró hazugság. Néha nem vagyok elégedett, néha nem találom a régi Lily Evanst, aki boldog volt, de aztán valahonnan mélyről előbújik és megnyugtat, hogy egyek vagyunk, csak annyit változtam, amennyit feltétlen szükséges volt.
- Jajj, te nő! Tudod, hogy csak azt akarjuk, hogy boldog légy. - sóhajt fel és egy puszit nyom az arcomra, ahogy bevonul a fürdőbe. Hátradőlők a párnákhoz, hogy megtámasszam a hátam és megint bámulok magam elé. A teljes boldogságom elérhetetlen távolságra úszott. Nagyobb a távolság a tiszta boldogság és köztem, mint a Föld és a Nap közt. Csönd van és én legszívesebben elrohannék Sophie-ék szeretete elől vagy legalább kibőgném magam a vállukon.
- Tudom. - súgom magam elé és még számomra is megtörnek hangzik a hangom. Szánalmas. Még szerencse, hogy a többiek alszanak. Lehunyom a szemeimet és összeszedem magam. Mély levegőt veszek, aztán kifújom. Szedd már össze magad! Ennél már sokkal rosszabb is volt! Emeld fel a fejed! És nézz szembe az elcseszett életeddel! Ne légy ostoba és gondolj arra, ami nem lehet a tiéd! Oktatom ki saját magam. Aszem a mai napon már túl sokat tettem, hogy közelebb kerüljek a skizofréniához … Végül folytatom tovább, már csak olvasással a könyvet, amikor neszezést hallok a túlvégről. Bizonyára Remus az.
- Sophie benn van. - mondom halkan, remélve, hogy meghallja.
- Jó reggelt Lily. - válaszol ő is halkan, hangja jókedvű és kipihent. - Kösz, hogy szóltál. - én meg áttipegek az ő ágyához, leülök az ágy végébe.
- Hogy vagy? - kérdezem átérzően, közeleg a telihold. Még három vagy négy nap.
- Egész jól. - mosolyog kedvesen.
- Ennek örülök. Van valamilyen terved mára? Mert ha így megy beledöglök az unalomba. - nevetek halkan.
- Nem igazán, de ne aggódj, Ágas, Tapmancs kiegészülve Dimitrijjel … biztos kitalálnak valamit. - erre mindketten felnevetünk. Milyen igaza van. Sophie kijön és az én ágyamon helyezkedünk el, míg Remus bemegy a fürdőbe. Halkan beszélgetünk és találgatunk, hogy mit csináljunk ma. Mocorgás hallatszott James ágyfüggönyével körülvett ágyából.
- Mi van, James, nem tudsz megbirkózni a takaróval? - kérdezi nevetve Sophie. És én villámcsapás szerűen világosodok meg. James sosem húzta be az ágyfüggönyt, csak akkor ,amikor együtt voltunk. Amikor félő volt, hogy a többiek olyasmit is látnak, amit nem kéne. Fájdalom hasít a mellkasomba. Miért érzem még mindig a fájdalmat? Miért nem hagy fel a kínzásommal. Nyüszítő hangot hallok a függöny mögül. Kifejezetten női hang. Az ellenkező irányba fordítom a fejem. Kis híján megnyílnak a könnycsatornáim, alig tudom őket zárva tartani. Már tudom, hogy egy nővel van az ágyban, egy nővel, akivel együtt töltötte az éjszakát. Én kis naiv meg azt hittem, hogy felhagyott a nőcsábász élettel. Hát rosszul hittem! És én még bocsánatot akartam tőle kérni. Hogy gondolhattam, hogy képes megváltozni? Hogy tényleg miattam tette? Olyan együgyű voltam és idióta! Közben keserűen nevetek fel hangosan. Bántja a fülemet ez a hang. Sophie furcsán néz rám. Bár megmondhatnám, hogy csak azért vagyok ilyen, mert baromira fáj a szívem, ami nem akarja őt elengedni, még mindig nem.
- Hagyd csak Sophie. Szerintem valakibe nagyon bele van gabalyodva, és az nem a takarója. - mondom gúnyosan és keserűen. Valaki tegyen valamit, vagy elbőgöm magam! Az ágy függöny elhúzódik, a mi felünkön. Egy szöszi van az ágyban, már azért sikerült magára erőltetnie a fehérneműjét, míg James csak végig nyúlt az ágyon mellette. Kezei a feje alatt vannak. A takaró épp csak a legfontosabbat takarta, a mellkasa teljesen meztelen volt és gyanítom ő maga is … A csaj zavartan öltözködik, míg James rám néz, szemeiben furcsa fény csillan, talán önelégültség lehet, némi gúnnyal és igen, kielégültséggel, de erről már csak a testtartása is árulkodik. Cefetül fáj! Szemeim szúrnak, de még nem sírok. Nem menekülhetek el, azzal csak a tudtára adnám, hogy megtalálta a gyenge pontom, tudatnám vele, hogy rohadtul fáj valaki mással látni, ezért magamra öltöm az érzéketlenség álcáját, szemem gúnyosan és lenézően csilloghatott. Sophie egyikünkről a másikunkra néz, ahogy látom a perifériás látásom segítségével. Változik a légkör. Feszülté válik. A szöszi kényelmetlenül mocorog az ágyon. Nem tudja mit kezdjen magával. Jamesszel tovább bámuljuk egymást. Melyikünk bírja tovább? Úgy tűik én, mivel James hirtelen felül. A takaró veszélyesen lejjebb csúszik, de szerencsére még épphogy takarja, ahol kell. A csajt kicsit erőszakosan maga felé fordítja és hevesen csókolja. Látom, ahogy nyelveik hadakoznak. De a szemei foglalnak le még mindig engem néz, szemében kihívó tűz lángja lobog. Felhorkantok. A légkör fullasztó. Szét fogok esni. A szívem darabkái még kisebbre törnek. A gondosan elzárt titkok a tudatomba szöknek. A francba is de fáj! Magam vagyok a jégkirálynő mintaképe. Olyan vagyok, mint régen, mielőtt elkezdődhetett volna, úgy teszek, mintha nem rázna meg, amit csinál, mintha nem érezném magam ettől egy eldobott játékszernek, egy nőnek, összetört szívvel. Végül abbahagyják. A lány pihegve búj Jameshez. James még csak át sem öleli, csak néz rám még mindig. Fordulj már el! Könyörgök neki magamban. Én nem fordulhatok el, azzal azt mondanám, hogy legyőztél. És ezt nem engedhetem meg magamnak. Végül Sirius kukucskál be, a függöny másik oldalán. Megdöbbenve méri fel a helyzetet.
- Na de haver, velem meg se osztod? - kérdezi nevetve Sirius, míg szemei furcsán kíváncsiságtól csillognak.
- Dehogy nem Tapi. - mosolyog rá James. Végre elfordult tőlem, én meg Sophie felé fordulok, de elnézek a válla mellett. Ne roppanj össze, megint! Ne ess szét, még egyszer miatta! Kiabálok magamban. Próbálom teljesíteni a követeléseimet de nehéz, végül Sophie-ra mosolygok. Mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz mosoly, de nem teszi szóvá. Végül kiment. Ketten lemegyünk a parkba sétálni. Hálás vagyok neki érte. Nem szól semmit. Régóta tudja ő is és Mel is, hogy még mindig szeretem Jamest, hiába próbálom magam előtt tagadni én is tudom, csak nem akarom figyelembe venni. Nem sírok, mert Sophie végig átölel. Senki előtt nem sírok. Soha. El akarok tűnni ebből az átkozott kastélyból. El akarok futni, ha kell futva megyek vissza Londonba. Végül megnyugszom és már képes vagyok igazából mosolyogni Sophie-ra.
- Sajnálom. - csak ennyit mond halkan én meg mosolygok rá. Nem az ő hibája, nem az én hibám. James ilyen. Én mindig tudtam és mégis megkockáztattam miatta a szívem. Elkövettem a legnagyobb hibát, amit elkövethettem, egy nőcsábász kezébe adtam a szívem és bíztam benne. Bíztam, hogy épségben és szeretetben őrzi majd. Hiába vagyok képes tanulni a saját hibáimból, a szívem darabjai nem tudnak tanulni belőle, még mindig őt hívják magukhoz, csak az eszem áll ellent a szívem szavának. Szerencsére. Lassan lemegyünk a konyhába reggelizni, aztán visszamegyünk a klubhelyiségbe. Ahogy belépünk a portrén, csatlakozni szándékozunk a többiekhez, beleértve Jamest is. De az a kis barna, aki Richard haverja és szerelmet vallott McGalinak, mert elvesztette a fogadást előttünk terem. És elrángat a klubhelyiség egyik sarkába. Érdeklődve nézek fel rá.
- Mit akarsz, öcsi? - kérdezem komoly kíváncsisággal. Szemei homályosak. Oh, ismerem ezt a nézést. Vágy. Nem válaszol. A falhoz présel, nem mozdulok, és nem csak azért, mert nem tudok, hanem azért, mert most jól esik egy férfi karjai közt lenni – pontosabban a teste és a fal között. Hirtelen hajol ajkaimra és hevesen., erőszakosan csókol. Ez nem semmi. Ő más, mint a többi pasi. Nem finomkodik, inkább lágyan, erőszakosan nyomja nyelvét a számba. Ritka az ilyen pasi, aki egy szinte vadidegennel is így bánik. De én sem késlekedem válaszolni a gyengéd erőszakra. Ki vagyok bukva. Dühös vagyok a szöszire, Jamesre és az egész világra. Úgy érzem nem tudom egyben tartani a lelkemet. És ő most képes lenne elhitetni velem, hogy minden teljesen rendben van és megnyugodnék. Bosszút akarok. Igen, ez az! Bosszút akarok állni Tomon és Jamesen is. Ez remek alkalom lenne megmutatni Jamesnek, hogy teszek rá. Olyan édes bosszú lenne. A bensőm ujjong az ötletért. Voltak már egy-éjszakás kalandjaim, tudom milyen az, mikor elkap a hév. De most nem erről van szó, csak a tudatról, csak a bosszúról. És ez megrémít! Nem akarok olyan lenni, mint ők! Nem akarok ugyanazokkal a módszerekkel bosszút állni. Pedig olyan édes, ahogy keményen és kicsit durván csókol. De én elválok tőle. A szeme még homályosabb a vágytól, a teste keményen feszül hozzám és gyorsan szedi a levegőt, ahogy én is.
- Talán máskor, de most nem alkalmas. Sajnálom. - mondom halkan és még egy rövid csókot nyomok ajkára. Kutató szemmel néz rám, de végül leengedi az egyik karját, hogy kicsusszanhassak közte s a fal között. James minket néz, ahogy rájuk pillantok. Igaz, a többiek is minket néznek, döbbenten. Hát én is így érzem magam. Viszont James szeme mástól villog. Oh, igen! A saját fegyvereddel sebeztelek meg és látom, hogy kellemetlenül ért. De ne feledd, hogy te ezzel a fegyverrel már rég megöltél. Gondolom magamban és lehuppanok közéjük. Záporoznak felém a kérdések, hogy mi történt, de én csak magamat ismételve válaszolok, hogy fogalmam sincs.