Bocsánatkérés

Sziasztok!

Számtalan bocsánatkérés, esedezés.
Egyre közeledik az érettségi és az iskolán kívüli elfoglaltságok is egyre csak halmozódnak. Ezért nem is voltam mostanában.
Két történetem van függőben, és úgy döntöttem, hogy mivel így is nagyon hosszú ideig készült egy fejezet, ezért csak az egyiket folytatom, persze a másikat sem felejtem el befejezni. A The Inscrutable Girl folytatódik tovább, míg a Kígyó a Főnix és az Oroszlán nyáron, vagy a ha a The Inscrutable Girl-nek hamarabb vége lesz, akkor akkor fog folytatódni. Ennél többet sajnos nem ígérhetek.

Puszi:

LilyV
xoxo

Harmadik Könyv :D

Sziasztok! 

A blog folytatásáról a két blogon összesen 8-an szavaztatok és a többség a folytatást választotta. Viszont úgy gondolom nem akarok senkit sem áltatni, ezért úgy döntöttem, hogy csak októberben fogom folytatni. Ebben a döntésemben közrejátszott egy előrehozott érettségi és egy nyelvvizsga is, szóval nagyon sajnálom, de úgy gondolom, így biztosan tudom majd hozni a fejezeteket, remélem megértitek az indokaimat.

Köszönöm szépen a szavazataitokat! 

Puszi:

LilyV

49. Fejezet Epilógus - The end

Sziasztok!
Teszem fel, de hát sajnos így alakult. Nem szeretnék magyarázkodni, majd holnap megteszem, a szavazásról illetve a 3. könyvről szóló bejegyzésemben.
De elérkezett az Epilógus és a második könyv vége, amihez ajánlom nektek Ed Sheeran-tőla The A team c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Az anyai szeretet... hatalmas erőt képvisel. Több, mint egyszerű emberi szereteről fakad.
Guillermo del Toro

 

Még 2 hónapig szenvedtem a rémálmoktól, amikben Tom kísértett. James még arra is rávett, hogy menjek el gyógyítóhoz. És bár nehezen, de én is rájöttem, hogy szükségem van a segítségre. De nem jutottam beljebb ezzel, mert csak annyit mondott a gyógyító, hogy pihenjek többet. 3 héttel később, mint egy varázsütésre elmúltak a rémálmaim, talán annak köszönhetően, hogy már papírmunkákat sem kellett intéznem az Aurorságon. Egy ideig aggasztott Albus furcsa viselkedése, ugyanis ő kifejezetten érdeklődött a rémálmaim után. De aztán az aggodalmaimat hamar sikerült eltemetnem. Bár James egyre többet dolgozott, de Mel és Reg rendszeresen szakítottak időt arra, hogy meglátogassanak. Rajtuk kívül csak Albus jött el hozzám rendszeresen, hogy feldobja sokszor magányos, unalmas napjaimat. Mert így volt, ugyanúgy otthon voltam szinte mint egy bezárt rab. Sokan tudtak róla, hogy én öltem meg Tomot és túl sok veszélyes halálfaló járkált az utcákon, hogy bármivel is biztonságosabb legyen kimozdulni itthonról. Bár folytathattam volna az eddig módszerem, a kivetítést, de az túl sok energiát szívott el tőlem. A napjaim nyugodtan teltek, de főképp unalmasan, az egyetlen, mai megnyugtatott, hogy már csak 3 és fél hét volt hátra a szülésig, bár jól tudtam, hogy ez az időpont nincs kőbe vésve. De valami nem stimmelt, nem tudtam megmondani, hogy mi az, de éreztem. Melanie-ék nem jöttek ma el hozzám, ami azt jelentheti, hogy sok dolguk volt, de mégis, olyan rossz érzésem volt, amit nem tudtam megmagyarázni. Dél körül járhatott az idő, amikor már végképp kezdtem elveszíteni az önuralmam és legszívesebben kirohantam volna a házból, ehelyett megebédeltem és nekiálltam sütni, hogy eltereljem a gondolataim, bekapcsoltam a rádiót is és felhangosítottam. A sütemény finoman illatozott egy nagy tálon és egy bűbáj segítségével a bepiszkolt edények elmosogatták magukat, amikor kezdődött a varázshiradó. Csak fél füllel hallottam, de két név megragadta a fülem. Melanie Potter és Regulus Black neveit mondta mély átérzéssel a híradó hallottak listáján. Időre volt szükségem, hogy felfogjam, mit jelent ez. Ők ketten voltak azok, akik mindig mellettem voltak, még akkor is, amikor szét mentünk Jamesszel, vagy amikor elvesztettem Vicky-t. Mindig mellettem voltak és most … most meghaltak? Nem, ezt nem tudom elhinni. A könnyeim úgy kezdtek el folyni, hogy szinte észre sem vettem. Rettenetes érzés volt. Lerogytam a kanapéra és átadtam magam a sírásnak. Nem tudom meddig sírhattam, emlékezve rájuk, mikor eszembe jutott, hogy vajon mi lehet James-szel és Sirius-szal, hiszen ők a testvéreiket vesztették el. Így a mosdóba mentem, megmosakodni és rendbe szedni magam, hogy mindenféle tiltás ellenére a kandallóhoz léptem és a Hop-hálózat segítségével menetem az Minisztériumba. Jól ismertem az utat az Aurorságra, így meg sem álltam, míg be nem léptem az Aurorság részlegére, ahol nem egy megdöbbent arc bámult rám. A megdöbbenés ellenére kedvesen köszöntöttek, valószínűleg azért, mert még így is én vagyok a főnök. Bementem az irodába, ahol csak hárman voltak, Sophie, Nick és Dem voltak.
- Sziasztok, a többiek hol vannak? - kérdeztem halkan. Valószínűleg látszott rajtam, hogy tudom, mi történt.
- A miniszternél. Be kell számolniuk a történtekről. Nem rég mentek el, valószínűleg még eltart egy ideig … - válaszol Dem.
- Köszönöm. - mosolyodom el. - További jó munkát! - búcsúztam el tőlük egy-egy ölelés közepette.
- Én elkísérlek. - erősködött Sophie.
- Ugyan, semmi szükség rá. - ellenkeztem, de ő nem hagyta magát.
- Nem akarom, hogy egyedül mászkálj. James meg is fojtana minket, ha hagynánk. - karol belém.
- Még én vagyok a főnök. - nézek rá durcásan.
- Igen, de akkor is. Gondolom hallottad a híreket és azért jöttél … Hidd el, minket is lesújtott, ami történt.
- Tudom. De ti is ott voltatok nem?
- Igen, ott. Rettenetes volt, rajtunk ütöttek a halálfalók. Reg Melanie és a halálos átok közé állt. De ez sem mentette meg Melt, mert egy másik halálfaló egy hátráltató átokkal lekényszerítette a szakadékba. James ment le érte. Egészen addig a pillanatig reménykedtünk benne, hogy még él … - ahogy Sophie elmesélte a történteket, hallottam, hogy hogyan reked be a hangja a visszatartott könnyektől. Az én szemeim és égtek a visszatartott könnyektől, így szorosan átöleltem.
- Legalább nem szenvedtek annyit … - súgom az egyetlen nyugtató dolgot, ami eszembe jut. Már a miniszter folyosóján jártunk, amikor eszembe jutott valami.
- A miniszter hívatta őket?
- Igen. De csak Siriust és Jamest. Remus nem akarta őket magukra hagyni …
- A mocskos trollképű … - sziszegem a fogaim között. Veszek pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, mielőtt kopogás nélkül belépek az irodába. Először Jamest keresem a tekintetemmel, jól látom, hogy mennyire össze van törve, de tartja magát. Siriust is megviselte a dolog, pedig sosem voltak igazán jó testvérek. Mindezt úgy meg tudtam állapítani, hogy mindketten háttal ültek nekem. Így csak a miniszter és Remus vettek észre. Eleinte …
- Micsoda kellemes meglepetés. - néz rám undortó mosollyal a miniszter.
- Én nem mondhatnám ugyanezt. - mondom keményen, leplezve letörtségem. Hiszen a legjobb védekezés maga a támadás. Hangomra Sirius és James is felfigyelt. Közéjük álltam és elutasítottam a felajánlott ülőhelyet. - Mondták már, hogy egy érzéketlen szarházi vagy?
- Azt hiszem már említetted. - dől hátra karosszékében elégedetten.
- Semmi jogod kihallgatni őket! - csapok az asztalra dühösen.
- Úgy tudom, a várandós nőknek nem tesz jót az idegeskedés. - jelenik meg egy apró mosoly a szája szélén.
- Ugyan már. Mind a ketten legszívesebben megfojtanánk a másikat. - nyúlok át az asztalon és ténylegesen a torkára szorítom a kezem, mire ő döbbenten pislog rám. - Az aurorok csak Rémszemnek és nekem tartoznak elszámolással! És ha ebben a kényelmes karosszékben akarsz maradni, akkor felfogod végre, hogy hol a helyed! - mondom dühösen és a körmeim a bőrébe mélyednek, ő pedig egyre inkább kapkod a levegő után. Olyan szívesen megfojtanám, megnyugtatna a tudat, hogy már nem zargathat minket, mégsem teszem. Elengedem, mire ő kap a torkához, szinte ár védelmezően. Majd köhög és levegő után kapkod. - Ne felejtsd el, hogy ki vagyok!
- ÉN vagyok a miniszter! - lihegi alig érthetően.
- Igen. De ha újra keresztbe teszel nekem, akkor már nem fogok bizonyítékot keresni ellened, akkor magam fogok gyártani, érted? - nézek a szemében, amiben felcsillan a félelem.
- Nem tudsz semmit sem! - nyugtatja magát.
- Oh, igazán? Azt hiszed, hogy nem tudom, hogy azért akartad elküldeni a félvéreket a minisztériumból, hogy mind Tom kegyeit keresse? Vagy hogy azért hallgattad ki Jamest és Sirius, mert tudtad, hogy ők a családom? Nagyon jól tudom, hogy piti módon bosszút akarsz rajtam állni, amiért megöltem a Nagyurad.
- Teljesen megőrültél? - nevet fel hisztérikusan, ezzel elárulva magát, a többiek előtt is. James és Sirius úgy pattannak fel a székből, mintha kilőtték volna őket.
- Nagyon jól leplezed, de én kutakodtam a családod után. Nemcsak a feleséged, de mind a három lányod halálfaló. Őket bármikor halálra ítélhetik. De ellened egyenlőre nincsenek bizonyítékaim. De ha a családom ellen fojtatsz bosszú hadjáratot, akkor én pokolra küldöm az összes hozzátartozóztad. Szóval ne kerülj még egyszer az utamba! - mondom dühösen, majd a többiekkel együtt kijöttem az irodából. Még mindig forrt bennem a düh, valószínűleg mert ez volt az egyetlen érzés, ami kordában tartotta a szomorúságom. - Nem kell, senkinek a kérdéseire válaszolnotok, csak Rémszemére is az enyémekre, oké? - pillantok rájuk, mire ők némán bólintanak. Látom rajtuk a szomorúságot, és nem tudom magam visszafogni, így szorosan átölelem Jamest, miközben az irodánk felé tartunk. - Ugye jól vagytok? Mármint fizikailag …
- Igen, jól. - válaszolt James.
- Szeretnétek … hazamenni?
- Nem. - vágják rá egyszerre mindketten. Én pedig nem vitatom, a döntésüket. Csendben sétálunk pár percig.
- Várjunk csak. - töri meg hirtelen a csendet James. - Neked otthon kellene lenned és pihenni.
- Jól vagyok, és már így is túl sokat pihentem. Most pedig szükségetek van rám.
- De rendben vagyunk … - ellenkezik, de persze jól tudom, hogy ez nem igaz. Nem akartam magukra hagyni őket, pont most, így csatlakoztam hozzájuk, segítettem a munkában, bár nem túl sokat, mert James nem hagyta, hogy túl sok papírt vegyek magamhoz. Miattam, James úgy döntött, hogy korábban megyünk haza. Az aggódását a plafonon voltam, de megértettem őt, főleg most, hogy elvesztette a húgát. A szokottaknál sokkal korábban feküdtünk le pihenni. Reggel valami furcsára ébredtem, mintha kivert volna víz, vagy … De aztán pár pillanattal jöttem rá, hogy ez nem izzadság, hanem a magzatvíz … James nem volt sehol, és még inkább pánikba estem, amikor James az alsó szinten sem volt. A bőgés és a kiborulás határán álltam, miközben olyan görcsök gyötörtek, hogy legszívesebben szaladtam volna a Mungoba. Ehelyett amilyen gyorsan csak tudtam – ami nem volt túl gyors – felöltöztem és fogtam a pálcámat, majd újra letámolyogtam a lépcsőn a kandallóhoz és csak remélni tudtam, hogy a kandallóban érthetően mondtam ki a Mungo-t. Szerencsém volt, ugyanis a Mungo folyosóján találtam magam, ahol egy gyógyító azonnal a segítségemre sietett. Majd egy szobába vittek, míg vajúdok. Ekkor jutott eszembe, hogy igazán értesíthetnék valakit, mondjuk Jamest, ráadásul nálam van a pálcám … küldtem egy patrónust Jamesnek, hogy értesítsem, de a következő pillanatban már a szülőszobába is vittek. Szerencsére nem történt semmi komplikáció, így a pici egészségesen jött a világra, nekem pedig egy hatalmas kő esett le a szívemről. És amikor először a karomba vettem a kisfiam, az volt életem legszebb pillanata.

(írói szemszög)
(Egy évvel később, Halloween-kor)
Melanie és Regulus elvesztése után a kis Harry hozott fényt mindenki életébe. Jamesnek és Lily-nek sikerült hamar alkalmazkodni a kicsihez. Halloween-kor mindig sok riasztás érkezik az Aurorságra, Lily mégis otthon maradt a kis Harry-vel. A fiatal anyuka nem tudta megmagyarázni miért, de fiával együtt mindketten nyugtalanok voltak. Hiába altatta már 2 órája, Harry mégsem akart elaludni. A baba altatása közben Lily zajt hallott a folyosóról, így letette Harry-t és a pálcája után kutatott, amit valószínűleg a szobájában hagyott. Óvatosan kikémlelt a folyosóra, ahol egy baljós fekete köpenyt látott, de ami megfogta az az energia volt, ami a közeledő alakból áradt. Nem tudott hopponálni és a pálcája sem volt nála, teljesen kilátástalan volt a helyzetük. Utolsó esélyként próbálta elérni az Aurorságon lévő férjének erejét. Gondolatban segítségért kiabál, az erejét kiterjeszti, ahogy csak tudja, de az Aurorság túl messze volt, nem lehetett benne biztos, hogy James mindebből bármit is észlelt volna. Mikor Voldemort belépett a szobába nem szólt semmit sem, ahogy Lily sem. Az anya testével óvta a fiát, de Voldemort se perc alatt felé küldött egy színes átkon, aminek hatására Lily élettelenül esett össze, az apuka akkor jelent meg az ajtóban az apa, mikor Voldemort kimondta a halálos átkot a fiúra. Ahogy Harry-ről visszapattant a halálos átok és Voldemorthoz ért vissza, egy hatalmas robbanás rázta meg a házat....

48.Fejezet – Killing him

Sziasztok!
Tudom, megint megcsúsztam és sajnálom :/ egyet viszont elárulhatok, a történet a vége felé közeledik, vagyis 1 fejezet van hátra. DE elgondolkodtam egy 3. „könyvön” , amiről többet is megtudhattok a főoldalamon közzétett bejegyzésből. Az egyetlen kérésem, hogy szavazzatok, legyen, vagy ne? :)
A fejezethez ajánlom Rihanna-tól a Man down c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

Harcolni csak egyféleképpen lehet: mocskosan. A tiszta, becsületes küzdelem csak arra jó, hogy megölesd magad, méghozzá rövid úton. Használj ki minden lehetőséget a kínálkozó orvlövésre, üss övön alul, és feltétlenül rúgj bele a földön fekvőbe – akkor talán te lehetsz az, aki élve hagyja el a helyszínt. Ezt ne feledd. Élet-halál harcról van szó. Ez nem bokszmeccs. Nem az nyer, aki több pontot szerez.
Jeaniene Frost

 

(James szemszöge)
Ott álltam, a lefegyverzett Voldemort felett és nem tudtam lépni. Folyton folyvást az járt a fejembe, ahogy megölte az én Lily-met. Csak egy egyszerű varázsszó kellett volna és pokolra kerül, de mégsem tudtam megtenni, akármennyire is akartam. Az agyam teljesen kiürült, a szám kiszáradt, a torkom kapart, a szívem pedig úgy dobogott, mintha hajtanák. Csak két szót kellett volna mondanom, de még sem tudtam megtenni, mindennek ellenére sem. Voldemort gúnyosan felnevette.
- A jószívű Potter, nem meri kimondani a halálos átkot.
- Fogd be! - szóltam rá dühtől rekedt hangon.
- Mert mi lesz? Megölsz? Úgy látszik képtelen vagy rá. Túl gyenge vagy hozzá Potty baba. - akármennyire is fájt beismernem, igaza volt, megérdemelte volna, hogy megöljem, de a kezem remegett és nem tudtam kimondani a halálos átkot
- Igazad van. - sóhajtok fel lemondóan, és lejjebb engedem a pálcám.
- Nem mondhatnám, hogy megleptél. - mondja hidegen és a pálcája után nyúl, de valahogy odébb repül. Pedig én nem tettem semmit, ekkor figyelek fel egy nem túl messzi sötét árnyra.
- Á-Á Tom, én nem tenném a helyedben. Lehet, hogy James nem fog megölni, de tudod, hogy én megteszem. - szól egy határozott női hang, mely határozottan a sötét árny felől érkezik felénk. A hangja mégis lágy volt és mintha jó kedve lenne. Dallamos hanglejtésétől a szívem gyorsabban vert, a remény őrült tempóban száguldott az ereimben és a testemben. A hangját ezer közül is felismerném. Ez az én Lilym hangja...

(Lily szemszöge)

Először dühös voltam, aztán elégedett, miután kimondta a halálos átkot. De mielőtt visszaadhatnám neki, azt, amit velem tett, össze kellett szednem magam, hiszen egy ilyen erős mágia rengeteget kivesz belőlem. De nem is kellett sokat tennem, csak hopponálni és megölni őt. Ezt is tettem. Ügyeltem rá, hogy az éjszaka árnyékába burkolózva ne vegyenek észre, míg nem muszáj. Végignéztem a párbajukat és csodálattal vegyes büszkeséggel néztem Jamesre, akinek sikerült lefegyvereznie Tomot. Senki sem lepődött meg, mikor James feladva a küzdelmet, lejjebb engedte a pálcáját. Tudtam, hogy Tom ki fogja használni a lehetőséget, hogy megölje őt, de ezt nem hagyhattam, így egy távolabbi bokorba levitáltam a pálcáját. Erre már mindketten felfigyeltek, így értelmetlenné vált az álcám.
- Á-Á Tom, én nem tenném a helyedben. Lehet, hogy James nem fog megölni, de tudod, hogy én megteszem. - közelebb léptem hozzájuk, hogy jól lássanak. Úgy néztek rám, mintha szellem lennék. Igaz láttak meghalni, de attól még elég vicces képet vágtak. Az arcom kiült a jókedvem.
- De megöltelek, nem térhetsz vissza. - csóválja fejét Tom.
- Csak azt hitted megöltél, nagy különbség.
- De hát … Potter is látott meghalni, látszott rajta. Nem használhattad ellenem a saját módszerem és egyáltalán nem éreztelek az agyamban.
- Néha akkor is ott vagyok, amikor nem veszel észre. - nevetek fel.
- Nem, ez akkor sem az volt.
- Talán nem. - vonok vállat és Jameshez lépek, megszorítom a kezét, hogy érezze tényleg élek.
- De akkor … - kérdezne tovább Tom, aztán mint aki felvilágosodik. - Az Akadémián tanítanak asztrális kivetítést, ugye?
- Okos. De honnan tudod?
- Voltak kémeim, amíg odajártál. De azt nem mondták, hogy tanulsz asztrális kivetítést, arra csak nagyon kevesen képesek.
- Ugyan, tiétek a nagyobb mágia és erő. Szóval kompenzálnom kellett, nem?
- Igaz. - néz rám elismerően. - Most, mit fogsz tenni Lily? - néz rám érzelemmenetesen, mire én elmosolyodom.
- Megöllek. - mosolyom nem lankad, miközben rácélzok a pálcámmal. - Rég meg kellett volna tennem, de mindig az a kisfiú maradtál nekem, aki kiskoromban foglalkozott velem, és szeretett. De elkövettél két hibát.
- Gondolom, hogy megöltem a lányod. És a második?
- Igen, megölted a lányom és megpróbáltad megölni a fiam. De egy valamit megsúgok. - mondom bizalmas hangon. - Kétszer nem követem el ugyanazt a hibát. Mióta fenyegetsz, ki sem tettem a lábam a házból, csak a kivetítésem volt ott, ahol nekem kellett. Nem volt kis munka, fenntartanom a kivetítésem ilyen hosszú ideig, ezért is hanyagoltam a mágiahasználatát az elmúlt időszakban. Ügyeltem rá, hogy az álcám hibátlan legyen. - pillantok Jamesre. - Senki sem tudott róla, egyedül Dumbledore sejtette, mert az ötletet is ő adta. De neki sem árultam el, hogy megvalósítottam-e az ötletet. Nem tudtam kinek az agyába tudsz beférkőzni, így biztosra mentem.
- Ügyes. - nevet fel. - Mégis csak tanultál tőlem valamit, az ölésen kívül.
- Igen, megtanultam, hogy kell csúnyán játszani. Viszlát a pokolban. - mosolygok rá és a mellkasára célzok. - Avada Kedavra. - mondom határozottan a halálos átkot, aminek hatására egy zöld fény csóva hagyja el a pálcám végét, majd mikor kihunyt, nem maradt más, csak Tom élettelen teste. Ahogy a testre néztem nem éreztem sem megbánást, sem undort vagy sajnálatot. Megérdemelte, amit kapott. Ugyanakkor egyáltalán nem lettem nyugodtabb, úgy éreztem, mintha valami nem stimmelne. Túl egyszerű volt, megölni őt. Még csak nem is védekezett ellenem, pedig semmitől sem félt jobban, mint a haláltól. Úgy néz ki túlságosan paranoiás vagyok. Meghalt. Meghalt és kész, senki sem tér vissza a halálból, hacsak nem szellemként. Gondolataimat megszakítva James szorosan magához húzott.
- Rettenetes volt, mikor láttalak holtan összeesni. - súgja hajamba.
- Tudom, és nagyon de nagyon sajnálom, hogy nem beszéltem neked a kivetítésemről. De minél többen tudják, annál könnyebben lebuktam volna Tom előtt. Tényleg nagyon sajnálom, hogy fájdalmat kellett neked okoznom, hidd el, ha lett volna más megoldás, akkor azt választottam volna.
- Tudom, Lily. Tudom. - súgja halkan. - Ugye, jól vagytok? - néz a szemembe aggodalmasan.
- Igen, jól vagyunk, csak nagyon fáradt vagyok. - mosolygok rá.
- De most már vége. - néz rám végre mosolyogva. - Jobb kor köszönt ránk, nem kell folyton Voldemorttól tartanunk. - beszél bizakodva, míg én a mellkasára hajtom a fejem és Tom élettelen testét nézem. Valami nem hagyta, hogy megnyugodjak. Aztán hirtelen eszembe jut valami, a jóslat. A fiúnkról és Tomról szól. Még a Roxfortban egy valamit pontosan megtanultam a jóslatokról. Így vagy úgy, de mindig beteljesülnek. Ez pedig azt jelenti, hogy a fiam még mindig nincs biztonságban. De az igazi kérdés az, hogy Tom hogy tudná most bántani? Még neki sem lehet akkora hatalma, hogy a másvilágról ártson neki. De akkor is, a jóslatok sosem hazudnak. Már most rettegek a naptól, amikor beteljesül és a fiam halálos veszélybe kerül. De nem akartam elrontani James jó kedvét, és nyugalmát, elég lesz akkor szembesülnie vele, amikor rájövök, hogy tényleg igaz-e az a jóslat. Amikor már biztosan tudom, hogy Tom valami úton-módon ártani fog a fiúnknak. De már annyira fáradt voltam, hogy alig tudtam ezen gondolkodni. Már nem akartam semmi mást, csak hazamenni, bedőlni az ágyba és James karjaiba fészkelni magam. Így is történt, még a fürdőig sem vonszoltam el magam, csak úgy, ahogy voltam bebújtam az ágyba és szinte rögtön el is aludtam. Még azt sem vettem észre, mikor James mellém feküdt, csak nyugodt álmatlan álomba vettem magam, míg nem a nyugalmamat felváltotta egy rémálom képei. Bár először barátságos képek lebegtek a szemem előtt, egy szép, virágos rét, a gyönyörűen kék égbolt és a lágy szellő cirógatása a bőrömön, de aztán minden egy szempillantás alatt megváltozott, az eget vihar felhők árasztották el, a szél úgy fújt, hogy alig bírtam megállni a lábamon és a lágy cirógatásából jeges érintés lett, mely bekúszott a bőröm alá. Futni akartam, menekülni, rohanni, bárhova máshova, mikor a baljós boltozaton más is megjelent egy fekete jel, mely egy koponyát ábrázolt, aminek a szájából egy kígyó tekergőzött. Ez az ő jele volt. A lábaim nem mozdultak, a kezeimmel a pálcám után kutattam, de nem volt a helyén. A szívem a torkomban dobogott. A szél egy jeges hangot fújt felém, amitől teljesen megfagyott a bensőm. Még visszatérek. A hang eltűnt, nem láttam senkit és semmit rajtam kívül a tisztáson, de a visszhang velem maradt. Egy olyan hang visszhangja volt, aminek a gazdája hosszú évek folyamán kínzott engem és tette veszélyessé az országunkat. Egy lélektelen szörny hangja. Egy holt hangja. Tom hangja volt az … Valami sötét közelített felém, aminek nem tudtam kivenni a formáját, és ebben a pillanatban ébredtem fel. A hajam csatakosan ragadt hozzám az izzadságtól, a szívem hevesen vert és úgy éreztem magam, mint aki lefutotta a maratont. James szerencsére nyugodtan aludt mellettem, nem ébredt fel, mikor felkeltem az ágyból és a szomszédos szobába mentem. A szoba falai vörös és arany árnyalatokban pompáztak, rajtuk egy hatalmas vörös főnixszel és egy aranyszőrű oroszlánnal. Az ablaknál egy hintaszék pihent, amiben kényelembe helyeztem magam. A szoba közepén álló kiságyat néztem, és a pocakomat simogattam. Az álmomon gondolkodtam. Vajon tényleg lehetséges? Tom valamilyen sötét úton képes feltámadni poraiból? Nem, ez képtelenség! Rengeteg sötét mágiával foglalkozó könyvet olvastam már, amikben egy szót sem írtak semmi ilyenről. Mégis olyan volt ez az álom, mint egy figyelmeztetés, amit komolyan is veszek. Meg fogom védeni a fiam. Bármi áron. A kiságyat néztem, a fiamra gondoltam, míg a szívverésem lenyugodott és eltemettem a gondolataim között az álmomat. Majd lezuhanyoztam és visszafeküdtem, óvatosan Jameshez bújtam. Bár most jóval nehezebben tudtam csak elaludni, mégis sikerült s ezúttal már nem álmodtam semmit sem.

Nyaralás

Sziasztok! :D
Sajnos megint azzal a hírrel jöttem, hogy megint nem leszek minimum egy hétig. De pontosan nem tudom megmondani, hogy meddig nem, mert azt sem tudom, hogy meddig maradok, ugyanis a keresztapámék nyaralójába megyek.
Nektek is tovább jó nyarat kívánok!
Puszi:
LilyV

47.Fejezet – When we meet again

Sziasztok!
Egy kis izgalommal pezsdítem fel a történetet, rég nem látott fő gonoszunkkal. De vajon mi sül ki belőle?
Ma nem vagyok nagy dumás, szóval nem is tudok mit hozzáfűzni :$
Akit érdekel, az hallgassa meg hozzá Hurtstől a Somebody to die for c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

„ Meghalnék érte. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Az utolsó leheletemet és a szívemben rejlő utolsó reményt is odaadnám, hogy életben tudjam. „
/Karen Marie Moning – Hajnalra várva/

 

Nem tudtam, mi történt, mikor hazafelé hopponáltunk. Éreztem a rántást, és ahogy felfordul a gyomrom. A hányinger kerülget, de ebben az állapotban a nő megtanulja kezelni a dolgot. De nem ez volt a baj. Hanem ahogy megérkeztünk nem egy kellemes meleg szobába értünk, hanem egy szélfútta erdőbe. Megborzongtam a széltől és a gondolattól, hogy ez nagyon nem stimmel. James nem volt, a menekülés embere, de ő is tudta, hogy ez nem jó hely nekünk. Mindketten aurorok vagyunk, eléggé felkészültek ahhoz, hogy tudjuk, hopponálással nem jutunk sehova. Hallottam, ahogy mozog az avar, éreztem, ahogy Tom közeledik, és azt is, ahogy James ereje körbe fon minket. Én is próbáltam James erejéhez csatlakozni, bár ez szinte képtelen vállalkozás volt, de azért megpróbáltam. Nem ment. James elém állt, a testével védett, ami egyébként nagyon cuki lenne tőle, csak nem Tommal szemben.
- Jajj, de aranyos, kis Potter fiú. - görbül fel felé Tom szája sarka. - Milyen megható családi jelenetbe pottyantunk.
- Tom, ne gúnyolódj. - szóltam rá.
- Mert különben? - nevet fel vidáman. - Most nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz.
- Nyűgös vagyok, na! És semmi kedvem a locsogásodat hallgatni, csak haza akarok menni.
- Hogyne, csak előtte még el kell rendeznünk valamit, Lily. - mosolya olyan, akár egy ragadozóé, de még sem ijedek meg tőle.
- Persze. Mint mindig, amikor unod magad. - sóhajtok fel fáradtan.
- Ezt azért kikérem magamnak! Nem mindig unatkozom, mikor találkozom veled.
- Bocsáss meg, hogy megsértettelek. - mondom kissé gunyoros hangon.
- Azt hiszem, tőled már megszoktam. - biccent.
- Kösz, ez igazán kedves tőled.
- Ugyan, ennyit megtehetek egy nyűgös, terhes nőért, főleg, ha te vagy az. - láttam, ahogy James teste megfeszül, attól a tudattól, hogy Tom tud a születendő babánkról.
- Ne aggódj, miattam, a gorombaságodtól sem érzem magam rosszabbul. - mosolygok rá negédesen.
- Megnyugtató, végül is nem azt akarom, hogy meghaljon az a gyerek. - a szarkazmus csak úgy csöpögött a hangjából, ahogy az enyémből is.
- Tudom, jól, még meg is siratnád, ugye?
- Természetesen.
- Én meg egy naiv liba vagyok.
- Kétlem.
- Kösz.
- Eleget csevegtünk, nem? - emeli fel a pálcáját és ránk céloz, mint egy tükörkép, James is magasabbra emelte a készenlétben tartott pálcáját. Meglepődtem, amikor James kezdte a támadást, nem néztem volna ki belőle. Hátráltató bűbájjal kezdte, amit Tom nevetve hatástalanított. Valami nem stimmelt, tudtam, mert Tom csak gyenge bűbájokat és átkokat használt. Nem lepődnék meg, ha csak James figyelmét akarta volna elterelni és ez be is bizonyosodott, amikor a növények sűrűjéből előlépett egy halálfaló. Nem tudtam megmondani ki az a maszk miatt, nem is érdekelt különösebben. Láttam, ahogy a pálcája felém lendül és egy kék átok szabadult útra felém. Nem hallottam, hogy mit szabadított rám, de nem is volt rá szükség, ugyanis egy erősebb védővarázslattal sikerült kivédenem a támadását. Láttam, még a talárján keresztül is, ahogy megfeszülnek az izmai és gyors támadásba kezdett. Nem volt olyan gyors, mint James vagy Tom, így nem okozott túl nagy kihívást. De jelen pillanatban nem tudtam az összes mágiámat használni, így nem volt olyan egyszerű elkábítanom. Megnyugodtam és kifújtam a levegőt, mikor kábultan feküdt a fűben. Azt mondják a nőket hajtja a leginkább a kíváncsiság. Nem én voltam az a nő, aki ezt megcáfolhatná. A halálfalóra mutattam a pálcámmal, hogy eltűnjön a maszk. Meglepődtem amikor egy maximum 17 éves fiút pillantottam meg. Tom sosem volt együgyű, hitt a kiképzésben és hogy a gyerekeknek először tapasztalatot kell szerezniük kevésbé fontos dolgokban. Ekkor értettem meg, hogy ebben a pillanatban én voltam a „kevésbé fontos dolog”. A fejemben egy vészkiáltó hangocska azt kiáltotta Csapda. Mikor megfordultam, hogy szemmel tarthassam Tomot, rájöttem, hogy annak a hangnak igaza volt. A fiú csak figyelemelterelés volt, semmi több. Arra kellett, hogy ne védhessem ki Tom átkát, ami most már megállíthatatlanul úszik felém a levegőben. Nem maradt időm, hogy félreugorjak, vagy egy védőpajzsot emeljek magam köré. A gondolataim villámsebességgel száguldottak az agyamban, a méregzöld átok mintha lelassult volna, mielőtt belém csapódott. Mintha lelassult volna az idő. Nem tudtam, mi történt velem. Nem láttam semmit, és nem is hallottam semmit sem, csak James szívszorító figyelmeztetését. Nem éreztem fájdalmat, csak egy lökést, és hogy a testem a semmiben lebeg valahol. Azt hiszem a tudatom elvált a testtől, mert az utolsó gondolatom, mielőtt teljesen elvesztem volna a sötétségben az volt, hogy meghaltam … 

(James szemszöge)
Ahogy megérkeztünk az erdőbe, tudtam, hogy Voldemort keze lesz a dologban. Miközben a környezetünket fürkésztem, azon agyaltam, hogy tudnám eltüntetni innen Lily-t. Komolyan megbántam, hogy az iskola óta nem hordom magammal a láthatatlanná tévő köpenyem. Most komoly hasznát vehettem volna. Csak félfüllel figyeltem a beszélgetésüket, inkább az agytekervényeimet mozgattam, ahogy csak tudtam. Kiutat találni, ez volt az egyetlen gondolatom. Lily nagyon jó futó, de a kerekedő pocakja eléggé lelassította volna, és a megerőltetés nem tenne jót a babánknak. Hopponálni nem tudunk. Az egyetlen mentőöv a patrónus lenne, hogy szóljak legalább Tapmancsnak, de nem tudom, hol a francban lehetünk éppen, azon kívül, hogy egy erdő kellős közepén. Lássuk be, ez nem éppen pontos célmeghatározás, hisz Anglia nagy része erdős térség. Már ha Angliában vagyunk még … Mert ebben sem lehetek egészen biztos, de azért feltételezhető volt. Felfigyeltem Voldemortra, amikor a tudtunkra adta, hogy megunta a csevegést. Pár pillanatig vártam, hogy milyen átokkal próbálkozik, de 14 másodperc elteltével sem támadott, így én küldtem felé egy hátráltató bűbájt amit ő ki is védett. Nem mondhatnám, hogy meglepett, az már annál inkább, hogy nem jött azonnal a halálos átokkal, lehet ki akarja élvezni a dolgot. Kitartóan védtünk és támadtunk, a párbaj színes átkokká és védőbűbájokká álltak össze. De próbáltam félszemmel Lily-t figyelni, de csak több, kevesebb sikerrel ment. Pontosan láttam, amikor megjelent a halálfaló, és figyeltem a harcukat is, miközben Voldemorttal harcoltunk. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is őket figyeli. Amikor Lily a földre terítette egy kábítóátokkal megnyugodtam, egészen addig, amíg Voldemort hirtelen felé nem irányította a pálcáját és az eddig nonverbálisan használt mágia helyett hangos szavakat használt az átokhoz. Azokat a szavakat, amik a szívembe égtek egy életre.
- Avada Kedavra. - hangja olyan volt, mint a jég, mikor kiejtette a szavakat.
- Vigyázz! - ordítottam, de már túl késő volt. Az átok telibe találta és élettelenül rogyott össze. Minden olyan hirtelen történt. Alig érzékeltem bármit is a környezetemből, a düh elárasztotta a testem és nem tudtam irányítani. Nem is akartam. Minden dühömet bele adtam a támadásba. Az átkok egymás után száguldottak Voldemort felé, ideje sem volt támadni a védekezés mellett. Nem tudom, hogy melyik átok volt az pontosan, amelyik ledöntötte Voldemortot a lábáról, de amint ez megtörtént egy lefegyverző bűbájt is bevetettem, hogy ne tudjon támadni. Ott voltam, a lefegyverzett Voldemorttal, és a pálcámat rászegeztem …

Nyaralás *-*

Sziasztok! :D

Mint azt a címben is írtam, holnap nyaralni megyek, és csak jövő hét szombaton este jövök haza … :D
Vaaagyis egy hétig szünetel a blog, de aztán újult erővel folytatok mindent tovább :D
Remélem megértitek :)
Addig is további jó nyarat :D
Puszi:
LilyV
xoxo