9.Fejezet – We are, from where we came.

Sziasztok!
Itt vagyok, és nem is csúsztam, annyit :D
Kicsit megkínoztam Lily-t, de azért remélem tetszeni fog :D
Ajánlom hozzá Fergie-Big girls don't cry c. számát.
Remélem tetszeni fog :D Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

Isten mentesen a női könnyektől, mert nincs erőm szembeszállni velük.
Libba Bray – Rettentő gyönyörűség c. könyv

 

(James)
Láttam a szemem sarkából, ahogy Lily összeesik, ezért odaszaladtam hozzá, ahogy a többiek is. Arca sápadt volt, de olyannyira, hogy szinte már úgy nézett ki, mintha egyszerű fehér lepedő lenne.
- Beviszem a Mungoba. - mondtam, és óvatosan karjaimba vettem.
- James, vidd be a Gyengélkedőre, ahogy a többi sérültet is vihetitek, Rémszem. - szólt Dumbledore, én csak bólintottam és elindultam a pajzson lévő nyíláson, ahol láttam a kastély ablakain kiszűrődő fényeket. És hálát adtam Merlinnek, hogy Lily mindig annyit nyúzott, hogy a futás márpedig jó, egyedül miatta futottam mindig is, mert egyébként világéletemben utáltam futni. De most mégis csak jól jött. Futottam, ahogy csak bírtam, Lily-vel a karjaimban, a kastély felé, a többiek egyenlőre még maradtak, Rémszem parancsára. Akármilyen gyorsan is futottam, a Gyengélkedőre vezető út éveknek tűnt, de csak odaértem. Lily-t lefektettem az egyik ablaknál lévő ágyra, aztán elkezdtem Poppy ajtaján dörömbölni.
- Jól van, jól van, megyek már! - morgolódott a fiatal gyógyító. - Potter, maga az?! - szólt, sokkolva.
- Igen, igen, én vagyok Madam. - helyeseltem bőszen.
- Mi a a Merlin fészkes fenekét keres itt? - sipítozott.
- Erre most nincs időnk! Lily rosszul lett, nem tudjuk mi van vele. - hadartam.
- Evans? Kérlek Merlin, mondd, hogy csak álmodom! - fohászkodott, de az ágyra nézve megpillantotta Lily-t. - Ezt nem hiszem el! Maguk mindig bajba kerülnek? És mindig ide? - csóválta a fejét rosszallóan, de már el is kezdte vizsgálni Lily-t, és valamilyen csoda folytán nem küldött ki a Gyengélkedőről. Úgy negyed órán keresztül forgatta ide oda, különböző vizsgáló bűbájokat használt, amikor még pár kisebb sérült jelent meg az ajtóban, a barátainkkal együtt. - Ahol maguk ketten ott vannak,ott kitör a káosz. - sóhajtott fel a gyógyító, mire muszáj volt elmosolyodnom, és a többiek is mosolyogtak.
- Tudja Poppy, mi már csak ilyenek vagyunk. - mosolyogtam rá csibészesen.
- Bánom is én, de legalább magukra vigyáznának! Azt hittem, hogy amikor végeztek az iskolában nyugtom lesz maguktól, erre tessék. - csóválja a fejét, le sem véve szemeit Lily-ről.
- Tud már mondani valamit? - kérdeztem reménykedve.
- Úgy tűnik kimerült, de valahogy még sem. Minden jel arra mutat, hogy kimerült, de a teste mégsem merült ki, nincs láza, sem semmi. Ez eléggé zavaró. Kissé olyan, mintha kómás lenne. - csóválta fejét,
- Ezt úgy érti kómába esett? - kérdeztem ijedten.
- Őszintén? Fogalmam sincs. Most nem tehetünk mást, mint várunk pár órát és meglátjuk mi lesz, ha nem ébred fel, akkor átküldöm a Mungoba …
- Itt maradhatunk? - kérdeztem.
- Nem jut mindannyiuknak szabad ágy, de akinek igen, az maradhat. - mondta és ment a többi kisebb sérülthöz, mi pedig Lily köré gyűltünk. Egy órával később, Lily teste görcsbe rándult, azonnal szóltunk Poppynak, azonban ő sem értette mi történik, de nem mozdult ő sem Lily mellől. Lily teste a görcsös rángásból először ernyedtté vált, aztán megfeszültek az izmai, az arcán izzadság cseppek jelentek meg, Poppy szerinte még mindig nem volt láza. Végképp nem értettünk semmit. Aztán elkezdte csapkodni magát, valamit motyogott, de nem értettem. Poppy, megkért, hogy fogjam le, én le is fogtam, de a fejét még így is hevesen forgatta, a csukott szemei alól könnycseppek bújtak elő. Sosem láttam sírni, soha és ez most megrémített, hogy most sír, vajon milyen fájdalmai lehetnek most? Milyen szörnyűségeken mehet át? Egyre csak motyogott és motyogott, a többiek is közelebb húzódtak, hátha megértenek valamit. Aztán egyszer csak hangosan felsikított, én pedig teljesen ledermedtem, bármi is kínozza őt, valahogy meg kell akadályozni, még pedig azonnal! Végig erősen tartottam karjait, hogy ne essen baja, de ahogy néztem elgyötört arcát, a szívem hasadt meg, aztán elkezdett kiabálni, de már Poppy felhúzott egy hangtompítót körénk, hogy ne zavarja a többi sérültet.
- Ne! Ne! Csak őt ne! Kérlek! - kiabált, és akár a leláncolt rab próbált szabadulni szorításomból, így Regulus is segített lefogni. - Ne! Ne bántsd! Vicky! - kiabált, és csak kiabált, folyton ezeket ismételgetve. Könnyei továbbra is folytak.
- Ki az a Vicky? - értetlenkedtem, szemem le sem véve róla. Nem kaptam választ, de húgom leült az ágy szélére, és átölelte Lily-t.
- Lily ébredj fel! Kérlek ébredj fel! Ez csak egy álom! Csak álmodsz! - szólongatta, és ahogy rápillantottam az ő szemeiben is könnyek jelentek meg. - Lily kérlek, ez csak egy emlék! Már csak egy emlék! - mondogatta húgom.
- Egy emlék? - kérdezte Poppy.
- Igen! - helyeselt Regulus, míg húgom tovább mondogatta, és Lily tovább kiabált.
- Tudják, hogy ki idézi elő ezt az emléket? Bárki, akit tud a létezésértől, aki ott volt akkor. Ha csak egy kisebb varázslat, akkor van ellen bűbája. - magyarázta a Madam.
- Megkeresné Madam Pompfrey? - kérdezte illedelmesen Regulus mire Poppy már el is tűnt a szobájában. - James, próbáld meg előhívni magadból valahogy az erőt. - mondta nyugodtan, halk hangon.
- De nem tudom. - válaszoltam, rá nézve.
- Nem érdekel hogy hogy csinálod! Felőlem fejre is állhatsz, de előhívod azt a rohadt erőt, mert most Lily-ről van szó! Érted? - mondta ingerülten Regulus, ilyennek is ritkán láttam.
- De miért nem csinálhatja más? Miért nem elég a sima erőm? - kérdeztem.
- Voldemort csinálja ezt! Ő mutatja neki ezt az emléket! Tudja, hogy ez Lily gyenge pontja! Nem hinném, hogy az ő erejét csak úgy meg tudjuk törni. - folytatta tovább.
- De hát Voldemort legyengült.
- Úgy tűnik nem eléggé! Rajta kívül nem ismeri ezt az emléket senki más. - alig hogy elmondta Regulus, Poppy elmondta az ellen átkot. Próbáltam azt tenni, amit Lily mindig mondott, figyelni a belső erőmre, és kimondtam az ellen átkot.
- Vigilaveris! - de csak annyi történt, hogy Lily már nem kiabált, de még mindig csapkodta magát. Aztán újra próbáltam és újra és újra, egyre dühösebb lettem és elkeseredettebb, aztán Lily ereje felvillant körülötte, egy pillanatra meglepődtem, de a többiek meg sem moccantak, talán ők nem is látják? Úgy tűnik nem, de én igen. Megnyugodtam, ahogy az ereje vörösen villant, de hiába, nem tudtam mit kezdeni, csak tovább próbálkoztam egyre elkeseredettebben, míg Lily ereje egyre jobban kibontakozott és megszilárdult, a teste már csak megfeszülten feküdt a betegágyon, a testét verejték borította, a szemei még akkor is könnyeztek, amikor nagy megdöbbenésünkre kinyíltak. Először csak a plafon felé néztek, aztán már elkezdte érzékelni a körülötte lévőket, bennünket, mert szemei lassan körbejártak. Egyik kezét lassan kihúzta Regulus szorításából és letörölte arcáról a könnyeket és a verejtéket. Nem szólt semmit, ajakit összepréselte, arca holtsápadt volt, szinte már Holdsápra hasonlított, tekintete akárhogyan is próbálta elrejteni még fájdalomtól csillogott. Melanie zokogva borult Lily nyakába, aki lágyan átölelte, szemeit lehunyta, de már nem sírt.
- Semmi baj Drágám, ami volt elmúlt. - suttogta halk, gyenge hangon.
- Annyira … s … sajnálom! Bár... bárcsak … ott … lehettem ...volna...- szipogta Mel, el sem engedve Lily-t.
- Ne sírj! - simítja le húgom könnyeit arcáról. - Nincsen semmi baj. - mondta hihetetlen lágy, vigasztaló hangon, amitől még én is majdnem elolvadtam, pedig ilyen soha, de tényleg SOHA nem fordult elő. - Ha ott lettél volna, neked esett volna bajod, azt pedig nem engedhettem volna meg. - mosolygott anyáskodóan.
- Én is ott lehettem volna. - mondja Regulus is szomorúan.
- Ahogy én is. - kontrázza Sophie. - Hárman már mentünk volna valamire.
- Mindhármatokat megölt volna. Szóval ne hibáztassátok magatokat, nekem kellett volna jobban figyelnem. - mosolyog, de így is látszik rajta a szomorúság.
- Na jó, megvizsgálhatnám végre Lily-t? - kérdezte Poppy, mire Mel elhúzódik tőle, és Regulus ölelésébe bújva távolodtak el a betegágytól, ahogy én is.
- Ohh Poppy, de régen láttam. - mosolyog édesen Lily a gyógyítóra.
- Nem mondhatnám, hogy annyira hiányoztál volna. Ti ketten Potterrel, ti vagytok a rémálmaim. - fintorgott.
- Jajj ugyan már! Ne mondj ilyeneket, a végén még megsértődöm.
- Na, akkor most megvizsgállak.
- Ugyan, erre semmi szükség, jól vagyok. Csak kicsit fáradtan, de jól vagyok.
- Az előzőek utána, akkor is megvizsgállak, ha játszi könnyedséggel futsz egy tesztrál csapattal.
- Tényleg? Pedig futok én, ha szükséges. - nevettet, mire Poppy rosszallóan csóválta a fejét és elkezdte megvizsgálni, különféle bűbájokkal.
- Nos, tényleg úgy tűnik, hogy jól vagy, semmilyen belső vagy külső sérülésed nincs, de mintha a mágiád kicsit meg lenne keveredve, és persze a tested fáradtabb, mint egy 1000 kilométeres gyalogtúra után a Himalájában. De egyébként kutya bajod.
- Na ugye, hogy megmondtam? - mosolygott diadalittasan, és felült az ágyon, indulásra készen.
- Épp ezért még itt maradsz legalább az éjszakára. - mondta komolyan Poppy.
- Én ugyan itt nem maradok! - ellenkezett.
- Pedig nem ártana.
- Már elmúltam 17, nagykorú vagyok, saját felelősségre azt csinálok, amit akarok, szóval én most megyek. De azért köszönöm Poppy. - mosolyodott el hálásan.
- Tudod minek örülök? Hogy James és te már nem vagytok az iskolában, mert már hetedik év végére a falra másztam tőletek.
- De Poppy! - jajdultunk fel mindketten egyszerre, mire ő elnevette magát.
- A másik, hogy titeket elnézve nem a közeljövőben lesznek gyerekeitek, addig is felkészítem az idegrendszerem rájuk. - én csak mosolyogtam, míg Lily-nek valamilyen furcsa fintor futott végig az arcán, de olyan hamar rendezte arcvonásait, hogy nem volt időm megfejteni.
- Hát igen, arra még várhat.
- Ohh, nem várom én annyira. - nevetett.
- Akkor mentem is. Köszönöm szépen a törődést és az idegzetet Madam. - nevetett fel. - Rémszem merre van? - kérdezte a tőlünk.
- Fogalmunk sincs. - válaszoltam.
- Remek. - húzta el a számat. - Akkor menjünk fel az igazgatóiba, beszélnem kell Albusszal, jöttök ti is? - kérdezte, mi pedig helyeslően válaszoltunk. Senki nem kérdezett semmit, pedig szerintem mindannyiunkat majd megvet a kíváncsiság, hogy ki az a Vicky és mi történt vele, de senki nem kérdezett semmit, ahogy ők sem mondtak semmit … csak mentünk föl az igazgatói felé, Lily-vel mi ketten mentünk az élen. - Köszönöm James. - mondta halkan, én pedig döbbenten néztem rá, hiszen alig tettem valamit, az ő ereje szállt szembe Voldemortéval, nem az enyém. De ez olyan melegséggel töltötte el a szívemet, hogy amire kinyöghettem volna bármit is, már az igazgatóinál voltunk.

8. Fejezet – He knows how he can use me

Sziasztok!
Kicsit csúsztam, amit nagyon sajnálok, de kész káosz a hetem, az az egy nyugtat, hogy ezután már tényleg jön a nyár és a szünet *-*
Tudom, gonosz voltam az előzőbe, itt is, de itt nem annyira :D
Ajánlom hozzá Skillet Monster c. számát.
Remélem tetszeni fog :D Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

Hogy mennyire erős bennünk a gonosz hatalma, először akkor érezzük meg, amikor szabadulni akarunk tőle.
Clive Staples Lewis

 

Azonnal indultunk is a roxmortsi erdőbe, az előre megbeszélt találkozási pontra. Több megbízható auror és Rend tag is gyülekezett már. Duke-ot azonnal vissza is küldtem a Minisztériumba, hogy figyelje a ki és bejövő ügyeket, csak hogy véletlenül se legyen a közelbe, ha elszabadulnak a dolgok, mert egy pöppet sem bízok benne. Így jobb, ha nem jön ide, ha nem vesz részt a harcban, mert abból sok galiba lehet. Mivel sikerült megoldanom a Duke-problémát már csak a James-probléma maradt. Ismerem annyira, hogy tudjam, hogy őt nem tudom ennyire egyszerűen lerázni, márpedig nem maradhat itt, túl veszélyes lenne és én sem tudok mindig figyelni rá, vagy megvédeni Tomtól. A Rend tagok körbenéztek az erdőben és a suli körül, rengeteg halálfaló gyűlt össze, a védővarázs előtt. Sokan voltak, de legalább összetömörülve, így az auroroknak volt esélyük bekeríteni őket. A védőburok még állt, ennek hálát is adtam, féltem, hogy Tomnak esetleg van annyi ereje, hogy megtörje azt. Az ereje dühödten tombolt, nem kellett a közelében lennem, hogy tudjam, hogy ez a pajzs csak átmeneti állapot, nem tart sokáig. Az aurorok hátulról vették őket körbe, majd oldalról is és a sorfal szépen lassan kezdett körbeérni az erdőben, mígnem Tom meglepetésére előttük is bezárult a kör.
- Nocsak. Nocsak, ennyi aurorrral akartok megfékezni? - nevetett fel azzal a megszokott hűvös, félelmetes nevetéssel.
- Figyeljétek a pajzsot és oldalt erősítsétek meg a kört. - mondtam halkan a csapatomnak. - Rémszemék hamarosan kijönnek, amint megérkezik a kastélyba a három auror csapat. - direkt az oldalt adtam nekik, hogy ne legyenek szem előtt, míg én behopponáltam a kör belsejébe, pár méterre Tom elé. - Ugyan már, ennyire lebecsülöd a Parancsnokságom?- nevettem.
- Ohh, Lily, téged nem szokásom lebecsülni. - jelent meg száján egy hűvös mosoly. - Bár meglep, hogy eljöttél.
- Mondjam, hogy engem is meglepett? - kérdeztem bájolgó hangon.
- Nem hinném el, szóval ne fáraszd magad.
- Ahogy akarod. - vontam meg vállaimat.
- Szóval mit keresel itt Lily? Úgy tudtam Shefieldben leszel …
- Rosszul tudtad. Esetleg te komolyan el tudnád rólam képzelni, hogy ölbe tett kézzel végignézem, ahogy gyereket ölsz és elpusztítod a volt sulim?
- Igen, sok sok gyereket. - lépett pár lépést közelebb, szemeim keményen néztek rá, az ereje tombolva ömlött el körülötte, egy hatalmas örvényt képezve, a halálfalók még messzebbre hátráltak tőle. A védőpajzsom erősen feszült közöttünk. - Mindig is nagyon gyerekpárti voltál nem de? Csak Potter nem vette ezeket a dolgokat számításba. - nevetett és az ereje egyre jobban elszabadult, a védőpajzson megremegett. A düh elemi erővel tört rám, a gondolataim cikáztak, a testem megfeszült, az ereje egyre erősebben támadta a védelmem. - A múlt elég fájdalmas nem? Mondd csak honnan származik ez a nagy védelmezés? Csak nem a … - vetette fel, és a dühömnek már semmi nem szabott gátat, a védelem szertefoszlott és az energiám egyszerűen kitört belőlem. Nem akartam visszafogni, nem akartam semmit, csak megölni, bosszút állni. Mindenki eltűnt a közelünkből, az aurorok elhúzódtak oldalt, kiszélesített félkörben nézték az erőink harcát. Semmi esélyem nem lett volna ellene, és nem is volt. De erőink erős kitöréséről mindenki elhúzódott.
- Ne említsd meg! Ne vedd őt a szádra! - mondtam dühösen, és még a hangomból is erő sugárzott.
- Imádom, hogy tudom, mi a gyenge pontod. - nevetett fel sötéten, erre pedig egy nagyobb erőlöketet küldtem felé, meglepődött, egy kicsit megtántorodott, aztán ő is egyre erősebb erőt vetett be ellenem, olyan erőset, amit már én nem tudtam visszaverni. Az ereje utat tört magának felém, míg én elkeseredetten próbáltam védekezni, de nem tudtam, pontosan előttem állt meg. Testemet a félelem hullámai mardosták, de nem mutattam, tudtam, hogy még a szememben is a nyugalom csillog, felkészültem egy cruciatusra, nem lepett volna meg ez a lépése, és tudtam, hogy ha megkínoz, a szemeben és az arcomon továbbra is a nyugalom álarca marad, de nem használta a Cruciatust, hanem valami sokkalta rosszabbat … jobb kezével megfogta a bal vállamat. Az érintése nem fájt, még csak kellemetlen sem volt, de ez az apró érintés sokkal nagyobb fájdalommal járt nekem, mint bármilyen más átok, bármilyen más kínzás. Az ereje átcsapódott belém, az összes ereje a testembe és az erőmbe vájta magát. A testem görcsbe feszült, körmeim a tenyerembe vájtak, aminek hatására megjelentek első vércseppjeim, az ereje erőszakosan követelt magának, a jegessége szinte égetett belülről, úgy éreztem szétrepedek, mígnem egy fájdalmas sikoly hagyta el a számat és térdre rogytam. A körülöttem tornyosuló erő, az ÉN erőm zölddé vált, átvette mardekári sajátosságait, csupán az apró vörös szikrák emlékeztettek eredeti színére. Tom már nem ért hozzám, de a fájdalom nem múlt el, az ereje még így is tovább ömlött belém. Az erőm lassan szinte köddé vált, teljesen egybeolvadt az övével. Gondolataim sötétté váltak, ölni akartam, megkínozni valakit, hatalmat akartam, hogy mindenki behódoljon nekem, de ezek ellen a tudatalattim még harcolt. A fájdalom kezdett gyengülni, a sikolyaim abbamaradtak, és ahogy újra elkezdtem érzékelni a külvilágot, a térdeim alatt még mindig fű volt, véres kezeim egy-egy fűcsomót téptek ki a földből, Tom elégedetten nézett le rám, míg mindenki más csak érdeklődve bámult. A kín tűrhetővé csökkent ugyan, de gondolataim még mindig tomboltak. Elengedtem a biztonságot nyújtó fűcsomót, fejemet büszkén emeltem fel, lassan, nyugodtan álltam fel a földről, hátam egyenes volt, állam felszegett, úgy álltam ott, mintha én lennék a nagy főnök. Tom felém nyújtotta kezét, miközben önelégülten mosolygott. Kezem azonnal elfogadta a kezét, és átkulcsolta azt, míg gondolataim épp világháborút vívtak egymás ellen. Ajkaim maguktól húzódtak félelmetes mosolyra. Elpillantottam Tom mellett és láttam a sokkolt csapattársaimat, James aggódó tekintetét. És talán ez adott erőt a tudatalattimnak, hogy megküzdjön a gonosszal és legyűrje, legalább ideiglenesen. Az erőm – a bennem tomboló Tom ereje – hirtelen célba vette Tomot, nem puhánykodtam, visszaküldtem a feladónak az összes belém öntött energiát, kezem elengedte az övét. Az ereje erősen csapódott vissza belé, jó pár métert repült is tőle, hangosan kiabált fájdalmában. Viszont az én gondolataim kicsit kitisztultak, a sötét gondolatok elhalványultak. Lassan sétáltam oda, a fájdalmában ordítozó Tomhoz. Álla alá nyúltam, hogy lássam szemében a fájdalmat, amitől akármennyire is tagadom, jóérzés töltött el.
- Ha még egyszer! Csak egyszer is megpróbálod összekapcsolni az erőinket, akkor ennél sokkal rosszabb lesz, érted?! Nem vagyok egy a pincsijeid közül, engem nem tudsz használ, mert akármennyire is hihetetlen erősebb leszek nálad! Sokkal erősebb! És te ettől rettegsz. - hangom olyan volt, mint az övé, jeges, félelmetes, felsőbbrendűbb. Tekintetében a hosszú évek ismeretsége óta először félelem csillant.
- Hogyan? - kérdezte halkan, hangja erőtlen volt.
- Én, én vagyok Tom! Engem nem irányíthatsz sem te, sem más! Csak hogy tudd, az erőddel befolyásolhatod a gondolataim, az erőmet, felszíthatod bennem a belül lakozó gonoszt, de ezzel nem változtatsz olyanná, amilyen vagy. - mondtam hűvösen.
- De hogyan? Az erőm, sokkal nagyobb, mint a tiéd, irányítania kellett volna téged, nem használhattad volna, nem tudtad volna.
- Ne feledd, hogy egy részem, még ha egy elég kis részem is, de Griffendél része, ahogy az erőm is. Soha nem mondtam, hogy én vagyok a kis szentecske, aki mindig jól cselekszik, akinek nincsenek hibái és nem öl, ha szükséges. Nem! Ha kell megteszem, és ahogy neked, nekem sincs bűntudatom, mert ez az élet.
- Tudom, hogy nincs bűntudatod, érzem, hogy téged nem zavar, ha meg kell ölnöd valakit, épp ezért próbállak irányítani, egy ilyen tehetség, az én oldalamon, egyszerűen csodálatos lenne.
- Ha képes lettél volna változni, ha … nem ölöd meg, ha nem akarnád elvenni az önálló gondolataim, akkor még talán segítenék is, de ehhez alapjaidban kéne megváltoznod, arra pedig, velem ellentétben képtelen vagy.
- Nem adom fel a célom, hogy megszerezzem a hatalmat, hogy mindenki rettegjen tőlem.
- Épp ezért.
- De benned még csak a félelem szikráját sem sikerült kicsikarnom, akármit tettem vagy teszek.
- Nos igen, nincs sok minden, amivel megtudnál ijeszteni, csak olyan dolgok, amikkel elérheted, hogy még jobban utáljalak és még inkább bosszút akarjak állni rajtad. - mondtam nyugodt hangon.
- Akkor mért nem próbálod meg?
- Mert tudom, hogy akármit teszek, túléled, az erőm kicsi ahhoz, hogy megöljelek, de ne aggódj ez csak átmeneti állapot. - mosolyogtam rá.
- Ohh, igen, a Potter fiú. Én a helyedben nem számítanék az ő erejére, vagy a segítségére, ahhoz túl gyenge. - nevetett fel jóízűen.
- Egyenlőre. - rántottam meg vállaimat.
- Ne számíts rá.
- Mert?
- Úgysem él már sokáig. - nevettet, erre én kicsit dühbe gurultam, de nem mutattam, hanem mosolyogva néztem rá.
- Nem tudlak megölni, ez tény és való, de attól még fájdalmat okozhatok. - néztem szemeibe félelmetes csillogással, akartam, hogy fájjon neki, akartam, hogy szenvedjen. Épp ezért újra előhívtam az erőm, jelentősen koncentrálva Griffendél erejére, nem a látszatra mentem, mert most egyáltalán nem érdekelt, tudtam, hogy érzi az erőt, érzi, hogy ez nem az ő „testvérenergiája”, hanem James-é, szemében újra felcsillant az ijedtség, de én csak mosolyogtam. Nem értem hozzá, már így is erősen feszült közöttünk egy mágiai kapocs, gyorsan és letaglózóan küldtem át belé az erőm nagy részét, mire felkiáltott fájdalmában, sokkal hangosabban, sokkal fájdalmasabban, mint az előbb. A két erő nem bír megmaradni egymás mellett, bennem is csak azért, mert már megszoktam, és megtanultam szétválasztani őket, hogy ne marcangoljanak szét, de Tom nem. Ő nem tudja megtenni, bár ő meg sem tudja tartani Griffendél erejét, csak addig, amíg a mágikus kapocs fennáll köztünk, és ezt ő is tudta.
- Még találkozunk Lily. - mondta fájdalommal teli hangon, aztán nagy nehezen elhopponált, mire a kapcsolat megszakadt és az erő visszaáramlott belém. Nem okozott nagy fájdalmat, az előzőek után ez már piskóta volt. Én voltam végig a figyelem közép pontjában, mindenki csak bámult, a halálfalók tanácstalanul néztek körbe.
- MOST! - kiabáltam, az auroroknak és a rend tagoknak, ezzel megadva a jelet a támadásra. Hulla voltam már a sok energia mozgatásától, ezért csak egyszerű és gyors lefegyverző bűbájokat használtam. Mindenhonnan színes átkok és ellen átkok süvítettek, gyönyörű lett volna, ha van időm jobban megnézni, de nem volt. Végül a halálfalók elkezdtek felszívódni, de sokan közülük már ájultan, vagy elkábítva feküdtek a fűben, az erdő kiürült, csak a fehér mágusok maradtak. Az erőm elfogyott, a testem elfáradt, a gondolataim elpárologtak, és a következő pillanatban már csak azt vettem észre hogy a világ elsötétül körülöttem és összesek ….

7. Fejezet – The fighting weekdays

Sziasztok!
Elkészültem a következő fejezettel is, ami egy előkészítő fejezet, hogy mire? Az majd kiderül a fejezetben, nem lövöm le a poént :D
Hallgassátok meg hozzá  T.I és Justin Timberlake közös számát, a Dead and Gone-t.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo
U.I: nem tudom, következő héten lesz-e friss ,mivel következő héten nyelvvizsgázom, és nem tudom mennyi időm marad írni … de próbálkozom majd :)

 

Eszembe jutott, milyen volt 18 évesen felnőttnek lenni. Azt hittem, mindent tudok. Körülbelül 21 éves voltam, mikor rájöttem, hogy kitörölhetem a seggem a tudásommal. Azóta ugyanúgy nem tudtam semmit, de legalább nagyon igyekeztem. Van, amikor ennél többet már nem tehet az ember.
Laurell Kaye Hamilton – Bűnös vágyak 

 

A hétköznapjaim szörnyen hosszúak voltak, egyik nap sem aludtam öt óránál többet, de ez nekem épp elég volt, ezzel az egésszel próbáltam elterelni a figyelmem, ahogy mindig szoktam. Muszáj tennem valamit, vagy becsavarodok és azt nem engedhetem meg magamnak! Szerdán reggel, pontosabban hajnalban arra ébredtem, hogy Tom gondolatai magába rántanak, nem tudtam mi történik, hiszen már régóta alkalmazom az oklumenciát, először arra gyanakodtam, hogy Tom direkt mutatja ezt nekem, hogy ő akarja hogy ezt lássam. De ezt hamar el is vetettem, mivel testem minden porcikája fájdalmasan sajgott az előző éjszakai külön akciómtól Shefieldben, és nem csak a testem szenvedte meg, hanem a tartalék erőim is, teljesen elfáradtam, abban reménykedtem, hogy csak alszom délig, de ez sem vált be, sajnos. Valószínűleg épp ezért gyengült le a védelem a gondolataim körül, amire Tom heves érzései – izgalma, tettrekészsége – is rásegítettek. Teljesen átadtam magam a gondolatainak, egy teljes támadási tervet eszelt ki, nem tudtam pontosan mit akart megtámadni, de azt igen, hogy nagyon győzni akart, valami fontosról lehet szó. Ott volt még valaki, egy halálfaló, akit idáig még nem láttam, a beszélgetésük épp erről a támadásról szólt, de Tom nem osztott meg vele fontos információkat a készülőben lévő taktikájából. Egyre jobban fohászkodtam, hogy megtudjam, mit akar pontosan megtámadni, mivel tudtam, hogyha túl sok időt töltök a gondolataiban, arra felfigyel, nem is kellett már sokat várnom, ugyanis az ismeretlen halálfaló megadta a keresett válaszokat.
- Mester, akkor két hét múlva gyülekezzenek a halálfalók a roxmortsi erdőben? - kérdezte, és ez nekem épp elég is volt, azonnal kicsusszantam Tom fejéből, visszahúztam gondolataim köré a védőfalakat, jóval erősebben, mint általában. Szinte sokkos állapotban ültem az ágyon és bambultam magam elé, próbáltam megemészteni a történteket, és az első épeszű gondolatom az volt, hogy cselekednem kell, de most azonnal. És így is tettem. Nem törődtem a fáradtsággal vagy a testemet körülölelő fájdalomra, a kisebb zúzódásokra és éppen hegedni készülő sebekre. Most nem volt rá időm, nem volt időm erre. Azonnal küldtem egy patrónust Albusnak, hogy hívja össze a Rendet, azonnal fölöltöztem, és nem is nagyon foglalkoztam a kinézetemmel, most nem érdekelt, szóval az első kezem ügyébe kerülő dolgot vettem fel, ami egy sötét koptatott farmerben és egy kinyúlt, félvállas pólóból, természetesen egy fekete-szürke magassarkúból, meg egy kabátból állt. Gyorsan fogat mostam és megmosakodtam, közben felébresztettem Melt és Reget, mivel ők is tagok. Lementem csináltam reggelit a többieknek, bár Mandy is segített, míg én csak egy kávét ittam, a gyomrom görcsben állt a hallottaktól, egyszerűen nem tudtam lenyelni semmit sem, nem kívántam semmit. Alig telt öt percbe és már lenn is voltak, gyorsan reggeliztek, egyikük sem kérdezett semmit, tudták, hogyha fölébresztettem őket, akkor sürgős lehet, hogy menjünk a Rend főhadiszállására. Rég jártam már az elhagyatott házban, ami már szinte az összeomlás szélén állt, az erdő mélyén. Ahányszor bementem elfogott az az érzés, hogy a ház bármikor a fejünkre omolhat … de most még csak nem is gondoltam erre. Ahogy beléptünk a hatalmas helyiségbe, amit egyszer réges-régen, a ház fénykorban még bálteremnek használtak, és ahol most egy hosszú asztal állt, tele székekkel és férőhelyekkel. Már pár Rend tag elfoglalta helyeit, beleértve a félkómás Tekergőket is. Albus is helyet foglalt az asztalfőnél és érdeklődés teljesen nézett rám. Megjelentek még további tagok is, mint Rémszem és a csapata, míg végül úgy 20 perccel később Albus megszólalt.
- Nos, aki eddig nem ért ide, az gondolom ezután sem fog. Valami fontos dologról lenen szó. - állt fel az asztaltól és kezdte a megbeszélést Albus, majd rám nézett. Én is felálltam és körbenéztem a többieken.
- Aki nem ismerne, Lily Evans vagyok. - mutatkoztam be tömören, csak hogy legalább tudják ki a franc papol nekik, de nem foglalkoztam ezzel tovább, fontosabb témám volt. - Azért hívattam össze ezt a gyűlést, mert komoly dologról van szó. Biztos információkból tudom, hogy Voldemort meg akarja támadni a Roxfortot. Valószínűleg a többségi halálfalója is csatlakozik hozzá, az ostromot, nagyjából két hét múltára tervezik. - mondtam komolyan. - Azonnal cselekednünk kell, hogy minél jobban felerősítsük a roxforti védelmet.
- A Roxfortot? Miért pont a Roxfortot támadja, miért nem a Minisztériumot? - kérdezte az egyik Rend tag, akit én nem ismertem.
- Úgy gondolja, hogyha sikerül áttörnie a védelmet a Roxfort körül, többen csatlakoznak hozzá, még jobban megfélemlíti az embereket. De valószínűleg a gyerekek miatt teszi, rengeteg tehetséges tanulója van az iskolának, akik nem szándékoznak csatlakozni hozzá, csírájában folytja el a következő nemzedék erősségeit. Ezzel akarja meggyengíteni a Minisztériumot, a Rendet, az ellene fellépőket.
- Akkor sem értem, mire jó ez, azzal, hogy az iskolát támadja, még a többi szervezet nem gyengül meg. - értetlenkedett tovább az előző pasas.
- Gondolom nincs gyereke. Ha egy szülő elveszti a gyerekét, a gyász és a fájdalom rövid úton padlóra küldi, teljesen legyengíti, könnyű prédává válik a halálfalóknak. - magyaráztam.
- Nem úgy néz ki, mint akinek van gyereke, de ha maga mondja ...- szólt beletörődve.
- Szóval meg kell erősíteni a védelmet és ki kell találni valamit, hogyan menekítsük ki a gyerekeket a kastélyból, ha beüt a krakk. Valamilyen ötlet?
- Az igazgatóiban lévő kandalló rá van kötve a hopphálozatra, nem? - kérdezte Kate.
- Igen, de az nem elég gyors, több mint 800 diák van a kastélyban … - csóváltam a fejem.
- És ha feloldanák a hopponálási tilalmat, az iskola területén? - kérdezte az egy másik férfi.
- Gyerekek többsége nem tud hoppnálni, a vizsgákat általánosan 7-ikben rakják le, ráadásul a bejutást is megkönnyítené. - válaszolt most Albus. - Viszont csinálhatnánk zsupsz kulcsokat, azzal több diák egyszerre el tudna menni az iskola területéről.
- Ez remek ötlet, de hova tudnánk vinni 800 diákot? - kérdezte Alice.
- Ez jó kérdés. - sóhajtottam fel. - Ide nem hozhatjuk őket, a Minisztériumban nem lennének biztonságban ... Hozzám jöhetnek, de max 40 diákot tudnék elszállásolni. De akkor is még marad több mint 750 diák.
- Hozzánk is jöhetnek 20-an, és ha szólok apámnak, akkor a nyaralóba is elférnek 30-an. - szólalt meg James.
- Ez is túl kevés. - csóváltam meg a fejem.
- Meg van! - szólt Reg, mi pedig rákaptuk a tekintetünk. - Emlékeztek, amikor megtámadták az Ispotályt? A betegeknek készítettünk egy rögtönzött tábort. Mi lenne, ha most is azt tennénk?
- Ez nem is rossz. - gondolkodtam.
- Akkor az első éveseket befogadnátok, a többieknek pedig csinálnánk egy tábort. - mondta végül Albus. - A védelmet pedig azonnal elkezdjük megerősíteni.
- Szerintem lenne értelme, ha pár auror addig az iskolában lenne. - mondta Rémszem, rám nézve.
- Egyetértek. Szerintem csak két csapat menjen oda, az egyik pedig mostantól legyen ott végig, hogyha mégsem akkor támadnának.
- Mentek ti? - kérdezte Rémszem.
- Nem. - mondtam határozottan, amire többen felfigyeltek. - Eléggé leharcolt vagyok mostanában, inkább átveszem tőled az egész műszakodat, de csak akkor megyek, ha elkezdődik, addig nem. - kijelentésemre Albus, Rémszem és a csapatom tagjai is rám néztek, de nem tették szóvá, még nem.
- Úgyis néz ki, ha ezzel nem sértem meg. - mosolygott az egyik pasi.
- Ugyan már, ahhoz hamarabb kéne felkelnie, hogy engem megsértsen. - legyintettem mosolyogva.
- Nem hinném, hogy arra képes lenne. - nevetett Regulus.
- Mindegy. - nevettem.
- Azt kérném mindenkitől, hogy álljon készenlétben, ha elszabadulna a káosz. - mondta végszóként Albus. - Kellemes napot. -mondta köszönésképpen de tudtam, hogy ennyivel nem úszom meg, szóval visszaültem és vártam, hogy kimenjenek a többiek, a Tekergők, Mel, Regulus és Rémszem maradtak csak. - Úgy látom megtaláltad a shefieldi vámpírfészket. - nézett végig kisebb sérüléseken a kezemen a volt igazgatóm.
- Nem rejtették épp véka alá, hol is vannak …
- És ahogy látom nem fognak segíteni nekünk. - mondta kicsit sem csalódottan Dumbi.
- Nem. - sóhajtottam fel. - De nem ők az egyetlen vámpír csoport a világon.
- Azért vigyázz magadra, nem lenne túl jó, ha kinőnének a te szemfogaid is. - nevetett fel Albus.
- Hát ha hiszed, ha nem, én sem akarok szemfogakat. Bááár van akinek jól áll. De inkább nem kockáztatom a családi békét, egy vámpír és egy vérfarkas egy családban? Ugyan már! - nevettem jókedvűen.
- Miért nem akarsz te menni a Roxfortba? - kérdezte Rémszem komoly hangon, mint általában.
- Mert mostanában elég kevés időt töltök alvással, minden a nyakamban van és egyszerűen kezdek elfáradni, szabad préda vagyok Tom gondolatainak, így tudtam meg, hogy meg akarja támadni a sulit, szóval félő, hogy ő is belenéz a gondolataimba, amikor alszom, bár nem hinném, hogy azzal sokra megy.
- Így már értem.
- Így is kockázatos részt vennem a harcban, képes lenne felhasználni engem, és James sem tud addig felkészülni. - sóhajtottam fel kissé lehangoltan.
- Griffendél öröksége nélkül is tudok harcolni. - mondta James.
- Nem, nem tudsz! Tom ellen ez annyi, mint halottnak a csók. És ne hidd, hogy nem te leszel az első számú, akit meg fog támadni.
- Ugyan miért? Már nem vagyunk együtt, nincs köztünk már semmi, miért engem támadna meg? - értetlenkedett.
- Mert továbbra is úgy gondolja, hogy van közös jövőnk. Fél attól, hogy még lehet. Fél tőlünk. - mondtam olyan hangon, mintha teljesen meg lennék győződve az ellenkezőjéről, még ha a szívem mélyén hinni akartam benne, hinni a lehetőségben.
- Soha nem fogom megérteni ezt az egészet, hogy ketten miért vagyunk olyan félelmetesek.
- Főnix mágiája egy kiegészítő mágia, a te kiegészítő mágiádé, vagy az övé. Főnix erejével együtt megszülethetik egy hatalmasabb, teljesebb erő, ami felülmúlja a másikat, és nem csak a másikat, hanem minden eddig ismert erőt. Ha a mi erőink egyesülnek, akkor felülmúlnák Tom erejét. - mondtam tárgyilagosan.
- Wáó, és azt hogyan kéne tennünk? - kérdezte kíváncsi csillogással szemeiben James.
- Először arra koncentrálj, hogy elérd az energiád, majd utána koncentrálunk erre.
- Húha. - nevetett fel Reg, mire én egy szúrós tekintettel jutalmaztam.
- Lényeg a lényeg. Rémszem, ti mentek a kastélyban, én pedig készenelétben állok, felkészítem magam, James, te pedig próbálj befelé nyitni. - Ezzel le tudtuk a megbeszélést, amit később, a támadásra való tekintettel két naponta tartottunk, csütörtökön tartottam edzést a csapattal, hogy kicsit összerázódjon. A hétvége nagy részét a Parancsnokságon töltöttem, Jamesszel együtt. James az edzőteremben gyakorolt, míg én nagy részt a dolgokat intéztem és csak néha-néha néztem be hozzá. Nem nagyon jutottunk sehova, de kitartóan próbálkozott, aztán jött még egy hét, folyamatos Rend megbeszélésekkel, felkészüléssel, shefieldi problémákkal, de azért jelentősen többet pihentem, mint általában, hogy véletlenül se legyek kiszolgáltatva Tomnak. A támadás ideje vészesen közeledett, már péntek volt, amikor úgy döntöttem, hogy más választásunk nincs, muszáj Jamesből előhívnom az erejét, de már csak a gondolattól is a hideg futkosott a hátamon, meg is beszéltük, hogy műszak után marad, mindent elterveztünk, amíg meg nem érkezett egy főnix alakú patrónus, és meg nem szólalt Dumbledore hangja.
„Itt vannak a halálfalók.” - hangzott az üzenet, amin kissé meglepődtem, ugyanis még 3 nap volt hátra az előre eltervezett időpontig. Még szerencse, hogy előre felkészültünk erre az eshetőségre, egyedül James-szel lehet még probléma és ettől rettegtem a legjobban … 

6.Fejezet – I am on my way and everything is alright now.

Sziasztok!
Büszke vagyok magamra, hogy nem késtem és tudtam hozni a tervezett időben a fejezetet.
Ajánlom hozzá Vanessa Hudgens Promise c. számát.
Jó olvasást!
Puszi:: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

Vannak esetek, mikor a nő, bármilyen törékeny, és gyönge is a férfihoz hasonlítva, egyszerre erősebb lesz nemcsak a férfinál, hanem a világon mindennél.
Nyikolaj vasziljevics Gogol

 

(James)

Szörnyen idegesített, hogy megint van valami, amit nem tudok Lily-ről. Megint ott vagyok, ahonnan indultam. Az általános veszekedéseinknél, a titkoknál. De ami a legrosszabbul érint, az az „új” Lily, aki már nem az a lány, aki régen volt, alig látom benne csak szikráját is. Bár a szenvedélyessége és a védelmező ösztönei még jelen voltak, de minden más megváltozott. Már nem érzett szerelmet, nem sugárzott mindig boldogságot, a szemei nem csillogtak, úgy mint rég. Húgom azt mondta, hogy sokat szenvedett azalatt a négy év alatt, amit Shefieldben töltött, és volt egy olyan érzésem, hogy erről nagy részt én tehetek. Borzalmas arra gondolni, hogy ami történt vele, az valószínűleg kapcsolatos velem is, vagy azzal a nyomorult titokkal. Néha úgy érzem felemészt az új Lily, a tudta, hogy ő most már pontosan olyan mint én, egyszerűen hátborzongató, de a jelenléte miatt már nekem sem voltak mindig elegek a Lily-pótlékok, akármilyen durván is hangzik, mind az volt, de egyik sem közelítette meg őt, és valószínűleg soha nem találok még egy olyan lányt, mint amilyen Lily. Amióta itt van, elveszett minden reményem, hogy újra összejöhetnénk, nem, erre már nincsen semmi esély, vagy ha van is, akkor meddig kéne küzdenem érte? Annak idején a Roxfortban is több mint 4 éven keresztül fűztem, mire hajlandó volt belátni, hogy tényleg, igazán szeretem, amire belátta, hogy engem nem érdekel a veszély, amibe keveredhetek miatta Voldemortnál. Nem érdekelt semmi, csak hogy boldogok voltunk együtt, olyan szép volt minden. Most meddig tartana meggyőznöm, hogy kezdjük újra, vagy csak próbáljuk meg, bár ha arról lenne szó, akkor akár életem végéig próbálkoznék, de így, hogy nem látom semmi értelmét, hogy nem tudok benne bízni, hogy sikerül, így nincs értelme. Lily, pár nappal később, a hétvégén elutazott Njördhöz és Emily-hez, meg még ki tudja hova, a lényeg, hogy nem volt itt, nem volt a közelemben. Eddig is elviselhetetlen volt a távolléte, de most, hogy oly hosszú idő után újra találkoztunk, most még nehezebb elviselnem, ha távol van tőlem. Még ha nem is lehet velem, legalább legyen a közelemben. Talán teljesen beletörődtem, hogy az életem hátralévő részét idióta, üresfejű libákkal kell leélnem. Kész élvezet lenne, tényleg … mindegy, hétfő lévén újra láthatom Lily-t, valószínűleg ma is találunk valami okot egy vitára, de már nem zavarnak a vitáink, mert most már ez az egyetlen szenvedélyes kapocs köztünk. És meg kell elégednem ezzel... amikor délben beértünk a parancsnokságra Lily már az irodában volt, Alice-szel, Kate-tel és húgommal együtt, mi pedig inkább csöndben maradtunk, nem zavarva a csajod beszélgetést … 

 

(Lily szemszöge)

Jobbnak láttam kicsit távol lenni Londontól, a Parancsnokságtól, Jamestől és a hülye emlékeimtől, a fájdalmamtól, épp ezért az egész hétvégét Emily-ékkel töltöttem. Jó volt kicsit kikapcsolódni és volt elég időm összeállítani a következő hetem napirendjeit. Nem akartam tovább húzni James képzését, mert most már tudom, hogy nagyobb veszélyben van, mint hittem. De a hétvégém nagy részét Njörddel töltöttem, és egy kis időt Emilyvel, de csak nagyon keveset, mivel tényleg rengeteget dolgozik, de azért ez alatt a kevés idő alatt is sikerült meggyőznöm őt, hogy jöjjön el Alice esküvőjére – nem mintha annyit kellett volna győzködni-. A hétvége gyorsan eltelt, de hétfőn reggel már hazaértem, a többiek éppen reggeliztek, amikor megérkeztem, így én is csatlakoztam hozzájuk. A délelőttöt együtt töltöttük, de Melanie-val együtt kicsit hamarabb mentünk be a Parancsnokságra, beszélni Kate-tel. Kate végezve a dolgával az irodánkba jött és beszélgettünk kicsit, amikor Alice felvillanyozva lépett be az irodánkba, mindhármunkat.
- Na, na mi volt? - kérdezte izgatottan ugrálva előttem.
- Drága Alicem, nyugodj le először is egy picikét. - mosolyogtam rá.
- Ne mond, hogy nyugodjak le, az esküvőmről van szó. - mondta komolyabban, de még mindig ugrált.
- Rólam beszélünk nem? - nevettem fel. - Emily hamar belement, hogy eljönnek az esküvőre. Szóval meg van a három koszorús lányod. - mosolyogtam.
- Jajj ez remek! Köszönöm, köszönöm köszönöm! - ugrált nevetve és megölelt.
- Számíthattok rám mindenben. - mosolyogtam Alice-re, amikor beléptek a Tekergők, Duke-kal kiegészülve. Köszöntünk egymásnak, ők meg leültek az asztalaikhoz, míg mi tudomást sem vettünk róluk.
- Ami azt illeti én mindig dupla esküvőről álmodtam. - sóhajtott fel Alice álmodozva.
- Hát, mi még ennyire nem gondolkodtunk előre. Jól meg vagyunk esküvő nélkül is … - magyarázta Mel. - Egyébként is a dupla esküvőkkel dupla gond van … - én picit elgondolkodtam, magam elé képzeltem az esküvőimet, amiket a szüleim szerveztek nekem régebben sötét mágusokkal, és az esküvőt, amiről James-szel álmodoztunk … Amikor felpillantok a lányokra mind rám néznek.
- Most miért engem néztek? - kérdeztem picit ijedten.
- Nem szeretnél dupla esküvőt? - kérdezte Alice, mire én felnevettem.
- Ez most csak vicc volt ugye? - nevettem, de nagyon komolyan néztek rám. - Dehogy akarok! Még csak komoly kapcsolatom sincs! Már elég megszervezett esküvőm volt, hogy tudjam, hogy csak és kizárólag akkor lesz esküvőm, ha teljesen biztos leszek abban, hogy akarom. De most élvezem a szingli létet. - nevettem.
- Kár. - sóhajtott Alice. - Akkor nem lesz dupla esküvő.
- Hát nem. De minden másban számíthatsz rám. - mosolyogtam.
- Ahogy ránk is! - mosolygott másik két barátnőnk és mind négyen megöleltük egymást, aztán Kate hazament pihenni, Alice pedig vissza a csapatához. Alig pár perccel később megérkeztek a többiek és mind elkezdtünk dolgozni. Bevezettünk egy új rendszert, amivel a riasztásokra csak ügyelnünk kell, ezzel a riasztás hamarabb elérkezik a kijelölt csapathoz, míg Rémszem és én csak ellenőrizzük, a rendszer helyes működését. Ezzel jóval könnyebbé vált a mi munkánk is, bár meg maradtak az unalmas iratok olvasgatása … De sikerült összeszednem magam. És sikerült megalkotnom az időbeosztásomat is.
- Na szóval James, ma estére van valami programod? - kérdeztem egyszer csak bele a beszélgetések sűrűjébe.
- Öhm, nincs? - nézett rám kérdően.
- Lily, ne már, hogy rákattantál Jamesre?! Én már mióta gürizek, hogy legalább egyszer férfiként nézz rám? Ez nyem fair! - duzzogott Dimirij.
- Tudhatnád már Dem, hogy nem keverem a munkát a magánélettel, és ez Jamesre is vonatkozik.
- Kár. - mondta James, rám nézve, mire válaszképp egy elég szúrós nézést kapott.
- Megegyeztünk valamiben, hogy segítek neked. - mondtam köntörfalazva, nem akartam, hogy Duke rájöjjön valamire, meg aztán nem vagyok senki, hogy kiteregessem James titkait.
- Értem. És meddig fog tartani? - kérdezte érdeklődve.
- Két órára terveztem, de ha nem érsz rá, vagy ha tovább is bírod, akkor nekem mindegy, nincs programom estére.
- Nekem sincs. - válaszolta.
- Majd meglátjuk. Akkor figyelj, egyezzünk meg, a hétfő estében, minden héten. Ha valamikor neked nem jó, akkor szólsz, rendben?
- Okés. - válaszolta nyugodtan.
- Jó. A másik dolog pedig, azt mondtam, hogy csinálunk majd csapategyessítő edzéseket. Nos, úgy gondoltam, hogy ne csesszem el a péntek estéteket, tartsunk edzést csütörtökön. Van valaki, akinek nem jó? - néztem köre, de csak bólogatást kaptam. - Rendicsek, akkor ezt letárgyaltuk. Van még valami amiről elfelejtkeztem? - gondolkodtam hangosan.
- Rólam? - lépett be a helyiségbe Gabe, mire én felsóhajtottam.
- Ha így folytatod komolyan az agyamra mész. - mondtam, de ő elengedte a füle mellett, amit mondtam és felült az asztalomra. - Ha összekevered a papírokat, te válogatod ki és csinálod meg. - mondtam komolyan.
- Nyugi már! - nevetett. - Csak hogy jobban érezd magad, most nem rólunk akarok beszélni.
- Remek. Akkor mi a gáz?
- Emlékszel még Pitonra?
- Mi van vele? - néztem rá érdeklődve, mivel Piton az én segítségemmel kapott munkát a Shefieldi Minisztériumban, bájitalokat fejleszt ki.
- Úgy döntött felmond.
- Felmond, de miért?
- Nem vagy ott, hogy biztos állást adj neki, sokan nem szimpatizálnak vele, ami lássuk be érthető, elég modortalan a fickó.
- Állj! Azért mondott fel, mert attól tartott kirúgják mert nem vagyok ott? Teljesen meghibbant?
- Szerintem soha nem volt komplett. - szólt bele Reg.
- Pedig régen volt esze, és használta is...
- Nem tudom, nekem nem mindig tűnt fel. - vitatta a dolgot Reg.
- Jó, hagyjuk. És most mit akar csinálni?
- Nem tudom. Nem mondta el nekem. - felelte a helyettesem.
- Az már baj. - húztam el a számat, féltem, hogy visszamegy a halálfalókhoz, bár idáig is kémkedett, de velünk volt, és a Shefieldi minisztériumról nem baj, ha kiadott néha-néha egy kis információt, de ezt a Londonival nem vállalhatom.
- Tudni akarom, hogy mit akar tenni!
- Annyira akaratos vagy. De NEM mondja el! - hangsúlyozta ki csak a kedvemért Gabe.
- Akkor mond meg neki, hogy én akarom tudni, üzenjen! - adtam ki a parancsomat.
- Rendben főnök, de miért olyan fontos, hogy mit csinál Piton?
- Az téged ne érdekeljen.
- De én vagyok a helyettes parancsnok, tudnom kell!
- Nem kell tudnod, ez a mi titkunk, és csak ránk tartozik. Ezenkívül én vagyok a főnök, neked csak a szükségesebb dolgokról kell tudnod, a többit megoldom én.
- Utálom, amikor ezt csinálod.
- Neked nem kell szeretned azt, amit csinálok, csak elfogadni a parancsaimat és mint egy jó beosztott befogni a szádat. - szóltam vissza kicsit durván.
- Jól van jól van!
- Történt még valami? Tudtok valamit az ottani halálfalók dolgairól?
- Semmi érdekes, csak kisebb szabálysértések. Hát még Shefieldben vannak, nem jöttek át ide, de próbálják magukat meghúzni. - rántotta meg vállait Gabe.
- Rendben. - mondtam elgondolkozva, kicsit zavart, hogy még mindig nem bújtak elő, pedig egyre nagyobb teret kapnak, vagyis így gondolják. És mégsem támadnak.
- És itt mi a helyzet?
- Az legyen mindegy. - mondtam komolyan.
- De most miért?
- Mert azt mondtam. - sóhajtottam fel fáradtan.
- Ennyire rosszul ébredtél?
- Nem, csak hosszú napom lesz és teljesen az idegeimre mész. Lassan komolyan elgondolkozom azon, hogy két kézzel doblak ki.
- Jó, inkább elmegyek, majd jövök még. - nyomott egy puszit a homlokomra, nem láttam értelmét, hogy szóvá tegyem, ezt a kis gesztust, szóval csak vártam, hogy elmenjen végre, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. A többiek jobbnak látták, ha nem dühítenek fel a hülye beszólásiakkal. Végül kimentünk segíteni az egyik csapatnak, az ebédszünetünk után, aztán folytattuk a dolgunkat teljes nyugalomban. Ahogy vége lett a műszaknak a többiek hazamentek, James pedig rám nézett.
- Hova megyünk? - kérdezte, mikor egyedül maradtunk.
- Az itteni edzőterembe. - mondtam nyugodt hangon, de féltem ettől az edzéstől, hogy teljesen kettesben maradunk. Némán mentünk az edzőterem felé, tudtam, hogy senki sem zavarhat meg minket, és ezt komolyan nem tudtam, hogy jó vagy rossz.
- Na szóval mit kéne tennem? - kérdezte, ahogy beértünk az elvarázsolt edzőterembe.
- Futunk tíz kört az erősítők körül. - mondtam.
- Nem azt mondtad, hogy az erőmet segítesz használni?
- Igen ezt mondtam. De az erőnlétedet is edzésben kell tartani. Nem tudom mennyit futsz, ha szoktál, de amit kínkeserves évek alatt összehoztál a kviddiccsel, nem kéne hagyni elveszni, szerintem a csajok sem örülnének neki.
- Rendben. Te is futsz velem?
- Futok. - mosolyogtam rá. - Na hajrá! - kezdtünk el futni, és hiába számítottam arra, hogy nem edz, mert egész biztos, hogy edz, végig lépést tartott velem, sőt néha én éreztem úgy, hogy mindjárt lehagy. Futás közben nem beszéltünk, de ahogy lefutottuk a tíz kört pár percig kifújtuk magunkat, aztán mentünk az erősítőkhöz és fekvőtámaszoztunk is, körülbelül háromnegyed órát vett igénybe a fizikai edzés. - Na, akkor térjünk a tárgyra. - sóhajtottam fel, és leültem a földre, velem szembe pedig James is helyet foglalt.
- Remek. - mosolygott és egyáltalán nem látszott rajta a fáradtság.
- Helyezd magad kényelembe. - mondtam halkan és vártam, hogy elhelyezkedjen, mialatt azt értem, hogy kiterült a földön. - Lazítsd el az izmaidat. - kértem halkan, hogy ne zavarjam majd meg. Ez már nem volt olyan könnyű, teste folyamatos készenlétben égett, ezért közelebb ültem hozzá, lágyan végigsimítottam karján. - Lazíts! Itt vagyok, nem lesz baj. - mondtam halkan, és izmai ellazultak, szemei végig rajtam pihentek. - Hunyd le a szemed. - kértem lágyan, ő pedig azonnal tette is a dolgát. - Képzelj magad elé egy nyugodt tájat, egy halk folyású patakpartot. Képzeld el, hogy most ott vagy. Érezd a napfényt, a lágy szellőt a bőrödön, halld madarak csicsergését, a kisállatok halk zaját, érezd a levegő friss illatát. - mondtam teljesen nyugodt hangon, és vártam pár percet, amíg mind ezt elképzeli magának. - Most próbálj meg csak magadra figyelni. Érezd, ahogy dobog a szíved, ahogy lüktet benned a vér, ahogy az izmaid ernyedten pihennek. - kértem, de láttam, ahogy teste meg-meg rándul, hogy nem tud teljesen a belsőjére figyelni. Csak csendben figyeltem, talán tíz percig nem mondtam neki semmit, csak figyeltem és gyönyörködtem benne, de hiába, nem tudott ellazulni, nem tudta teljesen elengedni a teste fölötti kontrollt, pedig akkor sokkal könnyebb lenne. - James félsz tőlem? - kérdeztem halkan, de szemei azonnal kipattantak és rám nézett.
- Nem. Persze, hogy nem! - mondta kicsit sértődötten.
- Akkor miért nem tudsz lazítani?
- Én … próbálok.
- Látom, de amíg nem tudod teljesen elengedni magad nem tudod magad teljesen átengedni az erődnek.
- Én tényleg próbálom, csak … furcsa a közeledben lenni így. - sejtettem, hogy arra céloz, hogy ennyi idő után, csak kettesben, mit ne mondjak ez engem is feszélyez, de ebbe inkább nem akarok belegondolni.
- Próbáld meg még egyszer. - mosolyogtam rá nyugtatóan, és ő hallgatott rám, újra elhelyezkedett, szemeit lehunyta, és próbálta kikapcsolni a gondolatait, majd a testét ellazítani, nem csak az izmait, de az idegeit is, de most sem sikerült. Végül arra gondoltam, hogy mennyire sikerült ellazulnia, amikor végigsimítottam karján, így teljesen meggondolatlanul óvatosan hozzáértem újra a karjához és lágyan simogattam. - Lazíts! - suttogtam, és érintésem hatására izmai kissé megfeszültek, aztán lassan ellazultak, még így sem sikerült teljesen ellazulnia, bár sokkal nyugodtabb lett, mint először volt, de pár másodperccel később hirtelen megszólalt.
- Ez nem megy! - és olyan hirtelen ült fel és nyitotta ki szemeit, hogy ügyesen lefejelt.
- Áucs. - csúsztam, hátrébb és elkezdtem dörzsölgetni a fejem.
- Bocsi, nem akartam! Nagyon fáj? - kérdezte kicsit aggódva.
- Nem, nincs semmi bajom, volt már ennél durvább is nem? - nevettem fel jó kedvűen és inkább hagytam a fejem.
- És akkor most mi lesz? Mi lesz, ha nem tudom elérni a belső energiáim? - nézett rám kérdőn.
- Hát, van egy másik lehetőség, hogy hogyan csalogathatnánk belőled teljesen elő, de azt csak végső esetben. - sóhajtottam fel.
- És mi lenne az?
- Ha nem lesz más választásunk elmondom, de addig inkább csak próbálj meg rájönni, hogyan tudnád magad teljesen elengedni, és én is kitalálok valamit. - mosolyogtam kedvesen.
- Te hogy csinálod?
- Ahogy elmondtam neked. - nevettem fel.
- Jó, jó! Megmutatod? - kérdezte kíváncsisággal szemében.
- Ha szeretnéd. - rántottam meg vállaim, szemeim lehunytam és se perc alatt megtaláltam a mágiát bennem, úgy nyújtóztam felé, mintha az életem múlna rajta, és már éreztem is, ahogy megnyílik bennem az erőt körülvevő ajtó és átáramlik rajtam, nem voltak vele más terveim, így kinyitottam szemeimet és Jamesre néztem, még nem vette észre, hogy az erő kitör belőlem, nem akartam hogy az erőm hozzáérjen, mert akkor újra előfordulhatna, hogy beszippant a teste, a gondolatai és ezt nem akartam, ezért csak puszta látványosság kedvéért az erőmet hagytam kitörni magamból, mint egy hatalmas örvénylő oszlop, James tátott szájjal nézte, pedig már látta ezt régebben, de elképedt, én csak mosolyogtam rajta, és egy főnixmadarat formáltam az erőből, hagytam had repüljön fölöttünk, aztán visszahívtam magamba, és jó alaposan elzártam magamban.
- Erre én is képes leszek? - kérdezte elképedve.
- Persze, csak nem főnixszel, hanem oroszlánnal. - mosolyogtam.
- Ez tök király!
- Meg fogod tanulni. Na, akkor mára ennyi volt.
- Akkor következő hétfőn? - kérdezte, mire én bólintottam egyet.
- Hazamentem, szerintem te is menj lassan, hogy kipihend magad. - mondtam kedves hangon és felálltam, majd a kijárat felé sétáltam. - Jó éjt!
- Hé, várj! - szólt utánam, felé fordultam, felpattant a helyéről és felém jött. - Azok után, amit Dimitrij mondott, nem hagyom, hogy egyedül menj haza ilyenkor.
- Köszi, de nagy lány vagyok, nem fognak bántani és haza is találok.
- Ragaszkodom hozzá! - mondta rendíthetetlenül.
- Rendben.- sóhajtottam fel. Elindultunk ki a Minisztériumból, kerestünk egy kis sikátort és hopponáltunk Small Magicbe, közvetlen a házam elé. Egész végig nem szóltunk egymáshoz, egyszerűen nem volt értelme. - Kérsz egy teát vagy valamit? - kérdeztem ránézve.
- Azt hiszem jól esne egy tea, de nem akarlak ezzel fárasztani.
- Ugyan már semeddig se tart megcsinálni. Akkor bejössz?
- Ha nem baj.
- Dehogy baj, már otthonosan mozogsz itt. - mondtam, de talán nem kellett volna, mert felrémlettek előttem az itt töltött közös idő, bár ez mikor nem fordult már elő velem? Mindegy, bementünk a konyhába és csináltam neki egy teát. Aztán halkan beszélgettünk apróságokról, és amikor megitta a teát kikísértem a bejárathoz.
- Tudod most jön az a rész, amikor a fiú lassan odahajol a lányhoz és búcsúzóan megcsókolja. - mondta, talán viccek szánhatta az arcán lévő mosolyból ítélve.
- Igen, ez jönne, de ez nem egy tündér mese, ahol a két fiatal hirtelen egymásba szeret és megfeledkeznek a világról, ezen már túl vagyunk. Ez már a valóság! - mondtam, nyugodt hangon.
- Igazad van, ez a valóság. - sóhajtott fel. - Akkor jó éjt Lily. - köszönt el, és már ment is.
- Neked is James. - szóltam még utána, aztán bezártam az ajtót és felment a szobámba, hogy ott a földre rogyva gondolkodjak.

5.fejezet – I had to change because of somebody with whom I had been in love.

Sziasztok!
Bocsánat bocsánat bocsánat a csúszásért! Trágár nyelvezetet tartalmaz!
Remélem azért nem haragszotok annyira, próbáltam hozni, ahogy csak tudtam.
Ajánlom hozzá Simple Plan számát a Save you-t.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

Ki vagy te, hogy bíráld az életet, amit élek? Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, nem is azért élek, hogy azzá váljak. De mielőtt mutogatni kezdenél, győződj meg róla, hogy a te kezeid teljesen tiszták...

 

Az ajtóban megpillantottam az ácsorgó Tekergőket Duke-kal együtt. Mindig is volt érzékük, hogy mikor kell rányitni az emberre, főleg Siriusnak … Most viszont kivételesen örültem, hogy idecsöppentek.
- Sziasztok. - köszöntem nekik, mintha mi sem történt volna és megigazítottam a ruhám.
- Sziasztok. - köszöntek ők is kissé bizonytalanul.
- Üdv, én Gabe vagyok. - mondta barátságos hangon, de én nem hagytam időt, hogy a többiek is lefussák a tisztelet köröket.
- Gabe, húzz haza. - mondtam kicsit sem kedvesen.
- Naaa, ne légy durci, azt nem szeretem. - nézett rám.
- Azt mondtam, hogy tűnj el! - mondtam az utolsó két szót artikuláltan, kihangsúlyozva.
- Nem vagyok szolgálatban, hogy parancsokat osztogass. - nyúlt állam alá.
- Nem, nem vagy. De vagy haza húzol innen de kib*szott gyorsan, vagy véletlen kitöröm a nyakad vagy csak simán megöllek. Én a helyedben nem packáznék most magammal! - mondtam hízelgő hangon szemeibe nézve.
- Rendben. Most elmegyek, de még találkozunk szépségem. - mondta csábos hangon.
- Nincs esélyed nálam. - mondtam már gúnyosan és elléptem tőle.
- A múltkor még nem így gondoltad.
- Mert akkor nem hordtál össze ennyi hülyeséget.
- Nem is beszéltem szinte.
- Épp ezért. - mosolyogtam rá negédesen.
- Most miért? - vágott ártatlan képet.
- Mert már nagyon kezd elegem lenni belőled. Tűnj el és hagyj békén! - tagoltam kicsit ingerülten.
- Majd meglátogatlak, ha már kicsit lenyugodtál. - mondta és kiment az irodából, mire én fellélegezhettem végre.
- Bocs az előbbiért. Kicsit együgyű teremtés úgy tűnik. - rántottam meg vállaimat.
- Egy ex? - kérdezte nevetve Duke.
- Inkább csak egy hiba. - mosolyogtam rá.
- Hiba? - nézett rám mosolyogva Duke, de közben a többiek is megjelentek.
- A hiba alatt általában egy éjszakás kalandokat ért. - mosolygott rám bájolgó mosollyal Dem.
- A hiba alatt hibát értek. - öltöttem ki rá a nyelvem.
- Szóval ilyen rossz a gyerek az ágyban? - röhögött fel.
- Nem szoktam kiadni mások teljesítményét az ágyban, ha annyira érdekel próbáld ki.
- Sok mindent el lehet rólam mondani, de én CSAK a nőket szeretem.
- Nem tudod miből maradsz ki. - nevettem.
- Szóval nem rossz?
- Szóval munkára! - öltöttem rá újból nyelvet és az asztalomhoz sétáltam, lezártnak tekintve a témát. Leültem az asztalomhoz és halk beszélgetés aláfestésével kezdtem el dolgozni, iratokat rendezni, beosztást szerkeszteni, jelentéseket olvasni és riasztásokat irányítani. Az ebéd szünetet ismét Alice-ékkel töltöttük, kiegészülve a kissé fáradt Kate-tel, Mel és persze mindannyiunk örömére. A rövidke ebédszünet után hamar visszamentünk az irodába, mivel rengeteg dolgunk volt, míg nem valamivel négy óra után mi is kaptunk egy riasztást, mivel hirtelen a semmiből felbukkant Tom egy közeli parkban jó pár halálfalóval. Gyorsan összeszedelődzködtünk és indultunk is a megadott helyre, egy lesből figyeltük őket, kiadtam a parancsot, hogy ki honnan támad, majd mindenki elfoglalta helyét és egyszerre támadtunk. Én rögtön a Tomhoz legközelebbi halálfalókat támadtam, de közben nem hagytam figyelmen kívül a csapattagjaimat és persze Tomot sem. Próbáltam mindenre és mindenkire figyelni. De végül Tom leállította a talpnyalóit, hogy csak vele foglalkozzak.
- Lily, Lily, hát visszatértél a kezdetekhez? - kérdezte hideg nevetéssel.
- Akárcsak te, Tom. - feleltem nyugodt hangon.
- És mit szólt Potter ahhoz, hogy eltitkoltad előle? - kérdezte gúnyosan és Jamesre nézett, ahogy én is, az említett pedig ránk kapta a tekintetét, de rögtön vissza is kellett térni a két támadójához. - Oh, szóval még nem mondtad el neki? Milyen kár, kíváncsi lennék az képére. - nevetett. - Vagy talán mondjam el neki én?
- Meg ne próbáld! Hagy őt ki ebből, ez csak ránk tartozik!
- Igen? Szerintem ebben ő is eléggé benne van, nem gondolod?
- Azt mondtam, hogy hagyd őt békén!
- Nem hiszem el, hogy még mindig véded!
- Én meg nem hiszem el, hogy még mindig ki akarsz hozni a sodromból, még jobban! Azok után, amit tettél, én a helyedben meghúznám magam! - mondtam hideg hangon.
- Nem félek tőled! Nincs elég erőd, hogy legyőzz! - nevetett jóízűen.
- Nem minden az erőkről szól!
- Szóval ezért jöttél vissza? Újra Potter mellé állsz? Vagy csak őt akarod felhasználni ellenem?
- Én nem te vagyok! Nem használom fel az embereket a saját érdekemben! De tény és való, hogy James nélkül nem tudlak legyőzni és remélem, hogy majd segíteni fog nekem.
- Könnyebb lenne, ha elmondanád, hogy megöltem a … - kezdte, de én nem hagytam, hogy befejezze.
- Silencio! - kiáltottam hangosan, így már csak tátogva tudta befejezni, amit mondani kívánt. - Reducto. - mondtam ki már nyugodtabb hangon a taroló átkot, mire Tom nonverbálisan kivédte azt. Majd tovább támadtam különböző átkokkal és rontásokkal. De végül hamar úgy döntött, hogy jobb ha távozik. Körbenéztem, vagy tíz halálfalót láttam eszméletlenül a földön, de még így is sokan voltak, de ahogy láttam senki nem sérült meg súlyosan közülünk, így én is beálltam harcolni a sötét mágusok ellen, a harc hevében valahogy James mellé kerültem. Perifériás látásomnak köszönhetően láttam, ahogy a halálfaló felemeli a pálcáját és elkiáltja a halálos átkot. James lefagyva nézett szembe az átokkal, míg én rögtön cselekedtem. Ellöktem és helyébe álltam, majd én is, jól artikuláltan mondtam a varázsigét.
- Avada Kedavra. - a két zöld átok nem sokkal előttem találkozott és az őseimtől kapott erőm vagy a tapasztalatom miatt esetleg a dühöm miatt, nem tudom, de biztos voltam benne, hogy a két átok találkozásánál az övé az enyémbe olvad és folytatja útját a támadó felé. De nem számítottam arra, hogy mekkora erőt adtam bele, ebbe az átokba, ami valószínűleg Tom miatt volt, hogy ennyire felhúzott. De ahogy a két zöld fény csík egybe olvadt egy kisebb erő robbanás történt és az egész parkon hideg levegőáramlat söpört végig, amelyet az én erőm produkált. Ez a szellő meglebegtette a hajam, szememet arra késztette, hogy lehunyjam, de még láttam az áldozatom ijedt tekintetét és ahogy kihuny szeméből az élet. De azt már csak hallottam, ahogy élettelenül rogy össze. Ahogy az energia hullám gerjesztette szél elgyengült, szemem már nyitva is volt és kémlelte a terepet, teljes csönd telepedett a parkra, senki nem szólt vagy harcolt, mindenki engem nézett. A koponya álarcot viselők szemében félelem jelent meg, megijedtek, hogy öltem, ez általában nem jellemző az aurorokra, épp ezért, gyáva nyúlként, behúzott füllel, farokkal menekültek el, én pedig egy mély nyugtató levegőt vettem, majd Jamesre pillantottam, aki a földön volt még mindig és úgy nézett fel rám.
- Mondtam, hogy nem szabad habozni! Ha nem vagyok itt már halott lennél. Komolyan meg kell tanulnotok ölni, mert nem lehetek én is ott mindenhol. - sóhajtottam és kinyújtottam kezem feléje, amit el is fogadott, hogy felhúzzam a földről.
- Köszönöm. - mondta halkan, és kezem nem engedte el.
- Ezért jöttem vissza. - rántottam meg vállaimat. - De nyomás vissza az irodába! - mondtam már mosolyogva és a többiek hopponáltak és én is így tettem volna, ha James nem tart erősen, mire én kérdő szemekkel pillantottam rá.
- Miért mentettél meg?
- Bárkiért megtettem volna.
- Bántottalak.
- Én meg túl hülye vagyok, hogy még így se akarjam, hogy meghalj.
- Szeretsz még? - kérdezte közelebb húzva magához, éreztem ahogy testemet oly rég óta először újra elönti a kellemes forróság, de arcom maradt faarc, nem mutattam semmit sem abból, amit éreztem.
- Erre nincs időm sem energiám, hagyj menni! - mondtam határozott hangon.
- Akkor azt mond el, hogy miről beszélt Voldemort, mit titkolsz már megint előlem? - kérdezte dühösen, de nekem nem volt energiám végig hallgatni, ezért kirántottam a kezem az övéből és hopponáltam majd az irodába mentem. A többiek is ott voltak, alig pár perccel később érkezett meg James is, dühösen trappolt a tölgyfaasztalom elé.
- Válaszolj! Mit titkolsz előlem, amiről jogom lenne tudni?! - kiabált velem.
- Semmi közöd már hozzám! Úgyhogy ne követelj válaszokat sem! - feleltem hasonló hangerővel.
- Tudni akarom! - csapott az asztalra.
- Elég a követelőzésedből! Nem mondok semmit sem, mert nincs hozzá közöd!
- Ha lenne se mondanád el! Mindig is ködösítettél! Pedig már azt hittem mindent tudok rólad!
- Én is sok mindent hittem rólad, ami nem volt igaz! És nem csak én tehetek arról, hogy nem ismersz eléggé, tudod 4 éve nem én döntöttem így!
- Bocsáss meg, természetesen, mindenről én tehetek! Gondolom arról is, hogy minden jöttmenttel ágyba bújsz!
- Na most van elegem belőled Potter! Engem ne oktass ki a szexről, vagy mondd meg, hogy mekkora egy r*banc vagyok! Mert te sem vagy jobb nálam, sőőt. Én legalább egyikükkel sem hitettem el, hogy szeretem, mint te! - vágtam vissza gúnyosan, mire ő nem tudott mit mondani, láttam rajta, hogy bántotta, amit mondtam, de túl dühös voltam, hogy nem érdekelt. - Van még valami, amit a fejemhez akarsz vágni?
- Nincs. - motyogta, majd leült a helyére, én pedig kimentem az irodából....

(James szemszöge)
Szörnyen bántott, amit mondott, de igazat kellett neki adnom, nem vagyok jobb nála. Magamba fordultam, gondolkodva ültem a székemen, amikor Mel megtörte a csendet.
- James, én tudom mi történt Lily-vel, hogy mit nem akar elmondani neked. Nem, nem fogom megosztani veled, vagy bárkivel, de hagyd békén Lily-t! Sok mindenen ment keresztül, majd elmondja, ha elég ereje lesz hozzá. - magyarázta húgom, de egyáltalán nem hagyott nyugodni a találgatás, hogy mi az, amit nem mond el nekem.
- Hogy érted, hogy ereje lesz hozzá? - néztem szemeibe, ahol fájdalmat és szomorúságot láttam.
- Ahogy mondtam, Lily sokat szenvedett.
- Na álljon meg a menet! James, te kije is voltál Lily-nek?- nézett rám érdeklődve Dimitrij. Szóval nem meséltek nekik rólam, rólunk.
- James Lily egy közeli … barátja volt. - válaszolt húgom, mire a srácokkal döbbenten néztünk rá.
- Bonyolult.- mondta Mel tekintetünk láttán. De már senki sem firtatta tovább a történteket, csak bennem dúlt a gondolatok vihara.

4.Fejezet – I think it isn't a shame that I start to afraid from you

Sziasztok!
Előre figyelmeztetek mindenkit, hogy lesz benne + 18-as említés, ami elég durvára sikerült … de hát sajnos az én karaktereimnek mindig kell egy kis szenvedés xD
Hallgassátok meg hozzá Kelly Clarkson Stronger (What doesn't kill you...) c. számot.
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

Az életért folytatott küzdelem az ember ösztöneiben van. Az ember harcol önmagáért, így van ez ősidőktől fogva, és így lesz mindig. Az, aki elejtett egy mamutot, a bőr és a hús egy részét odaadta azoknak, akik nem tudták elejteni a mamutot. Ezek azzal fizettek a gyengeségükért, hogy dolgoztak az erősebbre. Csak az erős egyéniségek és az erős népek képesek életben maradni. A háború ugyanaz, mint a konkurenciaharc, csak éppen fegyverrel vívják. Akármennyit szavalunk is a békéről, háború mindig lesz, amíg ember lesz a földön.
Jevgenyij Alekszandrovics Jevtusenko

 

(Lily szemszöge)

Nagy szerencsémre találkoztunk Alice-szel és Frankkal is az ebédnél. Olyan csodás párt alkotnak még most is együtt, jóformán ők az egyetlen biztos pont, akikről tényleg mindenki tudja, hogyha eljön a világvége, ők akkor is együtt lesznek, történjék bármi. Alice mosolyogva ugrott a nyakamba, majd Melanie-éba. Csak úgy sugárzott róla a boldogság.
- Merlinre annyira örülök, hogy itt vagytok! Lily, egyszerűen csodálatos voltál a megbeszélésen. - ugrándozott örömében, de Frank mosolyogva átölelte, így kissé lenyugodott.
- Jajj Alice, hisz tudtad, hogy jövünk. Hiszen hamarosan itt az esküvőtök. - mosolygott Mel is Reghez bújva.
- Megígértük, hogy semmi pénzért nem hagyjuk ki az esküvőtöket. - mosolyogtam rájuk.
- Tudom! Tudom! Ne is mondjátok, annyira izgatott vagyok már. Már mindent megterveztünk, de még nem kezdtünk neki a szervezésnek, de lassan neki kéne állnunk. - csillogtak izgatottan barátnőnk szemei.
- Alice, drágám, még majdnem 3 hónap van az esküvőig! - mosolyogtam rá elnézően.
- De most már, hogy itt vagytok, elkezdhetünk ruhákat nézegetni. De Emily még nem válaszolt sajnos. - sóhajtott fel kicsit szomorkásan.
- Tudom, szegénynek rengeteg dolga van, én beszéltem Njörddel. Njörd azt akarta, hogy menjek el hozzájuk és rúgjam seggbe Emily-t, hogy ne dolgozzon annyit. - nevettem fel.
- Jóóó, menj el hozzájuk és rugdosd nekünk ide Emily-t! - csatlakozott hozzám Alice is.
- Egyenlőre nekem is rengeteg dolgom van, de a kedvedért megígérem, hogy még a héten elmegyek hozzájuk és ráveszem, hogy legyen ő is koszorús lány.
- Imádlak Lily! - ölelt át szorosan.
- Tudom én. - viszonoztam gesztusát. - Én is téged. - válaszoltam, majd visszabújt Frankhez és áradozott tovább az esküvőjükről, de még azért szóba került a mostani helyzet, a sok eltűnés és gyilkolás és persze Kate-ről is kérdeztünk, ugyanis nem találkoztunk vele, de Alice megnyugtatott, hogy csak éjszakai műszakban van és nincsen semmi baja. Ezután a jó hangulatú ebéd után kissé kedvetlenül battyogtunk vissza az irodánkba a papírok közé. Ahogy megláttam a hatalmas tölgyfaasztalomat beterítő papírkupacot már futottam is volna ki a világból … kényelembe helyeztem magam, és egy bűbáj segítségével elvarázsoltam azt a falat, ami elválasztott a többiektől, így láthatatlanná vált és a hangszigetelését is elvesztette, de ugyanúgy ott volt. Sóhajtva néztem egyik ügyet a másik után, a nyomokat és az aurorok által beküldött jelentéseket is át kellett olvasnom. A többiek közben elkezdtek ismerkedni, kérdezgetni kezdték a másikat, hallottam őket, de nem szóltam közbe. Annyit jártattam a szemem a betűk között, hogy már fájt a szemem, ezért felálltam és halkan az ablakhoz sétáltam és néztem a mugli London nyüzsgését. Alig pár percig tartottam szünetet, amikor már képesnek éreztem magam folytatni a munkát. A rövid ujjú kötött pólómat levetettem, hogy csak a piros ujjatlan maradjon rajtam. Nem volt melegem, igaz nem is fáztam, de kellett valamilyen pótcselekvés, bármi, csak ne kelljen tovább olvasnom, ezért még előkotortam egy hajgumit, hogy felgumizzam a hajam. És folytattam az olvasást, a többiek tovább faggatóztak egymásnál. Úgy fél órája szenvedtem már a jelentésekkel, amikor tudatomba férkőzött Duke hangja.
- Bocs Lily, kérdezhetek? - szólalt meg lágy hangon, komolyan, ha jobban ismerném, azt hinném, hogy valamit akar tőlem, de így csak el akar érni valamit, ez a gondolat eléggé megnyugtató számomra.
- Persze, csak nyugodtan. Bármit, csak ne kelljen ezeket tovább olvasnom. - néztem rá esdeklő szemekkel, mire ő felnevetett.
- Nem akarok túl indiszkrét lenni, de mi történt a jobb feleddel? Úgy értem a nyakaddal és a kezeddel. - kérdezte, végig jártatva szemeit a nyakamtól a könyökhajlatomig húzódó hegen.
- Megsérültem, lassan egy hete? - gondolkoztam az időponton. - Egy pszichopata jó ötletnek vélte, hogy kivéreztet, amikor nem akartam a kedvére tenni … - mondtam teljesen érzéstelenül.
- Egy hete? - kérdezett vissza felhúzott szemöldökkel.
- 9 napja. - mondtam egy kis számolgatás után.
- Annak nem kellett volna már begyógyulnia?
- Tényleg hallani akarod az egész story-t?
- Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem, egyébként igen. - hallgatott el mindenki és nézett rám érdeklődve, míg az én csapatom a munkába mélyedt.
- Hát, 9 nappal ezelőtt éjszaka egy sikátorban sétáltam haza fele, hogy a friss levegő kitisztítsa a fejem. Nem figyeltem, a gondolataim zakatoltak a fejemben, amikor valaki hátulról rám küldött egy kábító átkot. Amikor magamhoz tértem egy dohos cellában találtam magam. Először csak a hideget éreztem, aztán ahogy kitisztult a látásom rögtön a pálcámat kerestem, de nem találtam, akkor állított be egy férfi. Szemei ijesztően homályosak voltak, amikor elkezdett közeledni felém. Elkezdett erőszakoskodni velem, meg akart erőszakolni, de nem hagytam magam, ezért erősen felpofoztam, aztán megrúgtam az érzékeny pontját. Férfiak vagytok, mondnom sem kell, nem repesett épp az örömtől, teljesen bedilizett, ezért olyan erővel vágott pofon, hogy a földön kötöttem ki. Azt mondta, hogy ezért meg kell halnom. A szakadt pólómnál fogva felemelt és a falhoz szorított, a nyakam kifeszítette és egy pengével végigvágta. Elég mélyen és elég csúnyán. Szerencsére hamar elment, azt mondta majd folytatja, ha már elvéreztem … - fordult fel kissé a gyomrom újra. - Csak nem hagyhattam, hogy elvérezzek, ezért a cipőmön lévő kapcsot leszedtem, a pólómból kihúztam pár szál cérnát és összevarrtam a sebet. Nem volt épp életem nagy alkotása, de nem volt túl egyszerű, egy kézzel, úgy, hogy a nyakamat nem is láttam. Majd a nyakamra és a könyökhajlatomra tettem egy nyomókötést a pólóm maradványaiból, hogy ne vérezzen annyira. Amire visszaért már a lázam felszökött a sok vérveszteségtől, de szerencsére annyira meglepődött, hogy még életben vagyok, hogy sikerült egy kővel erősen fejbe vernem, aztán kivettem a zsebéből a pengét és megöltem. Megkerestem a pálcám és hopponáltam az Ispotályba. Sajnos a koszos póló nem tett túl jót a véremnek, mivel a seb nagy része elfertőződött, két napig benntartottak. Nagyjából ennyi a lényeg, a vérfertőzés miatt és mert későn kaptam szakszerű ellátást, azért nem gyógyult még be teljesen. - mondtam érzéstelenül.
- Ugye ezt most csak kitaláltad. - nézett rám James.
- Bár úgy lenne. - sóhajtott fel Mel.
- Oké, azt elfogadom, hogy nagy a képzelőerőm és a fantáziám, de azért ennyire nem. - nevettem fel.
- És ezt csak ilyen érzéstelenül mondod? - hitetlenkedett Duke.
- Most mit csináljak? Bőgjek? Legyek dühös? Nem mindegy már az a mocsok már nem él, nincs értelme megkeserítenem az életem vele. És nem ő volt sem az első és valószínűleg nem is az utolsó férfi, aki megpróbált eltiporni. - rántottam meg a vállaim.
- Ez elképesztő, hogy így eltudtad látni magad. - ámuldozott Remus. - Én a helyedben tuti bepánikoltam volna.
- Tudod, ha abba a helyzetbe kerülsz, akkor a félelem olyan tisztára csiszolja a gondolataidat, hogy csak na. Meg aztán az életösztöneim is olyan baromi erősek, hogy attól még néha én is megijedek. - nevettem.
- Nem szívesen lennék az ellenséged. - állapította meg inkább magának Duke, mint nekünk.
- Akkor viselkedj úgy, hogy ne kerülj szembe velem. - mondtam nyugodt hangon szemeibe nézve.
- Azon leszek teljes erőmmel.
- Ez a beszéd. - mosolyodtam el lágyan. Majd mindenki folytatta a munkát, hol csendben hol kisebb beszélgetésekkel tarkítva. Mindössze pár riasztás jött, de sajnos egyik sem nekünk, csak tovább kellett küldenem a riasztásokat más csapatoknak. Aztán, amikor lejárt a munka idő Dem rám nézett nagy, kérlelő szemekkel.
- Lily, ugye aludhatunk nálad, még nem találtunk normális albérletet.
- Természetesen. - mosolyogtam. - Small Magicben van a házam, Mel és Reg majd útba igazítanak, de nekem még van egy pár dolgom.
- Hány vendég szoba van? - kérdezte csibészes csillogással szemében, mire én felnevettem.
- Elég sok, úgyhogy ne aggódj, nem kell senkivel sem megosztanod az ágyad. - öltöttem rá nyelvet.
- Kár. - mondta tettetve a letörtet.
- De ha gondolod, engem nem zavar, ha csajt hívsz magadhoz, ha annyira félnél egyedül. - mondtam játékos gúnnyal hangomban.
- Mondja csak Miss Evans nincs kedve velem aludni? - mondta úriemberként, és egyáltalán nem próbálta meg elnyomni azt a csábos orosz akcentusát, amit a nők annyira szeretnek benne.
- Nos, Mr. Szmolenszkíj, maga nem aludni akar velem, szóval hatalmas sajnálatomra vissza kell utasítanom az ajánlatát. - mondtam komolyan, egy hölgyhöz illően, miközben felkeltem a székemből.
- Na de miért feltételez rólam ilyesmiket kegyed? - vágott ártatlan képet.
- Mert túl jól ismerem a magához hasonló férfiakat. - folytattam a játékot.
- Miért, milyen férfinak hisz engem?
- Aki élvezi, ha játszhat egy nővel, aki csak a kalandot keresi és kerüli a szerelmet. Maga a legrosszabb fajtából való.
- Lily-é a pont! - szólt bele nevetve Sophie.
- Ahogy mondod. És a győztes most kimegy azon az ajtón, hogy kezdetét vegye az újabb unalmas megbeszélése, majd az újabb bemutatkozás. - mondtam drámaian.
- Hé, Lily, ne várjalak meg? - kérdezte Dimitrij, mielőtt kinyitottam volna az ajtót.
- Miért várnál meg? - fordultam vissza feléjük érdeklődve.
- Nem tetszik nekem, hogy egyedül császkálsz, a múltkori miatt … - nézett rám aggódva.
- Jajj apuci, ne aggódj, most már vigyázok magamra, cserkész becsszó! - szalutáltam mosolyogva.
- De sokkal nyugodtabb lennék, ha … - kezdte volna, de én közbe vágtam.
- Nézd, sokáig maradok, elintézek mindent, szeretnék kicsit edzeni is, későn megyek, ha te megvárnál, akkor holnap olyan nyűgös lennél, hogy egész nap nem mernénk hozzád szólni.-nevettem fel. - Szóval menj haza a többiekkel, nem lesz gond. Jó éjt mindenkinek! Holnap találkozunk. - mosolyogtam rájuk, a fiúkat megöleltem - James kivételével – és Melt is egy puszi kíséretében. Aztán mentem is a villám megbeszélésre, majd újra bemutattak a többi aurornak, és a tömegben Kate-t is kiszúrtam, akivel maradt egy kis időnk még beszélgetni is kicsit. Aztán még elintéztem egy kis papírmunkát, és éjfélkörül mikor végeztem, bementem az edzőterembe futni. Szükségem volt rá, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat, hogy lefárasszam a testem és még az edzésnek is jót tesz a futás. Nem futottam sokáig, csak fél órát, majd hazamentem. Kicsit furcsa volt újra a régi szobámban lenni. Készítettem magamnak egy kis harapnivalót vacsira, mivel nem akartam felébreszteni már Mandy-t, a házi manóm. Ahogy megvacsiztam, majd lezuhanyoztam lefeküdtem aludni. Elég nehezen sikerült álomba merülnöm, mivel fel-fel rémlettek előttem az itt töltött boldog percek, az első közös karácsonyunk. Reggel kipihenten ébredtem fel az óra csak fél hatot mutatott, gyorsan felöltöztem, aztán lementem a konyhába, ahol Mandy már tüsténkedett. Kedves volt tőle, hogy ilyen hamar felkelt, pedig nem kértem rá, de ő tudja, hogy korán kelő vagyok. Miután megreggeliztem, a többiek még nyugodtan aludtak, amíg én elintéztem pár dolgot, meglátogattam aput is, aki nagyon örült annak, hogy visszajöttem. Apu megkért, hogy maradjak ebédre, maradtam is a kedvéért, de az az ebéd maga volt a pokol, anyám folyamatosan csesztetett, és a drága jó nővérem is velünk tartott az idióta vőlegényével együtt. Fél óráig bírtam ki velük, majd startoltam dolgozni, igaz még volt majd nem egy órám a műszakomig, de inkább dolgozom, minthogy tovább maradjak abba a diliházban. Ezért megnéztem Kate-ék csapatát, megismerkedtem a többiekkel is és kicsit beszélgettem velük, majd nem sokkal mielőtt befejezték volna a munkát felmentem az irodámba, kényelembe helyeztem magam a karosszékemben, néztem a feltornyozott jelentéseket, nem volt olyan rengeteg még, mint tegnap, de volt egy külön oszlop is, mindössze pár lapból, jobban megnéztem őket és láttam, hogy Shefieldi papírok. Gyorsan átfutottam őket, nem történt semmi érdekes. Ahogy végigértem rajtuk, egy rózsaszín boríték akadt kezembe, rajta a nevemmel, az apró kövér betűkből azonnal tudtam ki írta, ezért felgyújtottam a levelet, majd a kukába dobtam a maradványait. Még így is maradt majdnem negyed órám és mivel nem volt semmi kedvem nekiállni azokat a dögunalmat olvasni, ezért először csak az iroda külső részét néztem, a többi íróasztalt, aztán az ablakhoz sétáltam és ott nézelődtem, amikor valaki belépett az ajtón. Felé kaptam a fejem, és megpillantottam Gabe-et. Nagyon meglepődtem, hogy őt itt látom.
- Mit keresel itt? - néztem rá kérdőn, és kisétáltam a láthatatlan nyitott ajtón, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe a fallal.
- Na de Drágám, hol van a jó modor? - kérdezte mosolyogva.
- Olyan unalmas a jó modor. - mosolyogtam én is. - Szóval?
- Nem olvastad el a levelem és hiányoztál.
- Tegnap jöttem el.
- Akkor is hiányoztál.
- Azt hittem érthető voltam, hogy csak egy éjszaka volt, nem több.
- Én is azt hittem. - lépett elém.
- Akkor?
- Már nem hiszem. - suttogta majd megcsókolt hevesen. Teljesen váratlanul ért az egész, az első amire felfigyeltem, hogy felültetett az egyik íróasztalra, de én kíméletlenül ellöktem magamtól, mire ő megtántorodott ezzel feltárva előttem, hogy már nem csak ketten vagyunk a helyiségben...

Sziasztok! :D

Sziasztok!
Nos, részt vettem egy kihívásban, mint zsűritag, mellesleg, aki még nem nézett volna be Diana kihívásos blogjára, ajánlom nekik, mert nagyon jó történetek születtek!
Valamint szeretném még egyszer megköszönni ezt a gyönyörű emlékbannart Diana99-nek <3
Puszi:
Zsó
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxoxo