13.Fejezet – I am trying to be stronger and not to be weak

Sziasztok!
Élek, virulok és a fejezet is megszületett!
Szóóval van benne olyan rész, ami bizonyára tetszeni fog nektek, de előre figyelmeztetek mindenkit, hogy ez alapjában véve, kissé SZOMORÚ rész...
Ajánlom hozzá, Eminem – Space bound c. számát.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

„Megpróbálom meggyógyítani magam, résre becsukom az ajtót és próbálok újra levegőhöz jutni. Sokkal többet kínoztam magam, mint bármikor azelőtt, mert a lehetőség ismét elhagyott engem.”
Linking Park - Breaking a habit c. száma

Nem tudom meddig rohangálhattam az erdőben, néha meg-meg állva pihenni. Az erdő végig sötét volt, mint mindig. Ki akartam magam fárasztani, hogy a kiabáló gondolataim elcsillapodjanak. De hiába futok, hiába, a gondolataim, még mindig a fejemben tombolnak. James és az együtt töltött idő, a gondolatai, akár egy ártatlan és kíváncsi báránykáé. A futás nem segít, ezért visszamegyek a kastélyba, vissza a szükség szobájába, remélve, hogy nincs már ott. Egy hatalmas edzőtermet képzelek magam elé. Erősítőkkel és mindennel, amire szükségem lehet. Mégis a legjobban egy egyszerű bokszzsák kötött le, fáslit kötöttem a kezemre, hogy ne sérüljön meg és elkezdtem teljese erőből ütni a hatalmas felakasztott zsákot. Egyre nagyobb erőt fektettem bele, próbáltam ez egész testsúlyomat beleadni az ütésekbe, a zsák egyre jobban kilengett. Az erőfeszítéseim, a pontos és az erős ütésekbe, a fájdalom, ami folyton belém hatolt, ha rosszul ütöttem meg a zsákot, ha rosszul léptem. Minden késleltette a gondolataim árját. A testem minden pontja hangosan nyögött fájdalmában a túl nagy erőfeszítéstől, az izzadság a hátamra tapasztotta a felsőmet, és a hajamat is fejemhez láncolta, bár egy hajgumival próbáltam több utat engedni az izzadságcseppeknek a nyakamon. A cipőm valahol a helyiségben hevert elfeledetten. A falra kívánt órán hitetlenkedve pillantom meg az időt, ami most fél 12-őt mutat. Észre sem vettem, hogy ennyire elment az idő. Így már sokkal érthetőbb a testemet átjáró fájdalom mennyisége. Nem foglalkoztam azzal, hogy hogy nézhetek ki, nem foglalkoztam igazából semmivel sem. A cipőmet visszahúztam a lábamra és lassú léptekkel, nyugodtan lépdeltem a klubhelyiség felé. Még mindig nehezen emésztem meg az ittlétünket, de próbálok barátkozni a gondolattal. A Dáma megint előadja a megszokott beszédét, de már nyugodtan fogadom, közben leveszem a magassarkúm, hogy ne zavarjak meg senkit az alvásban, aki esetleg a klubhelyiségben talált helyet magának éjszakára. De meglepetésemre, csak a többiek vannak a helyiségben, beszélgetésük, nevetésük betölti a helyiséget, ezért mosolyogva megyek oda hozzájuk.
- Na, mi a vicc tárgya? - kérdezem mosolyogva.
- Frics képe. - röhög Sirius. - Amikor … amikor … - próbálja kinyögni a röhögéstől nehezen. - Meglátta … a .. rózsaszín … Mrs Norrinst. - nevet még jobban és én is elképzelem a gondnok képét, ezért én is csatlakozom hozzájuk a nevetésben.
- És te merre jártál? - néz végig zilált külsőmön Dem.
- Tudod, felnőtt és független nő vagyok, nem kell beszámolnom a dolgaimról senkinek sem. - mondom fejcsóválva. - De ha annyira tudni akarod, akkor edzettem.
- Mióta bokszolsz? - kérdezi James, én meg nem értem, hogy honnan tudja … aztán a kezemre nézek, amin rajta maradt a fásli.
- Két éve, és nem bokszolok, csak ütögetem a zsákot. - vonok vállat. - De én most felmegyek és lezuhanyzom, majd jövök, ha még lenn lesztek … - mosolygok.
- Szerintem így is maradhatsz … igazán jól áll ez a stílus. - stíröl Dem.
- Jól áll? - nevetek. - Ezt nem gondolod komolyan. Egy szénaboglya is rendezettebb a hajamnál, csak úgy tocsogok az izzadságban. Egy csöppnyit sem nőies dolog …
- Nem, nem nőies, de annál inkább fantáziadús. - néz végig rajtam még egyszer.
- Nem akarom tudni … - mondom mosolyogva és felszaladok a szobánkba lezuhanyozni. Aztán felvettem a hálóingnek szánt rózsaszín sznupis, combig érő hálóinget és elcsórtam Sophie papucsát, mivel érdekes mód én nem kaptam papucsot. Bár az is tény, hogy otthon nem is igen használok … Majd visszamentem a többiekhez.
- Sznupiii, cukiii. - nevet Mel.
- Tudom, én is imádom. - nevetek és körbe fordulok a tengelyem körül, hogy jól lássa a ruhámat. - Ugye, milyen édes?
- Nagyon. - mosolyognak a többiek is, de Sophie teszi szóvá a dolgot.
- Na, akkor én most ügyes okos lányként lehúzok kajálni valamit, mert nem áll szándékomban lyukas gyomorral ébredni. Valaki akar jönni? - nézek a többiekre.
- Komolyan, így akarsz végiggaloppozni a kastélyban? - néz rám kérdőn Sophie.
- Miért? - vágok értetlen fejet.
- Öhm, hálóingben vagy?
- Ugyan már! Ide is lejöhet bármikor, bármelyik diák, na és? Sophie, ez a Roxfort, ez itt tök normális, bár a Dáma ki lesz, mert szerintem már vissza is aludt... Visszatérve a kérdésre, valaki kajás még rajtam kívül? - senki sem válaszol. - Oké, akkor megyek. - mosolyogtam és már ki is mentem a portré-lyukon, a Dáma tovább elégedetlenkedett, én meg nevetve szaladtam el tőle, aztán pár folyosóval később, a lépcsőkhöz értem, lelassítottam, nem siettem sehova. Egyszer csak, mint derült égből villámcsapás halk, gyors léptek zaja kísérte az enyémet, nem messze mögülem, megálltam a lépcsőn és visszanéztem. James alakja rajzolódott ki a sötétben. - Hogyhogy mégis jöttél? - kérdeztem, amikor beért.
- Mert éhes vagyok. - mosolyog.
- És ezt pár perccel ezelőtt még nem tudtad … - nevetek.
- Nem igazán. - nevet ő is.
- Komolyan, úgy változol, mint az időjárás. - csóválom a fejem rosszallóan, de közben mosolygok.
- Ezt kárpótolja a külsőm. - húzza ki magát büszkén. Olyan szívesen letörném a szarvát, de hát egy ilyen Adonisznak képtelenség.
- Igazad lehet. - mondom elgondolkodó hangon. Egymásra nézünk és egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Az út további részét viszont csendben tettük meg, nem volt zavaró, vagy kellemtelen csend, inkább nyugtató volt és kellemes. Ahogy leértünk a konyhához, megcsikiztük a képen lévő körtét és bejutottunk, a sosem pihenő manók társaságába, akik vidáman fogadtak bennünket. Rögtön megkérdezték, hogy mit kérünk, kedvesen vigyorogtak ránk, rég nem látott vendégekre. James csak egy csésze tejet kért és valami sütit, míg én pirítóst kértem töklével, de persze ezen kívül sok mindent kaptunk, csokitorta szeleteket, mézeskalácsokat, szépen díszített, tavaszi kiadásban, sőt még egy sült csirke is került elénk, salátával. - Egy picit túlzásba vittétek, de nagyon szépen köszönjük. - mosolygok a manókra, ők meg visszamennek a helyükre, ezzel kettesben hagyva minket. Csendben falatozunk.
- Már szinte el is felejtettem a vendégszerető manókat. - mosolyog James, én meg felnézek rá, az arca, a szája környékénél tiszta csokis, mint egy óvódás. És azonnal kitör belőlem a nevetés.- Most meg mit nevetsz? - kérdezi mosolyogva és még a fogain is ott a maradék, még jobban nevetek.
- Már … el … is … felejtettem, hogy … hogyan eszel... néha. - küszködök a nevetésemmel, de ő megérti, mert kezével letörli a csokit, amitől csak még jobba elkenődik és már ő is nevet. Olyanok vagyunk, mint két dedós, vagy mind két elmebajos. De eszünk tovább, ugyan néha-néha megállok az evésben, hogy nevessek James továbbra is csokis száján, ugyanis minden próbálkozása ellenére a csoki úgy bevonta ajkait, akár egy fekete rúzs tenné. Elég hosszúra nyúlt a vacsoránk, fogalmam sincs, mennyire hosszúra, amíg ki nem megyünk a konyhából és az egyik ablakból megpillantom a holdat, a felhők közül, épphogy előbújik, de már jócskán lefelé hanyatlik az égen. Halkan lépdelünk fel a lépcsőkön, közben halkan beszélgetünk, apró dolgokról, amiknek igazából semmi jelentőségük sincsen. Semmi! Nyente! Ha valaki megkérdezné, hogy miről is beszélünk igazából, egy mukkot nem tudnék szólni, mert fogalmam sincs. Csak egyszerű, zsigeri beszélgetés, semmi mélyebb, szerencsére. A testem továbbra is fájdalmasan jajgat, minden mozzanatnál, míg én egy kedves, megszokott, lilys mosolyt varázsolok az arcomra. Felérünk a toronyhoz, ismét felkeltjük a Kövér Dámát, aki azzal fenyegetőzik, hogy nem enged be minket, de a varázslat ellen, amit rábocsájtottak, hogy engedje be a diákokat nem tehet semmit. Lassan, sétálunk a lépcső felé, már nem beszélgetünk semmiről, nincs értelme. Minden nyugodt, senki sincs sehol. Aztán egyszer csak megbotlom valamiben és majdnem hanyatt vágódva szánkázom végig a lépcsőn, de James elkapja a kezemet, felhúz, mielőtt elesnék, a falhoz támaszt, hogy ne essek el még egyszer.
- Lily, jól vagy? - kérdezi aggódva.
- Igen, csak megbotlottam valamiben. - lenézek a lábamhoz és megpillantok egy elejtett könyvet Mugliismeret címmel. - Köszönöm, hogy elkaptál. - mosolygok rá, de elkövetem a legnagyobb hibát, amit csak tehettem, belenéztem a forró csoki barna szemeibe, teljesen megbabonázott, mint régen. Ajkai közel vannak arcomhoz és az egyetlen gondolat, ami cikázva végig fut a gondolataimon, hogy csak jöjjön közelebb, csak érezzem az ajkait, újra. Egy halk hang azt súgja angyali hangján, hogy tépjem ki magam a szorításából, hogy fussak el messzire, fussak, míg végkimerültségben össze nem esem. De az ördög hangja olyan erősen visít bennem, hogy már egyre kevésbé hallom az ellenvetéseket, hogy miért kéne elhúzódnom … Aztán James vet véget az egész kavarodásnak a fejemben, amikor megcsókol. Csókja lágy és puhatolózó, de ahogy megérzi, hogy visszacsókolok, azonnal vált, szenvedélyessé válik, vaddá, akaratossá. Magamhoz húzom, a hajába túrok. Nyelveink vad táncot járnak. A gondolataim kiürülnek, csak ő van bennük és az ajkai, a nyelve... aztán minden egy csapásra szertefoszlik, amikor egy ajtó csapódik valahol. Szétrebbenünk, mint akit rajtakaptak … Lángoló szemeibe nézek, újra, de nem tart sokáig a szemkontaktus, mert sejtem, hogy az én szemeimben is úgy ég a vágy, ahogy az övében.
- Az előbb nem történt semmi … - mondom, halkan, hangom pedig olyan, mintha bizonyítani akarnám, mintha el akarnám hitetni magunkkal, azt, hogy tényleg nem történt meg ez a csók. De megtörtént. Az ajkainak, az íze még mindig a számon van.
- De igen! És ezt mindketten tudjuk, nem tagadhatod le, ami történ. - mondja határozott hangon, egy lépést tesz felém én pedig egy lépcsőfokkal feljebb állok, és még eggyel és még eggyel.
- Nem! El felejtjük! Ez csak egy csók volt, nem több! Egy esetlen pillanat produkálta, nem volt benne érzés. - mondom határozottan, de a kezem remeg, ezért ökölbe szorítom és a hátam mögé rejtem. Mennyi érzés volt benne, mennyi elfelejtettnek hitt érzés … - Jó éjt James. - mondom határozottan, aztán felrohanok a szobába és bevetem magam az ágyamba. A szemeim szúrnak a könnyektől, a légzésem felszínes, nem kapok levegőt … aztán lecsillapodom. James pedig később jön be a szobába, lehunyom a szemem, mintha aludnék, de hallom, ahogy az ágyunk között sétál, az enyémhez, nem az övéhez megy. Lágyan végigsimít az arcomon, aztán elintézi a dolgait, vagyis már csak beugrik az ágyba. Gondolataim katyvasza most még kiegészült ezzel a csókkal is. Hiába minden, akármit tettem, nekem ő, a Nagy Ő. Ha fejre állok és kifordítom magából a világot, akkor is ő lesz az, akit a szívem választott. Senki mást nem tudtam szeretni, így nem, ahogy őt … vagy talán nem adtam nekik esélyt, nem adtam esélyt, hogy bárki másba szeressek. És nem is akartam, sosem másnak is esélyt adni …