37. Fejezet - Terrible pain

Üdv mindenkinek!
Ugye milyen régen jelentkeztem? :D Mivel ezen a héten nagyon ügyes voltam, ezért még a fejezettel is végeztem. Kicsit szomorkásra sikerült, de azért remélem tetszeni fog. És hamarosan karácsony Drágáim :D Várhattok meglepetéseket, még nem mondok semmit sem, de a meglepetéseim miatt, lehet, hogy a következő fejezet kicsit majd csúszni fog... Hümm, ajánlott szám pedig mondjuk Avril- Nobody's home, lehet, hogy Alice in Wonderland jobb lenne, de akkor is, nem túlságosan kapcsolódik a fejezethez, de mégis az jut erről eszembe.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV

 

I, I’ll get by                                  Én, én meg leszek
I, I’ll survive                                    Én, én túléle  When the world’s crashing down         Mikor a világ összeomlik
When I fall and hit the ground       Amikor elesek és földet érek
I will turn myself around                     Visszalököm magam
Don’t you try to stop me                 Ne próbálj megállítani
I, I won’t cry                            Én, én nem fogok sírni
/Avril Lavigne – Alice in the wonderland/

 

Szerencsére a kép hamar változott, nem kellett végig néznem ezt a szörnyűséget. Nem telhetett el sok idő, ugyanis ugyanabban a szobában voltam. De már csak Főnix volt benn. Szakadt ruhában, tele sebekkel, remegve és szívszorítóan zokogva. Tudtam, hogy nem a testi fájdalom miatt sír... De ki nem érti meg őt, ilyen helyzetben? Aggódva néztem rá, kintről furcsa hangok szűrődtek be, de egyikünket sem érdekelt igazán, hogy mi folyik kinn. Olyan szörnyű volt, azt a boldog nőt, akit először megpillantottam ebben az emlékben, ilyen összetörtnek látni és még nekem is kicsordult a könny a szememből. Csak vártam, hogy most mi lesz. Nem sokkal később valaki betörte az ajtót. És ez a valaki nem más volt, mint Griffendél, aki megtörten nézte feleségét. Odament hozzá és óvatosan magához ölelte. Főnix még keservesebben sírt.
- Kicsim, annyira sajnálom, észre kellett volna vennem, hogy mire készül. - mondta halkan és láttam megcsillanni egy könnycseppet az ő szemében is.
- Nem te tehetsz róla. Nem figyeltem oda, amikor mentem haza. Ha … ha jobban figyeltem volna … - sírta Főnix.
- Shh. - nyugtattatta nejét. Majd ez a kép is lassan tovaszállt. És ezután már csak kisebb részleteket láttam. Ahogy Főnix már otthon van, és összetörve, sápadtan próbálja magát összekaparni. Griffendél pedig végig mellette volt, de Főnix szépen begubózott, magába roskadt és kezdett eltávolodni Griffendéltől, ezt neki is feltűnt, de hiába minden próbálkozása, nem tudott elérni már semmit sem feleségénél. Egy-két beszélgetés foszlányból azt is megtudtam, hogy Godrik és Mardekár elkezdték a maguk harcát. Majd egy nagyobb időugrás következett, nem tudtam pontosan mennyi idő telhetett el, de Főnix sebei begyógyultak és már kezdett megnyílni újra Griffendélnek. Egy sokkal nyugodtabb napnak látszott, amibe belecsöppentem, Főnix egy ágyon feküdt, Godrik aggódva nézett rá, míg a gyógyító a nőt vizsgálta. Síri csönd volt, míg az orvos meg nem szólalt.
- Gratulálok, önöknek gyermekük lesz. - mosolygott. S erre a végszóra Főnix arcáról leolvadt a mosoly és férjét nézte. Találkozott tekintetük, s szinte láttam, hogy mindketten tudják, hogy Mardekár az apa …
- Köszönjük szépen. - mondta végül Griffendél. A gyógyító még ecsetelte, hogy mit kell tenni, hogy minden rendben legyen. Griffendél kikísérte őt, mondandója után, míg Főnix meg sem moccant az ágyon, egyedül szeméből kezdtek potyogni a könnyek. A férfi hamar visszatért, leült felesége mellé és az arcát simogatta. Nem mondott semmit sem, ugyanakkor, az a szeretetteljes légkör, ami körülvette őket, azt még én is éreztem. Főnix pedig szorosan hozzábújt.
- Most mégis mi lesz? - kérdezte sírva.
- Mi lenne Édesem? Mindent meg fogunk tenni a kisbabánkért. Szép és boldog életet biztosítunk neki. - mondta nyugodtan és egyik keze felesége hasára tette.
- De ez a baba … - kezdte volna Főnix még jobban zokogva.
- Tudom. A mi kisbabánk lesz. Mi leszünk a szülei, mi neveljük majd fel. - Főnix lassan emelte fel fejét és mélyen nézett szemébe. - Rendben Drágám? - erre csak bólogatott.
- Szeretlek. - mondta halkan, sírástól gyenge hangon. Azt hittem, hogy itt a vége az emlékek hadának, de tévedtem, ugyanis az a rántó érzés nem a szobámba, hanem egy gyönyörű erdőbe repített. Csak főnix volt ott, fehér, lenge ruhában.
- Tudom, hogy fájdalmas a múlt, de Godrik mindig mellettem volt, és kisegített a bajban. - mosolygott kedvesen, de a legfurcsább az volt, hogy pontosan rám nézett. Megfordultam, hogy nincs-e mögöttem más, de nem volt, csak mi ketten voltunk...
- Ez … hogy lehetséges? - kérdeztem meglepetten.
- Mágiával lányom. - mosolygott értetlenségemen. - De most nem ez a fontos, nincs sok időnk. Sejted, hogy miért mutattam meg neked ezt?
- Ez az egész annyira bonyolult. Már magamat sem értem, nem hogy a történteket. És miért pont most kellett ezt látnom?
- Biztosra akartam menni, hogy te kapod meg.
- Biztosra?
- Igen. Tudtam, hogy lesz egy Mardekár leszármazott, aki megtagadja majd a vérét. És Griffendél családhoz húz.
- Ezt nem értem. Hogy érti, hogy tudta?
- Szólt rólad egy jóslat.
- Egy jóslat, rólam? Akkor? Jó vicc. - nevettem.
- Pedig nem vicc. Sybilla megjósolta az eljöveteled. De ezzel hatalmas terhet tett a válladra.
- Milyen teherről beszél?
- Gondolom, neked is feltűnt, hogy külsőre nagyon hasonlítunk egymásra, még engem is meglepet, hogy ennyire. Sybilla azt mondta, hogy hasonló a sorsod, mint az enyém. Mardekár és Griffendél között.
- Mit jelent az, hogy hasonló? - kérdeztem kicsit félve.
- Nem tudjuk pontosan. A jövő nem tiszta, tele van homályos foltokkal és a döntések változtathatják is. Épp ezért fontos, hogy jól dönts.
- Nekem kell döntenem?
- Igen, neked lányom. - mosolygott kedvesen.
- Mégis mik a lehetőségek?
- Jó és rossz.
- Ezt nem értem. - csóváltam meg a fejem.
- Sajnálom, de többet én sem tudok. De egyet jegyezz meg, akárhogy döntesz, vigyáznod kell a fiadra!
- A fiamra? - néztem rá felhúzott szemöldökkel, mire ő csak bólintott és tekintetét az égre emelte.
- Sajnálom, de kifutottunk az időből. Mennem kell. Ne feledd, miről beszéltünk, és vigyázz magadra, még rengeteg fájdalmat kell elviselned. - nézett szemembe.
- Ne menj még! Mi a helyes út? Mit kell tennem? Hogy óvjam meg a fiam? - özönlöttek kérdéseim.
- Tudni fogod mit kell tenned. Tudni fogod. - suttogta és elhalványodott alakja. Én pedig csak hallgattam, ahogy a szél víz-hangozza „tudni fogod”. És reméltem, hogy tényleg tudni fogom és nem hozok rossz döntést...

(James szemszöge)
Csak néztem Szerelmem, aki még mindig mozdulatlanul feküdt az ágyán, nem tudom pontosan mennyi idő telhetett el, de nekem óráknak tűnt, amikor keze ökölbe szorult, nem tudtam mit tegyek, így csak szóltam a többieknek, hogy legalább megmozdult, ugyanakkor a pajzs továbbra is fennmaradt. Miután Lily anyján és nővérén kívül mind beözönlöttünk a szobába, Lily teste megfeszült, próbáltam közelebb menni hozzá, de nem tudtam. Majd elkezdett vergődni és kiabálni.
- Neee! Valaki segítsen! - kiabált és szemében könnyek jelentek meg. Mind aggódva néztünk rá. Utána kicsit lenyugodott. De most már mind a szobájában maradtunk, csak enni mentünk le. Telt múlt az idő, és arcán egy melegséget árasztó mosoly jelent meg. Tudtam hogy valahol szép helyen lehet, vagy legalábbis boldogságot lát. Este felé, pedig arcának rezdülése mutatta, hogy egyszerre oly sok dolog történik, hogy már nem tudja, hogy mit érezzen … De szerencsére, nem sokkal később, úgy tért magához, mintha rémálomból ébredne. S ezzel a könyv hangos csattanással csukódott be, de a pajzs most sem tűnt el. Láttam, az izzadság cseppeket a nyakán, az arcán, a homlokán, az arcán lévő értetlenséget, félelmet, fájdalmat és hallottam, ahogy szaporán lélegzik.
- Kislányom, jól vagy? - kérdezte aggódva Nick, erre Lily rákapta tekintetét, és szerintem még csak most tűnt fel neki, hogy nincs egyedül. Azonnal rendezte arcvonásait és lélegzetét is rendszerezte, majd egy lágy mosoly terült szét arcán.
- Igen, persze. Mennyi idő telt el?
- Alig 16 óra. Tudod, hogy megijesztettél minket?- kérdeztem tőle megkönnyebbülten.
- Nem volt szándékos. - mondta halkan.
- Mondd csak Édesem, végre megszüntetnéd ezt a pajzsot? - kérdeztem fejcsóválva.

(Lily szemszöge)
Fel sem tűnt, hogy még fenn áll a pajzs, vagy hogy egyáltalán körülöttem van. Más volt, mint akkor azon a réten. Nem éreztem, hogy felemészti az erőm, nem éreztem szemernyi fájdalmat sem vagy fáradságot, csak olyan természetes volt. Így meglepődve ugyan, de megszüntettem a védő varázst és Kedvesem azonnal idejött hozzám és szorosan megölelt. Én pedig szorosan bújtam hozzá, de azért figyeltem, hogy ne csússzon el a hálóköpeny, mert tudtam, hogy nincs alatta semmi. Jól esett James ölelése, megnyugtatott és most épp erre volt szükségem, minden összekavarodott, már nem értettem semmit és fájt a tudat, hogy Főnix min ment keresztül, és mi lesz a jövőben velem.
- Mi történt? Miért voltál kómában? Vagy egyáltalán miben? - kérdezte Tiberius.
- Nem tudom. Kinyitottam a könyvet, az elején csak egy kis bevezetővel kezdődött, azt még eltudtam olvasni, aztán egy kis időre elájultam, és az emlékben téretem magamhoz. Olyan volt, mint egy merengőben. - magyaráztam.
- Ez mégis hogy lehet? - kíváncsiskodott apu.
- Nem tudom, én sem értem.
- És mit láttál? - kérdezte csillogó szemekkel Tibe. Erre én kicsit megfeszültem.
- Sok mindent. Túl sok mindent. Most még nem tudom elmondani. Minden túl friss.
- Rendben, de majd elmondod?
- Igen, de nem most. - bújtam szorosabban Jameshez.
- Jó. Akkor mi most megyünk is. - mondta és mind kimentek, csak Kedvesem maradt velem. Csak öleltük egymást, semmi mást nem akartam, csak tudni, hogy bármi történik, ő velem van. Jó darabig csak öleltük egymást és élveztük a csendet, amit később Szerelmem tört meg.
- Kicsim, enned kéne valamit, ma még nem ettél semmit sem.
- Jó. De lejössz velem? - néztem rá.
- Persze Édesem. - mosolygott és lágyan megcsókolt. Majd ketten lementünk és mindketten ettünk valamit, majd visszamentünk a szobámba. Csak lefeküdtünk egymás mellé és szorosan magához ölelt. Nyugtatóan simogatta hátam, így én hamar el is aludtam. De álmomban sem hagytak nyugodni az emlékek. Újra és újra láttam, ahogy Főnix szenved és láttam egy kisfiút. Egy kisfiút, aki csak egyetlen mondatot ismételgetett szemembe nézve. „Mami ne hagyd hogy bántsanak!” Erre ébredtem fel, és fájdalommal telve próbáltam visszatartani könnyeimet. És folyton csak azt a kisfiút láttam magam előtt, és semmi mást nem akartam, csak hogy biztonságban legyen. Jamesre pillantottam. Láttam nyugodt vonásait, ahogy alszik, és szuszogását hallgattam. Végül óvatosan, nehogy felébresszem felkeltem mellőle és gyorsan felöltöztem. És elővettem egy kis pergamen darabot meg a pennám és írtam gyorsan egy levelet, hogy ne aggódjanak.
„Elmentem. Ne aggódjatok, nem lesz semmi bajom. De muszáj kicsit egyedül lennem, gondolkodnom. Ígérem, hamar visszajövök, de nagyon szépen kérlek titeket, kicsit hagyjatok. Muszáj feldolgoznom mindent.
Szeretlek titeket!
Puszi: Lily”
Ezt a levelet csak leraktam James mellé, majd halkan mentem le a földszintre, felvettem a kabátom. És kiléptem a havazásba, ahol a szél is szörnyen fújt ...