36. Fejezet – The most interesting book in the world

Helló!
Meg vagyok élek virulok a frissel együtt! Azért elég beszédes már csak a cím is. És, megkezdődik a múltidézés is ebben a fejezetben, rengeteg mindenre fény derül... Hümm, ajánlott szám, mondjuk Zséda Ajtók mögött. Remélem tetszeni fog az én meglátásom az Ősökről! :D
Jó olvasást és kitartást, már „csak” 2 hét és szünet!
Puszkó: LilyV

 

Mielőtt elítélsz, vedd fel a cipőmet és járd végig az utamat. Járd végig a múltamat, érezd a könnyeimet, éld át a fájdalmaimat, az örömömet. ... Tedd meg a lépéseket, amelyeket én megtettem és botladozz meg minden kövön, amelyen én megbotlottam. ... S mindegyik botlás után állj fel és menj tovább, úgy ahogy én tettem. Csakis ezután ítélkezhetsz rólam, felettem. Akkor mondhatod, hogy ismersz!
/általam nem ismeret szerzőtől/

  

Boldogan ébredtem Szerelmem ölelő karjaiban. Csak feküdtem, simogattam a mellkasát és kisimult vonásait néztem. Jó volt, csak feküdni és nem gondolni semmire csak rá és arra, hogy most már nem kell magára hagynom, már nem kell titkolóznunk. De közben felmerült bennem a napló gondolata, és eszembe jutott egy ötlet, hogy hogy is tudnám kinyitni. Nem voltam benne biztos, hogy menni fog-e vagy sem, de legalább már egy tervem volt. Egy próbát pedig megér. Ezért megvártam, amíg James felébred. Szerencsére a szokásoshoz képes korán ébredt fel Szerelmem, amiért most kivételesen hálás is vagyok neki.
- Jó reggelt Drágám. - nyomtam egy csókot ajkára.
- Neked is Kicsim! - ölelt magához mosolyogva. - Hány óra van Kicsim? - kérdezte ásítva egyet.
- Tizenegy lesz 5 perc múlva. - válaszoltam.
- Akkor még pihizem egyet. - mondta és lehunyta szép szemeit.
- Én viszont megyek Drágám.
- Miért? Most már tudják, hogy együtt vagyunk, nem kell itt hagynod. Ne menj el kérlek. - szorított magához szorosan.
- Azért, mert lehet, hogy tudom, hogyan lehet kinyitni a naplót. - mondtam mosolyogva és felkeltem, magamra vettem a hálóköpenyem, amibe este átjöttem, de a többi ruhámat hagytam, ott ahol volt. - Pihenj csak Kicsim. - mosolyogtam James-re.
- Neeeem! Én is kíváncsi vagyok arra a könyvre. - mondta és kipattant az ágyból, magára kapta az alsónadrágját és átmentünk a szobámba. Feltettem a nyakláncom, és a medált beleillesztettem az előlapba. Arra gondoltam, hogy milyen érzés volt, amikor Tom meg akarta ölni James-t. Újra éreztem azt a mérhetetlen aggodalmat, fájdalmat és tűrhetetlen semmittevés érzését, majd elsuttogtam a varázsigét és a könyvben a zár kipattant. Erre a halk kis hangra még a lélegzetem is elállt a meglepetéstől. Remegő kézzel nyitottam ki a könyvet és elkezdtem olvasni az első lapon lévő kis idézetet:
Furfangos dolog a múlt. Néha kőbe van vésve, máskor pedig elmosódó emlékek halmaza. De ha túl mélyre ásol a mocsokban, ki tudja, milyen szörnyet ébresztesz fel?* Nem értettem, hogy mit akar jelenteni ez a pár sor, ezért óvatosan, nehogy kárt tegyek a könyvben lapoztam egyet és megpillantottam a szépen kidolgozott vörösen izzó betűket: Remélem naplóm jó kezekbe kerülve segít majd neked, édes lányom, mert még magad sem tudhatod, mi áll előtted s mit rejt a múlt. De hogy segítsek elmesélem történetem neked, hogy felkészülj a sorsodra. Történetemet 1123-ban kezdem, nem sokkal Godrik-kal kötött házasságom után … Olvastam magamban meglepetten és értetlenül, de egyszer csak minden elsötétült előttem ….

(James szemszöge)

Teljesen ledöbbentem, ahogy meghallottam a könyv zárjának nyílását, főleg azok után, hogy apu mesélte, hogy a felmenőim mind próbálták kinyitni. Édesem óvatosan bánt a könyvel, nem akart kárt tenni benne és olvasta magának, ugyanakkor én is kíváncsi voltam, mi lehet a könyvben, de még lefagyva álltam nem messze tőle. Egyszer csak láttam, hogy Lily lehunyja a szemeit és összeesik, próbáltam elkapni, de valami miatt nem ment, nem tudtam a közelébe menni. Bepánikoltam, kifutottam a szobából és elkezdtem ordítozni.
- Valaki segítsen Lily rosszul lett! - futottam le a nappaliba, ahol apu, húgi és Nick beszélgetett, kiabálásomra azonnal felpattantak és feljöttek Lily szobájába. Ők is megpróbáltak közelebb menni, de nem tudtak. Apu elmondott egy bűbájt és kirajzolódott egy vörös pajzs.
- Mégis mi történt? - kérdezte aggódva Nick és szerencsére a lebegtető bűbáj hatott rá, így az ágyára levitálta az édesapja.
- Nem tudom, átjöttem, mert azt mondta, tudja, hogyan lehet kinyitni a könyvet. És sikerült is, elkezdte olvasni, aztán egyszer csak elájult, nem tudom. - mondtam én is aggódva, persze kihagyva hogy Lily nálam aludt.
- Kinyitotta a naplót? - lepődött meg apám, mire én csak bólintottam.
- Próbáljuk meg valahogy megszüntetni ezt a pajzsot és utána hívok egy gyógyítót. - mondta Nick és elkezdett apuval együtt különböző pajzstörő varázslatokkal bombázni a pajzsot, de nem történt semmi, még csak meg se rezzent az erőtér. Végül én is besegítettem és különféle erős átkokkal próbálkoztunk de semmi. Mind értetlenül álltunk a pajzs előtt és aggódtunk Lily-ért. Végül, mivel nem volt mit tenni ezért, csak leültem Szerelmemtől nem messze a szőnyegre, hogy rálássak, ha már közelebb nem is mehetek hozzá és néztem gyönyörű arcát reménykedve, hogy hamar magához tér, mert így nem tudunk vele mit kezdeni.

(Lily szemszöge)

A sötétség kitisztult, de nem a szobámba, hanem egy másik, ismeretlen helyen találtam magam. De a legjobban az lepett meg, hogy volt ott rajtam kívül két ember s egyikük kiköpött olyan volt, mint én, csupán szemei voltak barnák. A másik illetőnek rövid barna haja volt, és szintén barna szemei. Mindketten régi kori ruhákat viseltek, és itt kezdtem teljesen összezavarodni. Teljesen olyan volt, mintha egy emléket látni, mintha merengőben lennék. De hisz csak egy könyvet olvasok.- Édesem, mit szólnál, ha este elmennénk vacsorázni Malazárékkal? - kérdezte a férfi.
- Menjünk. Úgy se bírnád ki nélkülük az estét. - nevetett a nő.
- Na, most miért?
- Azért Drága férjecském, mert ti Malazárral szinte össze vagytok nőve. Komolyan, ha nő lenne már féltékeny lennék.
- Én csak téged szeretlek, ettől nem kell félned. - nyomott egy csókot, az előbbiekből gondolva felesége ajkaira. - Szívem most mennem kell. Vigyázz magadra!
- Te is vigyázz magadra! - szólt utána kedvesen. Ez utána a kép változott egy nyugodt étteremre, ahol páran táncoltak a lágy zeneszóra. A legközelebbi asztalnál megtaláltam az előbb látott házaspárt valamint két férfit. Az egyik férfinek rövid szőke haja volt, a másiknak pedig rövid fekete. Látszólag egész jól szórakoztak. De a hallottak jobban megdöbbentettek. Ugyanis a beszélgetésből kiderült, hogy a házas pár Griffendél és Főnix, ezt még én is meg tudtam volna emészteni, de az, hogy az emlegetett legjobb barátot Mardekár Malazárnak hívják, az már kicsapta nálam a biztosítékot. Mégis hogy lehetne Griffendél és Mardekár barátok?! Merlin szerelmére, én is itt vagyok ám! Griffendél drága nem esik le, hogy Főnixnek van egy gyereke Mardekártól vagy mi? Bár még nem láttam egy gyereket sem, még csak nem is beszéltek róluk... vagy lehet hogy Griffendél nem is tudja, hogy Főnix egyik gyereke Mardekár-é? Komolyan mindent összezavar ez az egész. A színhely változott és újra az előbbi házban voltunk, de már csak Mardekár Griffendél és Főnix. Nyugodtan beszélgettek, mindenféléről, aztán egyszer csak Griffendél kiment a szobából.
- Tudod nem értem, hogy miért mentél hozzá. Nem unod el magad vele? - kérdezte Mardekár, és Főnix arcáról leolvadt az idáig oly kedves mosoly és a düh vette át a helyét.
- Ne beszélj így a férjemről, aki ráadásul a barátod is.
- Amióta elvett tőlem nem a barátom. - mondta valamilyen szomorú és talán düh keverékével arcán.
- Soha nem voltam a tiéd, nem vett el tőled! Mindig is őt szerettem. - dühöngött.
- Csak mert elcsavarta a fejed. - láttam, hogy Főnix valamit vissza akar vágni, de belépett Griffendél, ezért visszafogta magát és arcán újra megjelent a kedves mosoly és valamiről még beszélgettek, de nem is ez volt a lényeg, hanem ahogy Mardekár reagált, arra hogy Griffendél magához öleli feleségét, vagy megcsókolja. Most már tudtam, hogy mit kell keresnem, de továbbra sem értettem semmit sem. A kép újra változott, egy sötét utcára, ahol Főnix egyedül sétált, nyugodt volt. Nem számított galád támadásra. De valaki hátulról megátkozta, akit sem ő sem én nem láttunk és a kép megszakadt. Egy sötét és hideg cellában volt. Remegett, nem tudtam vajon a félelemtől vagy a hidegtől. Próbált kijutni de a pálcája nem volt már nála és akármit csinált a cella rácsa nem nyílt. Végkimerülésében visszakuporodott a hideg földre és reménytelenül várt, míg egy sötét csuklyás alak meg nem jelent.
- Engedj ki! - kiabált kétségbeesetten az alakra.
- Ne kiabálj édes, csak mi ketten vagyunk itt, senki sem hall téged. - mondta gonoszan és hangja ismerősen csengett valahonnan. Nem tudtam, ki az, pedig tudni akartam.
- Kérlek engedj el! Kérlek szépen! - könyörgött Főnix megtörten.
- Mindent a maga idejében Szépségem. Mindent a maga idejében. - nevetett gonoszan és kinyitotta a cellát. Főnix távolabb húzódott tőle, amennyire lehetett, de nem tudott menekülni ugyanis a férfi teljesen elállta az utat. Erősen ragadta meg a karját és kiráncigálta a cellából, elkezdte húzni maga után. Főnix próbált szabadulni, rúgott karmolt, ütött de semmi, olyan volt mintha a fogva tartója meg se érezte volna. Szörnyen éreztem magam, hogy csak nézem az egészet és nem tehetek semmit sem. Féltettem Főnix-et, még ha értelmetlen is, hisz ez megtörtént vele, régen, a múltban. Reménykedtem, hogy valahogy kiszabadul, valaki mégis segít neki. De sajnos mindhiába, ugyanis az alak egy szobába vitte be, ahol egy hatalmas francia ágy állt. S Főnix-szel együtt nekem is leesett, hogy mit akar a férfi... Ledöntötte az ágyra és erőszakoskodott vele Főnix mindent megtette, hogy leállítsa, amiért kisebb nagyobb sebeket kapott. Aztán lekerült a férfiről a csuklya és megláttam Mardekár arcát.
- Neee! Valaki segítsen! - kiabáltam, nem tudom miért, teljesen felesleges volt. Az emlékben senki sem hall engem, ahogy én sem tudok segíteni neki, pedig annyira akartam. Meg akartam előzni ezt a szörnyűséget, amit még a legnagyobb ellenségemnek sem kívánnék. De nem tudtam...
 
* idézet a Revange című filmből