39.Fejezet – I need time

Sziasztok!
Ezer bocsánat a csúszásért, de mai határidővel le kellett adnom egy közgáz versenyt és hát ugye az utolsó pillanatokban, már csak magamra jellemző módon...
De azért most itt vagyok, egy nap csúszással, remélem azért ezt elnézitek nekem *hatalmas kölyökkutya szemek *
A fejezet nos, hát nem is tudok mit mondani. Az élet pörgés, főleg most.
Aki kíváncsi, az hallgassa meg Avriltől a Push c. számot.
Jó olvasást!
Puszi:
LilyV
xoxo

 

"Ott fekve és fulladozva a félelemtől Dimitrijen kezdtem gondolkozni. Magam elé képzeltem az állhatatos pillantását, és szinte hallottam, ahogy kioktat: Ne aggódj olyasmi miatt, amin nem tudsz változtatni. Pihenj amennyit csak tudsz, hogy készen állj a holnapi harcra. A képzeletbeli tanácsok lehiggasztanak. "
/Richelle Mead vámpírakadémia VI. (A végső áldozat)/

Szerencsére apu gyorsan gyógyult, így alig négy napot kellett csupán bent töltenie a Mungóban. Örültem, hogy hamar meggyógyult, ugyanakkor aggódtam értük, mivel hiába erősködtem, apámat képtelen voltam meggyőzni, hogy fogadják el a védelmet a varázsvilágban. A hatalmas kúriában, amiben a többiek is laknak tökéletesen elférnének és jóval nagyobb biztonságban lennének. De apám makacskodott, hogy ő tökéletesen jól érzi magát az muglik közt és nem fog bujkálni sem Tom, sem senki más elől. Így bár felépült, de ugyanúgy aggódom érte, ha nem jobban. Ezért próbáltam megkétszerezni a hazalátogatásaim számát, ami egyáltalán nem volt könnyű. A munkánk mennyisége megtöbbszöröződött. És be kellett látnom, hogy Tom igazat mondott. Idáig csak játszadozott. Úgy játszott a mágikus társadalommal, mint macska az egérrel, de most minden megváltozott. Már nem csak játszik. A módszerei már nem csak a megfélemlítésről szólnak, és nem cs
ak a toborzásról. Most már tényleg elkezdte irtani azokat, akik meglátása szerint nem illenek a varázsló társadalomba. A félvérek és a muglik leszármazottai különös veszélyben vannak. A lényeket próbálja megnyerni magának, több vérfarkas, vámpír, dementor és óriás, valamint kentaur horda csatlakozott hozzá. A hadereje napról napra ugrásszerűen nő. A végső harc egyre inkább látótérbe kerül, és a hatalmas létszámú seregével a mérleg egyre inkább az ő oldalára mutat. A világ, vagyis egyenlőre csak nálunk, olyan mint maga a pokol. Az eltűnések, a gyilkosságok mindennapiak, az elesettek száma szinte percről percre nő. És az aurorságok egyre kevésbé tudják őket féken tartani. Az idő nem a mi malmunkra hajtja a vizet. A családom és a szeretteim nap mint nap veszélyben vannak és nem tudok mit tenni. Már nem tudom megfékezni Tom tombolását. Már abban sem vagyok biztos, hogy a céljai ugyanazok. Egyre inkább úgy látom, hogy beletörődött abba, hogy soha sem kaparinthat meg és most már nem is arra játszik, hogy uralkodjon felettem, vagy halálfalót csináljon belőlem, hanem arra, hogy megöljön. A világunk 360 fokos fordulatot vett, akik eddig legalább egy kissé biztonságban érezték magukat, most ők is rettegnek. Az országunk lángokban áll, a varázs társadalom a világ minden pontján beleremeg ha Voldmeort nevét hallja. De leginkább nálunk. A mágikus lények közül sokan más országokba menekülnek, remélve, hogy Tom nem tudja annyira kiterjeszteni a hatalmát, hogy odáig is elérjen a karja. Nos, én már semmiben sem vagyok biztos. Reménykedem ugyan, hogy a mi javunkra billen a mérleg, de egyszerűen nem látom, hogy ez hogy lenne lehetséges. Kezdem elveszteni a hitem és a reményeim, bár lehet csak a kimerültség beszél belőlem. Egyszerűen rettenetes ez az állapot. A pihenés már régóta kikopott a szótárunkból. Általában már reggel bemegyünk az Aurorságra és van, hogy csak hajnalban érünk haza. Komolyan, hazaérünk és annyi az otthon töltött idő, hogy mint valami hulla dőlünk be az ágyba és úgy alszunk mint akit kupán vágtak, mert nem tudjuk mikor lesz újra időnk aludni. Jamesszel is csak nagyon kevés időnk van egymásra. Mindez már két hónapja tart és úgy tűnik egyre kevésbé bírom, ez alatt az idő alatt felemésztettem az összes tartalék energiámat. A többieket próbáltam kímélni és óvni, rájuk bíztam a papírmunka nagyját, míg én folyamatosan besegítettem Rémszem csapatába. Ma is hasonló volt a felállás. Reggel fáradtan keltünk fel Jamesszel és gyorsan bedobtunk valami reggeli szerűséget. Aztán már be is mentünk az Aurorságra. Ugyan eléggé fáradt voltam és gyakorlatilag az ájulás kerülgetett, de azért összeszedtem magam és csatlakoztam Rémszemékhez, majd amikor visszatértem az én csapatommal mentünk két küldetésre is. Mikor elintéztünk pár halálfalót és visszajöttünk, már jócskán elmúlt az ebéd idő, míg ők ebédeltek én is bedobtam pár falatot a tárgyaláson, amin a miniszter, Albus, Rémszem és én vettünk részt. Ahogy befejeztük, és megbeszéltük a beosztásokat, valamint a Roxfort és más fontos térségek védelmét már épp indultam volna tovább a dolgomra, összeszedni a Shefieldi jelentéseket, amikor Albus maradásra kért. Vagyis, hogy pontosak legyünk meghívott egy gyors kávéra, amiből csak töklé lett, mivel szétment a fejem valahogy nem kívántam a kávét.
- Lily, jól vagy? - kérdezi végül, megszakítva a pár pillanatig tartó nyugodt csöndet.
- Persze, csak fáradt vagyok. - mosolygok a régi igazgatómra.
- Biztos? Nagyon sápadt vagy. - mondja kis aggodalommal hangjában.
- Persze. Kutya bajom, csak többet kéne aludnom. - vigyorgok és az órámra nézek. Hat óra van. Basszus, már Shefieldben kéne lennem! - Bocsánat, de most rohannom kell, már így is késésben vagyok. - Iszom meg gyorsan a maradék töklevem és rohanok az irodába a Shefieldi jelentésekért. - Hello. - rohantam be. És elkezdtem összeszedni a papírokat az asztalomról.
- Nocsak, Drágám, téged is látni? - hallom James hangját, de nem nézek fel a papírokról.
- Már körülbelül tíz perce Shefieldben kellene lennem. - sóhajtok fel és gyors átnézem, hogy az összes lap megvan-e.
- Kicsim, talán leülhetnél pár pillanatra. Aggódom. - James lágy hangon beszélt, ami melegséggel öntött el, de sajnos akármennyire is eleget akartam tenni a kérésnek, most nem tudtam.
- Sajnálom, de rohannom kell. - pillantok rá bocsánatkérően, de hirtelen, megszédülök, az iroda forogni kezd körülöttem, nem hallom tisztán a hangokat, pedig valaki mond valamit. Egyedül azt érzem, ahogy kapaszkodom az íróasztalomba. Amilyen hirtelen jött a rosszullét, olyan hamar be is fejeződött. James a derekamnál fogott, a többiek körénk gyűltek és mind aggódva figyeltek. - Rendben vagyok. - mosolygok lágyan, de megdörzsölöm a fejem, ami most szörnyű lüktetésbe kezdett.
- Ne hozzunk valamit? Ettél egyáltalán? - kérdezi aggodalmasan Mel.
- Persze, ettem, bevágtam majdnem egy egész sült csirkét. - nevetek. - Csak kicsit többet kéne aludnom. Semmi gáz, már jól vagyok.
- Nem tudnád lemondani a Shefieldi tárgyalást? - kérdezi aggodalmaskodva James.
- Nem. Muszáj ott lennem. De már tényleg semmi probléma. - mosolygok és egy apró puszit nyomok James ajkára. - Ígérem, ha ma mindent el tudok intézni holnap otthon maradok és pihenek. - mondom komolyan, megígérem nekik, mert én is egyetértek velük, hogy szükségem van a pihenésre, különben ennek nagyon nem lesz jó vége.
- Hadd menjek veled. - próbál rávenni James, de nem hagyom magam.
- Nektek itt van dolgotok. Nem lesz baj. - mondom és rohanok hopponálni. Szerencsére Shefield eléggé védhető térség, és az ottani vezetőnk is maga a csoda. Megértő és nem szól egy szót sem a késésemért, pedig majd fél órát csúsztam. Igaz én pár percig szabadkozom, de csak legyint és mosolyogva üdvözöl. Miután megbeszéljük a dolgokat ő is szóvá teszi, hogy nem vagyok valami csodás formában. Most komolyan mindenki ezzel cseszeget? Valaki is észreveszi Jamesen kívül, hogy jobb esetben is max 4 órát alszom és ide-oda rohangálok, mint holmi mérgezett patkány? Miután mindent megbeszéltünk még volt pár elintézni valóm az itteni Aurorságon is. Szinte észre sem vettem, hogy az idő hogy elrepült. Az egy órás megbeszélésemből kemény 4 óra lett az aurorságon töltött idő miatt. Szóval gyors visszamentem Londonba, hogy letegyem a papírokat, aztán zúzzak végre haza. De meglepetésemre a többiek is még bent voltak.
- Hát ti? - kérdezem meglepetten.
- Tudod hány óra van? - kérdezi James számon kérően.
- Fél 11? - saccolom be.
- És mit mondtál kb. meddig tart?
- 8. - válaszolom értetlenül.
- Nem gondolod, hogy aggódtunk? - fakad ki James.
- Nem értem miért kellett volna aggódnotok, tudtátok, hogy Shefieldben vagyok. És nem tudtam mindent elintézni két óra alatt. Ez van. - vágok vissza kicsit ingerültebben a kelleténél.
- Azután, hogy majdnem elájultál azt hitted nem aggódunk? - kiabál James.
- Világosan megmondtam, hogy semmi bajom! Talán hihetnél nekem, csak a változatosság kedvéért!
- Bocsáss meg, hogy aggódtam a feleségemért, aki lassan a végkimerültségig hajtja magát!
- Megmondtam, hogy holnap nem jövök be! Mindent el kellett ma intéznem, hogy holnap otthon maradhassak és még akkor is lehet, hogy be kell jönnöm! Szóval ne cseszegess James!
- Cseszegetlek?
- Miért nem? Éppen azért cseszegetsz, mert nem értem ide időre! Basszus, még apám sem veri ki érte a balhét! Ne akarj eluralkodni felettem!
- Nem akarok uralkodni feletted, de legalább szólhattál volna, hogy később jössz!
- Nem volt időm, oké?
- Nem, nem oké!
- Kész, ennyi, feladom! - fújtatok dühösen. - Nekem ehhez nincs energiám. Hazamentem, holnap ne keressetek, nem jövök be. Jó éjt. - mondom még mindig dühösen és hazahopponálok. Haza, a szüleimhez …