38. Fejezet – Game over, I'll do it seriously

Sziasztok!
Megérkezett az új fejezet :D Remélem tetszeni fog bár kicsit szomorkás hangulatú …
Ajánlom hozzá Avril Lavigne-től az Alice in Wonderland c. számot.
Jó olvasást!
Puszi
LilyV
xoxo

 

Mea culpa. Az én hibám.
Az elejétől a végéig, egészen az én hibám, és ezt a tényt semmi sem vetheti el. Azt hittem mindent elvesztettem. Hogy én milyen tudatlan voltam. Pedig figyelmeztetett engem. Annyi veszteni valóm volt még.
/Karen Marie Moning- Új nap virrad/

 

Hiába rohantam lelkem szakadtából, mégis úgy éreztem, mintha nem is haladnék előbbre. De valahogy mégis odaértem. Meglepetésemre egy halálfalót sem láttam, de Tom erejét annál inkább éreztem. Éreztem, ahogy dühöngő örvényként veszi körbe. Még a közelében sem voltam, de még így is mellbevágó érzés volt. De az aggodalom, amit a szüleim miatt éreztem elnyomta ezt a rettenetes érzést, amit az ereje keltett bennem. De nem igazán voltam felkészülve arra, amit a házban látni fogok. Nem, egyáltalán nem voltam rá felkészülve. Ahogy megpillantottam apámat összegörnyedve, ahogy anyám aggódva próbálja megtartani egyszerűen úgy éreztem, hogy kicsúszott alólam a talaj. Azt hittem sosem élem át még egyszer. Azt hittem mindenkit meg tudok menteni, aki fontos számomra, és most kezdem elveszteni a hitem. Amikor 4 évesen tehetetlenül végignéztem, ahogy megölik a papámat, akkor megfogadtam, hogy mindenkit meg fogok menteni, mindenkit, akit szeretek. És idáig még sikerült is nagyjából, de most … Összedőlni látszanak a reményeim és a életem egy része.
- Hogy tehetted ezt? - kérdezem fájdalmas hangom, képtelen vagyok magamra erőltetni a pókerarcomat, az érzéstelen hangommal, ez most túlságosan mélyen érintett.
- Azt hittem ide se jössz. - nevet fel fagyosan.
- Cseszd meg! - sziszegem és épp nekirontanék, amikor apu halk, gyenge hangja megszólal.
- Kislányom, ne cselekedj elhamarkodottan.
- Apu. Apu, minden rendben lesz. Kiviszlek innen. - súgom megtörten. Hihetetlen, hogy alig pár hete volt csak, amikor még minden a helyén volt és amikor még felhőtlenül boldog lehettem.
- Látod, ez van, ha nem azt teszed, amit mondok. - nevet jegesen Tom, de a szemében valami fájdalomra emlékeztető árnyék honol.
- A francba is, mi a szarról beszélsz? Most még csak nem is csórtam tőled semmit sem! - fakadok ki.
- Oh, nem, tényleg nem. De emlékszel mit mondtam régen? Ha ellenem szegülsz, akkor mindenkit megölök, akit szeretsz. Először a lányod, most az apád és így megyek szépen sorjában, amíg teljesen meg nem keseredsz.
- Mocskos szemétláda. - hallom férjem dühös hangját a bejárat felől.
- Nocsak, itt van a másik főludas is. - vigyorog Tom jegesebben mint a fagy.
- Sirius, Regulus, vigyétek Nicolast és Kathleent a Mungoba. - adja ki a legésszerűbb parancsot helyettem James, amiért igazán hálás vagyok, mivel az épeszű gondolkodás nem igazán megy. Túlságosan el van borulva az agyam. És most először tényleg, igazán félek Tomtól. Félek, a szeretteim miatt. Most először látom úgy a világot, ahogy ő akarta, egy fekete lyuknak, ami egyszer csak magába szippant és akkor nincs menekvés. Félek, már máig a fekete lyuk közepén vagyok. Összekaparom a maradék erőmet és felöltöm a pókerarcomat.
- Hallgatlak, mit akarsz? - kérdezem érzéstelen hangon.
- Megmutatni, hogy rosszul döntöttél.
- Ja, igen látom és most … - felelem flegmán, de nem igazán értem, hogy miről beszél.
- Megkeseríteni az életed. - mondja egyszerűen.
- Nem mintha idáig nem azt tetted volna … - a szarkazmus csak úgy csöpög a hangomból. De most tűnik fel valami. Nem harcolni akar, csak beszélni. Ha harcolni akarna már rég megtámadt volna, ehelyett csak fenyegetőzik.
- Még csak most lendülök majd bele. Idáig csak játszottam, de a játéknak most már vége. Most kezdődik igazán a harc. - sziszegi, majd hirtelen úgy sziszeg, akár egy kígyó csupán egy rövid nevet mond el párszaszóul. De az ő szájából úgy hangzik mint valami rontás vagy átok, ahogy kígyónyelven sziszegi. Mrs. Potter. S ekkor vált minden világossá számomra. Akármennyire is próbáltuk eltitkolni előle megtudta. Megtudta, hogy összeházasodtunk. Igazából várható volt, hogy meg tudja, mégis valahogy nem számítottam rá. És a haragjára sem, a dühöngésére. Ezután viszont se szó se beszéd elhopponál, míg én csak állok ott fagyottan és nézek magam elé. Újra annak a 4 éves kislánynak érzem magam, akit a papája a szekrénybe bújtatott, és aki tehetetlenül nézte végig, ahogy megölik a kedvenc nagypapáját. James érintése a vállamon, ez az egyetlen, ami erővel tölt el és visszarángat a jelenbe.
- Kicsim, jól vagy? - kérdi halkan, aggodalmasan, de én nem bírok megszólalni, csak egy apró bólintással felelek. - Mit mondott az előbb? - húz magához, én pedig azonnal a karjaiba bújok, olyan elesettnek érzem magam, mint 4 évesen, de az ölelése erővel tölt fel és kiűzöm a fejemből a negatív gondolatokat. Ekkor pillantom meg a többieket a háta mögött. Idáig csak valahol mélyen tudtam, hogy itt vannak, de most már biztos vagyok benne. Mély levegőt veszek.
- Csak annyit mondott, hogy Mrs Potter. - válaszolom nyugalmat erőltetve magamra, de érzem, ahogy James teste megfeszül.
- Hamar megtudta. - mondja végül pár pillanattal később.
- Igen, túl hamar. Azt hiszem nem voltam felkészülve rá. - sóhajtok fel lemondóan.
- Egyikünk sem volt felkészülve rá. - próbál megnyugtatni, miközben a hátamat simogatja. Szépen lassan kezdek normálisan gondolkodni és visszanyerni a lelki egyensúlyom villámcsapásként hasított belém a felismerés.
- Apu. - kapom fel hirtelen a fejem.
- Bemegyünk hozzá. - mosolyog nyugtatóan Mel.
- Nem, nem kell. Nyugodtan menjetek haza. Holnap munka és nem akarom, hogy még nektek is bajotok essen. - nézek rájuk mosolyogva, hogy lássák tényleg egyben vagyok még.
- De Lily … - ellenkezik azonnal Mel.
- Nem, tényleg menjetek. Rendben vagyok. - ellenkezem és még pár percig civakodunk ezen, míg végül hazamennek, csak James marad velem.
- Szerelmem te is hazamehetsz, most már rendben leszek. - simítok végig az arcán.
- Egy frászt megyek haza. Veled maradok. - nyom egy csókot az ajkaimra és a következő pillanatban megérzem, ahogy elhopponál minket. És a zsibongásból ítélve a Mungoban kötöttünk ki. Mindenhol sürgés-forgás... Az információs pulthoz megyünk, hogy megtudjuk mi a helyzet. Kiderült, hogy apu a 346-os teremben van, így odakóvályogtunk, de már az ajtóból hallottuk a jóízű nevetést bentről és amikor beléptünk, akkor bizonyosodtunk meg róla, hogy apu remekül van, épp Reggel és Siriussal nevetnek valamin. Én meg halálra aggódtam magam …
- Jajj apu, a frászt hoztad rám. - szaladok az ágyához és ölelem meg.
- Ugyan kislányom, engem nem olyan fából faragtak. - mosolyog nyugtatóan.
- Ennek igazán örülök. Nem tudom, mi lett volna, ha … - hagyom függőben a mondatot és félek belegondolni, mi lett volna.
- Jajj Kicsim, még egy ideig boldogítalak titeket, legalább, amíg nem jön a kis unokám! - nevet tovább, mire mi Jamesszel egymásra mosolygunk.
- Na jó, most már tényleg megmaradsz Nick. - nevet James és lágyan megpaskolja apu karját.
- Nick, nem gondolod, hogy még fiatalok egy gyerekhez? - hallom meg anyám fáradt hangját.
- Lehetne, hogy most az egyszer nem veszekszel apuval? - sóhajtok fel egy pöppet ingerülten.
- Csak a véleményemet mondtam el.
- Nem mintha te sokkal idősebb lettél volna, amikor Pet született. - felelem flegmán, a szoba hangulat pedig kezdett egyre fagyosabbá és viharosabbá válni a közelgő vita miatt.
- Nick, holnap visszajövünk, rendben? - kérdi James, és Reg meg Sirius is felpattan jelezve, hogy ők is mennek.
- Persze. Menjetek csak, nem kell pesztrálni, ennyire azért már nem vagyok gyerek. - mosolyog férjemre az apám.
- Apu vigyázz magadra és ha bármi van, azonnal üzenj! - mondom komolyan.
- Úgy lesz Kicsim, ne aggódj. - mosolyog, majd még egy búcsú puszit váltunk, mielőtt elmennénk és otthagynánk anyámmal...