8. Fejezet – He knows how he can use me

Sziasztok!
Kicsit csúsztam, amit nagyon sajnálok, de kész káosz a hetem, az az egy nyugtat, hogy ezután már tényleg jön a nyár és a szünet *-*
Tudom, gonosz voltam az előzőbe, itt is, de itt nem annyira :D
Ajánlom hozzá Skillet Monster c. számát.
Remélem tetszeni fog :D Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

Hogy mennyire erős bennünk a gonosz hatalma, először akkor érezzük meg, amikor szabadulni akarunk tőle.
Clive Staples Lewis

 

Azonnal indultunk is a roxmortsi erdőbe, az előre megbeszélt találkozási pontra. Több megbízható auror és Rend tag is gyülekezett már. Duke-ot azonnal vissza is küldtem a Minisztériumba, hogy figyelje a ki és bejövő ügyeket, csak hogy véletlenül se legyen a közelbe, ha elszabadulnak a dolgok, mert egy pöppet sem bízok benne. Így jobb, ha nem jön ide, ha nem vesz részt a harcban, mert abból sok galiba lehet. Mivel sikerült megoldanom a Duke-problémát már csak a James-probléma maradt. Ismerem annyira, hogy tudjam, hogy őt nem tudom ennyire egyszerűen lerázni, márpedig nem maradhat itt, túl veszélyes lenne és én sem tudok mindig figyelni rá, vagy megvédeni Tomtól. A Rend tagok körbenéztek az erdőben és a suli körül, rengeteg halálfaló gyűlt össze, a védővarázs előtt. Sokan voltak, de legalább összetömörülve, így az auroroknak volt esélyük bekeríteni őket. A védőburok még állt, ennek hálát is adtam, féltem, hogy Tomnak esetleg van annyi ereje, hogy megtörje azt. Az ereje dühödten tombolt, nem kellett a közelében lennem, hogy tudjam, hogy ez a pajzs csak átmeneti állapot, nem tart sokáig. Az aurorok hátulról vették őket körbe, majd oldalról is és a sorfal szépen lassan kezdett körbeérni az erdőben, mígnem Tom meglepetésére előttük is bezárult a kör.
- Nocsak. Nocsak, ennyi aurorrral akartok megfékezni? - nevetett fel azzal a megszokott hűvös, félelmetes nevetéssel.
- Figyeljétek a pajzsot és oldalt erősítsétek meg a kört. - mondtam halkan a csapatomnak. - Rémszemék hamarosan kijönnek, amint megérkezik a kastélyba a három auror csapat. - direkt az oldalt adtam nekik, hogy ne legyenek szem előtt, míg én behopponáltam a kör belsejébe, pár méterre Tom elé. - Ugyan már, ennyire lebecsülöd a Parancsnokságom?- nevettem.
- Ohh, Lily, téged nem szokásom lebecsülni. - jelent meg száján egy hűvös mosoly. - Bár meglep, hogy eljöttél.
- Mondjam, hogy engem is meglepett? - kérdeztem bájolgó hangon.
- Nem hinném el, szóval ne fáraszd magad.
- Ahogy akarod. - vontam meg vállaimat.
- Szóval mit keresel itt Lily? Úgy tudtam Shefieldben leszel …
- Rosszul tudtad. Esetleg te komolyan el tudnád rólam képzelni, hogy ölbe tett kézzel végignézem, ahogy gyereket ölsz és elpusztítod a volt sulim?
- Igen, sok sok gyereket. - lépett pár lépést közelebb, szemeim keményen néztek rá, az ereje tombolva ömlött el körülötte, egy hatalmas örvényt képezve, a halálfalók még messzebbre hátráltak tőle. A védőpajzsom erősen feszült közöttünk. - Mindig is nagyon gyerekpárti voltál nem de? Csak Potter nem vette ezeket a dolgokat számításba. - nevetett és az ereje egyre jobban elszabadult, a védőpajzson megremegett. A düh elemi erővel tört rám, a gondolataim cikáztak, a testem megfeszült, az ereje egyre erősebben támadta a védelmem. - A múlt elég fájdalmas nem? Mondd csak honnan származik ez a nagy védelmezés? Csak nem a … - vetette fel, és a dühömnek már semmi nem szabott gátat, a védelem szertefoszlott és az energiám egyszerűen kitört belőlem. Nem akartam visszafogni, nem akartam semmit, csak megölni, bosszút állni. Mindenki eltűnt a közelünkből, az aurorok elhúzódtak oldalt, kiszélesített félkörben nézték az erőink harcát. Semmi esélyem nem lett volna ellene, és nem is volt. De erőink erős kitöréséről mindenki elhúzódott.
- Ne említsd meg! Ne vedd őt a szádra! - mondtam dühösen, és még a hangomból is erő sugárzott.
- Imádom, hogy tudom, mi a gyenge pontod. - nevetett fel sötéten, erre pedig egy nagyobb erőlöketet küldtem felé, meglepődött, egy kicsit megtántorodott, aztán ő is egyre erősebb erőt vetett be ellenem, olyan erőset, amit már én nem tudtam visszaverni. Az ereje utat tört magának felém, míg én elkeseredetten próbáltam védekezni, de nem tudtam, pontosan előttem állt meg. Testemet a félelem hullámai mardosták, de nem mutattam, tudtam, hogy még a szememben is a nyugalom csillog, felkészültem egy cruciatusra, nem lepett volna meg ez a lépése, és tudtam, hogy ha megkínoz, a szemeben és az arcomon továbbra is a nyugalom álarca marad, de nem használta a Cruciatust, hanem valami sokkalta rosszabbat … jobb kezével megfogta a bal vállamat. Az érintése nem fájt, még csak kellemetlen sem volt, de ez az apró érintés sokkal nagyobb fájdalommal járt nekem, mint bármilyen más átok, bármilyen más kínzás. Az ereje átcsapódott belém, az összes ereje a testembe és az erőmbe vájta magát. A testem görcsbe feszült, körmeim a tenyerembe vájtak, aminek hatására megjelentek első vércseppjeim, az ereje erőszakosan követelt magának, a jegessége szinte égetett belülről, úgy éreztem szétrepedek, mígnem egy fájdalmas sikoly hagyta el a számat és térdre rogytam. A körülöttem tornyosuló erő, az ÉN erőm zölddé vált, átvette mardekári sajátosságait, csupán az apró vörös szikrák emlékeztettek eredeti színére. Tom már nem ért hozzám, de a fájdalom nem múlt el, az ereje még így is tovább ömlött belém. Az erőm lassan szinte köddé vált, teljesen egybeolvadt az övével. Gondolataim sötétté váltak, ölni akartam, megkínozni valakit, hatalmat akartam, hogy mindenki behódoljon nekem, de ezek ellen a tudatalattim még harcolt. A fájdalom kezdett gyengülni, a sikolyaim abbamaradtak, és ahogy újra elkezdtem érzékelni a külvilágot, a térdeim alatt még mindig fű volt, véres kezeim egy-egy fűcsomót téptek ki a földből, Tom elégedetten nézett le rám, míg mindenki más csak érdeklődve bámult. A kín tűrhetővé csökkent ugyan, de gondolataim még mindig tomboltak. Elengedtem a biztonságot nyújtó fűcsomót, fejemet büszkén emeltem fel, lassan, nyugodtan álltam fel a földről, hátam egyenes volt, állam felszegett, úgy álltam ott, mintha én lennék a nagy főnök. Tom felém nyújtotta kezét, miközben önelégülten mosolygott. Kezem azonnal elfogadta a kezét, és átkulcsolta azt, míg gondolataim épp világháborút vívtak egymás ellen. Ajkaim maguktól húzódtak félelmetes mosolyra. Elpillantottam Tom mellett és láttam a sokkolt csapattársaimat, James aggódó tekintetét. És talán ez adott erőt a tudatalattimnak, hogy megküzdjön a gonosszal és legyűrje, legalább ideiglenesen. Az erőm – a bennem tomboló Tom ereje – hirtelen célba vette Tomot, nem puhánykodtam, visszaküldtem a feladónak az összes belém öntött energiát, kezem elengedte az övét. Az ereje erősen csapódott vissza belé, jó pár métert repült is tőle, hangosan kiabált fájdalmában. Viszont az én gondolataim kicsit kitisztultak, a sötét gondolatok elhalványultak. Lassan sétáltam oda, a fájdalmában ordítozó Tomhoz. Álla alá nyúltam, hogy lássam szemében a fájdalmat, amitől akármennyire is tagadom, jóérzés töltött el.
- Ha még egyszer! Csak egyszer is megpróbálod összekapcsolni az erőinket, akkor ennél sokkal rosszabb lesz, érted?! Nem vagyok egy a pincsijeid közül, engem nem tudsz használ, mert akármennyire is hihetetlen erősebb leszek nálad! Sokkal erősebb! És te ettől rettegsz. - hangom olyan volt, mint az övé, jeges, félelmetes, felsőbbrendűbb. Tekintetében a hosszú évek ismeretsége óta először félelem csillant.
- Hogyan? - kérdezte halkan, hangja erőtlen volt.
- Én, én vagyok Tom! Engem nem irányíthatsz sem te, sem más! Csak hogy tudd, az erőddel befolyásolhatod a gondolataim, az erőmet, felszíthatod bennem a belül lakozó gonoszt, de ezzel nem változtatsz olyanná, amilyen vagy. - mondtam hűvösen.
- De hogyan? Az erőm, sokkal nagyobb, mint a tiéd, irányítania kellett volna téged, nem használhattad volna, nem tudtad volna.
- Ne feledd, hogy egy részem, még ha egy elég kis részem is, de Griffendél része, ahogy az erőm is. Soha nem mondtam, hogy én vagyok a kis szentecske, aki mindig jól cselekszik, akinek nincsenek hibái és nem öl, ha szükséges. Nem! Ha kell megteszem, és ahogy neked, nekem sincs bűntudatom, mert ez az élet.
- Tudom, hogy nincs bűntudatod, érzem, hogy téged nem zavar, ha meg kell ölnöd valakit, épp ezért próbállak irányítani, egy ilyen tehetség, az én oldalamon, egyszerűen csodálatos lenne.
- Ha képes lettél volna változni, ha … nem ölöd meg, ha nem akarnád elvenni az önálló gondolataim, akkor még talán segítenék is, de ehhez alapjaidban kéne megváltoznod, arra pedig, velem ellentétben képtelen vagy.
- Nem adom fel a célom, hogy megszerezzem a hatalmat, hogy mindenki rettegjen tőlem.
- Épp ezért.
- De benned még csak a félelem szikráját sem sikerült kicsikarnom, akármit tettem vagy teszek.
- Nos igen, nincs sok minden, amivel megtudnál ijeszteni, csak olyan dolgok, amikkel elérheted, hogy még jobban utáljalak és még inkább bosszút akarjak állni rajtad. - mondtam nyugodt hangon.
- Akkor mért nem próbálod meg?
- Mert tudom, hogy akármit teszek, túléled, az erőm kicsi ahhoz, hogy megöljelek, de ne aggódj ez csak átmeneti állapot. - mosolyogtam rá.
- Ohh, igen, a Potter fiú. Én a helyedben nem számítanék az ő erejére, vagy a segítségére, ahhoz túl gyenge. - nevetett fel jóízűen.
- Egyenlőre. - rántottam meg vállaimat.
- Ne számíts rá.
- Mert?
- Úgysem él már sokáig. - nevettet, erre én kicsit dühbe gurultam, de nem mutattam, hanem mosolyogva néztem rá.
- Nem tudlak megölni, ez tény és való, de attól még fájdalmat okozhatok. - néztem szemeibe félelmetes csillogással, akartam, hogy fájjon neki, akartam, hogy szenvedjen. Épp ezért újra előhívtam az erőm, jelentősen koncentrálva Griffendél erejére, nem a látszatra mentem, mert most egyáltalán nem érdekelt, tudtam, hogy érzi az erőt, érzi, hogy ez nem az ő „testvérenergiája”, hanem James-é, szemében újra felcsillant az ijedtség, de én csak mosolyogtam. Nem értem hozzá, már így is erősen feszült közöttünk egy mágiai kapocs, gyorsan és letaglózóan küldtem át belé az erőm nagy részét, mire felkiáltott fájdalmában, sokkal hangosabban, sokkal fájdalmasabban, mint az előbb. A két erő nem bír megmaradni egymás mellett, bennem is csak azért, mert már megszoktam, és megtanultam szétválasztani őket, hogy ne marcangoljanak szét, de Tom nem. Ő nem tudja megtenni, bár ő meg sem tudja tartani Griffendél erejét, csak addig, amíg a mágikus kapocs fennáll köztünk, és ezt ő is tudta.
- Még találkozunk Lily. - mondta fájdalommal teli hangon, aztán nagy nehezen elhopponált, mire a kapcsolat megszakadt és az erő visszaáramlott belém. Nem okozott nagy fájdalmat, az előzőek után ez már piskóta volt. Én voltam végig a figyelem közép pontjában, mindenki csak bámult, a halálfalók tanácstalanul néztek körbe.
- MOST! - kiabáltam, az auroroknak és a rend tagoknak, ezzel megadva a jelet a támadásra. Hulla voltam már a sok energia mozgatásától, ezért csak egyszerű és gyors lefegyverző bűbájokat használtam. Mindenhonnan színes átkok és ellen átkok süvítettek, gyönyörű lett volna, ha van időm jobban megnézni, de nem volt. Végül a halálfalók elkezdtek felszívódni, de sokan közülük már ájultan, vagy elkábítva feküdtek a fűben, az erdő kiürült, csak a fehér mágusok maradtak. Az erőm elfogyott, a testem elfáradt, a gondolataim elpárologtak, és a következő pillanatban már csak azt vettem észre hogy a világ elsötétül körülöttem és összesek ….