18. Fejezet – I live dangerous life

Sziasztok!
Ehhez most nem tudok mit hozzá fűzni, csak annyit, hogy James megint cuki, hogy meddig? Ki tudja? :D
Ajánlom hozzá Rihanna Russian Roulette c. számát.
Jó olvasást!
Élvezzétek ki ezt a hetet még a nyárból! :D
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

„Futok az életemért - még ha nem is hiszem, hogy megéri élni.”
Alyson Noel: evermore

 

Minden remek volt. Vagyis hát már a halálfalók átszállításnak a végén jártunk, az utolsó rossz fiút is átküldtük az Azkabanba. Remus már épp indultunk volna, csak Remust vártuk, aki még a sűrűben volt, amikor a hold előbújt. Az agyam nem fogta fel, amit a bensőm sugallt, mégpedig a vörös kódot, hogy veszély van. Amíg rá nem jöttem, hogy Remus is itt van. Alig hogy ez eljutott a tudatomig, fájdalmas ordítások zavarták meg az éjszaka csöndjét. Hirtelen néztem a többiekre.
- Azonnal menjetek el. Mind! - hangsúlyoztam a fiúkra nézve.
- De … - kezdte volna James. Azt nem tudnám eltusolni, hogy bejegyzetlen animágusok, én legalább bejegyzett vagyok.
- Azt mondtam, hogy menjetek, aztán menjetek haza! - hangsúlyoztam inkább Jameséknek, arra utalva, hogy utána jöjjenek vissza.
- Rendben. - nyögte ki végül Sirius. De ekkor Holdsáp előtűnt a sűrűből.
- A franc! - motyogtam. - Elterelem a figyelmét, ti addig tűnjetek el! - hadartam és hopponáltam, alig pár méterre Holdsáp mögé, de nem figyelt rám, én csak egy finom husi vagyok, ők meg sok finom husi … Nem kétséges, hogy őket választja. Elkezdett feléjük közeledni én meg az utolsó ütőkártyámat húztam elő, mivel egyetlen őz nem tudná őt eltéríteni. Előhúztam a cipőmből az egyik tőrömet. Most légy bátor, Lily mondta egy félős, reszelős hang a fejemben. Egy utolsó mély levegőt vettem és a tőrrel felhasítottam a tenyeremet, mélyen. Elkezdett folyni belőle a vér, de nem ez volt a lényeg. Nem. A mély sebbel feltárult friss, még véres hús. Holdsáp azonnal felém kapta a fejét. James szeme aggodalomtól csillant. Ezt sem gondoltam volna, hogy még aggódik értem. Más esetben még nevetnék is rajta. De most nem vagyok abban a helyzetben, mivel Holdsáp felém ugrott. Gyorsan kellett cselekednem. A tőr kiesett a kezemből, de ez volt per pillanat a legkisebb problémám egy vérengző fenevaddal szemben, aki épp most akar becsemegézni belőlem és szétszaggatni. Másodperceken telt csupán, hogy az őz alakomat érte a támadás. Éles apró fogai nyakamra és a jobb mellső lábam felett fúródtak belém. Felüvöltöttem, az erdő is belerengett, vagyis nekem így hatott, de csak egy állat voltam a sok közül és ezt Holdsáp is jól tudta. Már nem is voltam számára érdekes, így visszanézett a barátaink hűlt helyére. Megkönnyebbülés járta át a testemet a fájdalom mellett. De nem volt időm most ezen jártatni az agyam, mert Holdsáp az erdő felé vetette magát, miközben a holdra vonyított. Próbáltam összekaparni magam. Lassan álltam fel és nehezen egyensúlyoztam három épp lábamon, hogy a fájdalmas területnek ne ártsak még jobban. De így egyszerűen képtelenség volt Holdsáppal felvenni a versenyt. Ezért fájdalmas nyöszörgés közepette lépkedtem a fájós lábamon is. Próbáltam utolérni de a fájdalomtól és a vérveszteségtől fekete foltok úszkáltak a látóteremben. Ki kell tartanom, mert ha elájulok automatikusan visszaváltozom emberré, az pedig már meghívó lenen Holdsápnak vacsira. Küzdöttem a fájdalommal és az ájulással. De nem bírtam. Egy ágban megbotlottam pont a fájós lábam és elterültem a földön. Képtelen voltam felállni vagy csak mozdulni. Még mielőtt teljesen elsötétült volna előttem a világ éreztem, hogy a testem kezdte visszaváltozni és az utolsó gondolatom a sötétség előtt, a megváltó halál volt …

(James szemszöge)
Az aggodalom töltötte ki az egész testemet és átjárta minden egyes porcikámat. Láttam, ahogy Holdsáp feléje ugrik. De azt már nem, hogy az őzt vagy az embert éri el. És hogy egyáltalán túl éli-e ezt a támadást. Ezt a kínzó aggodalmat még Voldemortnak sem kívánnám. Amilyen gyorsan csak lehetett megszabadultunk a többiektől és visszamentünk. Oda hopponáltunk, ahol az előbb voltak. Nem volt túl megnyugtató a környezet. A fűben egy vértócsa állt és véres vonal vezetett tovább, az erdő felé a gyepen. Azonnal rohanni kezdtem.Tapi is szaladt utánam, de nem ért be, míg én le nem lassította, amikor megpillantottam a földön egy véres gombócot. A szívem őrült ütemben verdesett a mellkasomban, erre a szörnyű látványra. Lesokkoltam, újra. Reménykedtem bármilyen csodában. Reménykedtem, hogy még sem ő az, csak egy másik vörös hajú lány, vagy hogy megint kivetítette magát, mint mikor Duke „megölte”. Lassan letérdeltem a test mellé és óvatosan a hátára fordítottam. Még szörnyűbb látvány tárult elém. Első sorban, mert Lily volt az. Másodsorban, mert a nyaka és a vállának egy része meg volt csócsálva, a fele letépve. Szörnyű volt, ha nem Lily-ről lett volna szó az első a rókázás lett volna. De az aggodalom felülkerekedett a hányingeren, bár az is lehet, hogy Holdsáp eszeveszett ordítása tisztította ki a tudatomat.
- Ezt nem hiszem el. - nyögtem fel.
- Ugye … még él? - kérdezte síri hangon. Erre én óvatosan a nyakának az épp feléhez értem. Egy sóhaj szakadt fel a torkomból, ahogy megéreztem az ugyan gyenge és kissé lassú pulzusát.
- Még él, de nagyon gyenge. - válaszoltam rekedten az aggodalomtól.
- Én elintézem Holdsápot, te … vidd őt azonnal a Mungoba. - mondta Tapi a nyilvánvalót, amit az én aggodalomtól fehéren villogó agyam nem fogott fel. Óvatosan emeltem fel, már amennyire ez vérző és megtépett torokkal és vállal mondható. - Nem lesz semmi baj, haver. Rendbe jön. - monda még utolsó nyugtató mondatot Tapi, mielőtt még hopponáltam volna. A Mungoban gyógyítók tömkelege lepett el minket és azonnal kezelésbe vették Lilyt, míg én idegesen járkáltam a folyosón, várva a fejleményeket. Egyszer csak Dumbi jelent meg.
- Nyugalom, fiam. A gyógyítók csodákra képesek. - mondta nyugodt hangon. Komolyan az öreg mindig mindent tud, mielőtt bárki más megtudná. Nem értem, hogy csinálja.
- Szörnyű sebe van. Egy darabot kiharaptak belőle. Alig ver a szíve! - mondtam eléggé mogorván.
- Lily erősebb, mint gondolnád. - mondja nyugtató hangon, de aztán már egyikünk sem szól, csak várjuk a gyógyítókat. Csak az egyikük lép ki az ajtón, a másék három még mindig benn van.
- Az állapota válságos, de eléggé megdöbbentő, mert a szervezete próbál küzdeni. Nem értjük, hogy honnan képes a szervezete ennyi védőhormont termelni. Egy normális ember nem élni túl a sebeit, de ő valahogy mégis. Úgy értem nagyon úgy látszik, hogy képes lesz meggyógyulni.
- Ez mégis hogy lehetséges? - kérdeztem értetlenül. Ilyenről még csak nem is hallottam.
- Mi sem tudjuk. Több vizsgálatot is elvégeztünk, amik bizonyították, hogy Miss Evans valóban csak ember, igaz a mágia szintje meghaladja az átlagosat, de ez még nem eredményez ennyi védőhormont és gyógyító baktériumokat termelni. Azonban egyik vizsgálat sem mutatott ki semmit. Sem vámpír sem semmilyen lény esetleges behatása nem mutatható ki. - ecseteli a gyógyító a helyzetet. Pár perces csönd telepszik ránk. Értetlenül próbálom felfogni a hallottakat, de egyszerűen nem tudom. - Bizonyára önök tudják, hogy hogy lehetséges az, hogy Miss Evans kórtörténetét szigorúan titkosítva őrzik. - néz ránk kíváncsian. Nekem ez is új, mint oly sok minden Lily-vel kapcsolatban. Így én nem is válaszoltam, de Albus azonnal tudta mi a dolga.
- Miss Evans az auror parancsnok, mint itt, mint Sheffieldben. Ami azt jelenti, hogy sokan pályáznak rá. Ha illetéktelen kezekbe kerülne a kórtörténete, akár árthatnának is neki. - mondta Albus de én nem láttam benne a rációt, hogy ez miért oly fontos.
- Igazán? Akkor miért vannak róla olyan adatok, amik szintén a kortörténetéhez tartoznak, de nincsenek titkosítva?
- Mivel azt nem ellenség okozta, csupán balesetek vagy apróbb karcolások. Nem fontosak senkinek. Csak azok vannak elrejtve, amiket nem látott jónak, ha napvilágra kerülnek. - bizonygatta tovább Dumbledore, így a gyógyító nem tehetett mást, mint ráhagyni a dolgot és távozni.
- Mi ez az egész professzor? - kérdezem tisztességesen, próbálva megtartani a nyugalmamat.
- Tudod, Lily a származásából indulva is más. És vannak … bizonyos lehetőségek, hogy gyorsabban gyógyuljon.
- Ezt már végképp nem értem. - sóhajtottam fel. De mást nem mondott, így csak vártunk. Már hajnalodott, amikor az összes gyógyító kijött és engedték, hogy bemenjünk hozzá.
- James, menj be hozzá. Az erőd jót tesz neki. Nekem még van egy kis dolgom. - mondta és már el is ment. Én meg ott maradtam a folyosón egyedül ácsorogva. Végül mély levegőt vettem és bementem a szobába. Végül is, amíg nincs magánál, nem lehet baj, ha vele vagyok … leültem az ágy mellett lévő székre és néztem a kötéseket rajta, a sápadt arcát és nem tudtam irányítani a kezem automatikusan fogta meg az övét és kezdtem el simogatni a hüvelykujjammal. S elgondolkoztam Dumbi szavain. Az erőm jót tesz neki … ez azt jelenti, hogy csak meg kell próbálnom előhívni magamból és az jót tesz neki? Nem tudtam, nem értettem, ugyan miért tenne neki jót. De megtettem. Nehezen ugyan, de sikerült egy kicsit elhívnom magamból és a kezén keresztül belé öntenem, hogy végigjárja őt. Hogy érezze.a keze pár másodperc után megmozdult és az ujjai az enyémre kulcsolta. Megdöbbentem, de én is óvatosan megszorítottam a kezét. Aztán lassan kinyitotta szemeit, melyek még homályosak voltak a fájdalomtól.

(Lily szemszöge)
Az eszméletlenség áldásként zuhant rám. A fájdalmat eltüntette, a gondolatokat kiűzte és nem volt más csak én, egyes egyedül. Vagyis egy ideig így volt, amíg valami meleg és hívogató nem döntött úgy, hogy kiránt a mélyből. A tudatom és a bensőm csak az általa kibocsátott hullámokat élvezte és próbált minél jobban hozzádörgölőzni. Egybe akart vele olvadni. Egyre közelebb bújtam hozzá és a sötétséget felváltotta a fény. Ez a fény pedig egy lámpából áradt szét a szobában, ahol éppen feküdtem. Ez volt legelső, ami tudatosult bennem, aztán az, hogy valaki van mellettem. Felé akarok fordulni, de valami nem stimmel a nyakamban szörnyű fájdalom ég, amitől még az arcom is eltorzul. A fájdalom hozta vissza az emlékeimet a teliholdról, Remusról … az elterelő hadműveletemről amit inkább öngyilkos kísérletként kéne emlékeznem.
- Ne mocorogj, nem tesz jót a sebnek. - szólal meg a látogatóm selymes hangján. És újra felé akarom fordítani a fejem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy a fülem nem csap be és tényleg ő az, aki mellettem van és a kezemet fogja. - Te makacs nőszemély, mondtam, hogy ne mozgasd! - cicceg, de most már látom az arcát és megbizonyosodtam róla, hogy tényleg ő az.
- Hogy kerültem ide? - kérdezem rekedten a fájdalomtól.
- Amikor Tapival visszamentünk, akkor találtunk meg és behoztalak. Szerencsére még időben …
- Értem. - nyugtázom nyugodt hangon.
- Még nem szóltam senkinek, de Dumbledore már volt itt. - folytatta tovább.
-Erről nem kell mindenkinek tudnia. Főleg nem Remusnak.
- Gondolom azért a családodnak jó lenne szólni …
- Nem! - mondom határozottan. - Nem kell fölösleges aggódás, hamar rendbe jövök.
- És elmondanád, miért? - kérdezi és én elgondolkozom válaszon, már épp nyitnám a számat valami magyarázat szerűségnek ható hazugsággal, amikor nyílik az ajtó és Sirius lép be. Ezek szerint már jó pár óra eltelt …
- Tudod, hogy ránk ijesztettél Lily? - kérdezi mosolyogva Sirius, ahogy meglát.
- Velem nem olyan egyszerű végezni - mosolygom rá gonoszan. Épp hogy Sirius is az ágy mellé lép újabb kopogás hallatszik. Nocsak, létezik még a jó modor? - Igen? - szóltam ki kicsit hangosan és az ajtó kinyitódott, Albus jelent meg és megállt az ajtóban.
- Már magadhoz is tértél? - kérdezi őszinte csodálattal. Úgy tűnik én kifejezetten érzékeny vagyok a … a gondolat közepén elakadok, mert az ajtóban megpillantom egy rég nem látott ismerősömet.
- Ian? - kérdeztem mosolyogva.
- Örülök, hogy még nem felejtettél el cicus. - nevet fel olyan csilingelően, amelyre nem sokan képesek.
- Téged lehetetlen elfelejteni szívi. - mosolygok rá. Nos igen, a kapcsolatunk maradványait még mindig a véremben hordozom.
- Bocs, hogy megzavarom ezt a beszélgetést, de ki a pokol vagy te? - kérdezi James én ezen jót mosolygok, nehezen fojtom vissza a nevetésem, míg Ian újra elneveti magát …