46. Fejezet - Happiness is always followed by sadness

Sziasztok!
Nagyon ügyes voltam, mivel sikerült befejeznem a fejezetet, pedig nem igen hittem benne. De itt van! Kicsit hosszabb fejezet lett, nagyobb időt ölel át, de azért remélem tetszeni fog.
Légy szí olvassátok el a következő bejegyzést is, mert nagyon fontos!
Szerintem Máté Péter Egyszer véget ér … c. száma nagyon passzol ide.
Jó olvasást!
Puszi LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

Éjjel, amikor az ember nem alszik, a gondok megsokszorozódnak, megnövekednek, ahogy halad előre az idő, úgy sötétülnek el a holnapok, a legrosszabb a nyilvánvalóval válik egyenlővé, többé semmi nem tűnik lehetségesnek, legyőzhetőnek, semmi sem tűnik megnyugtatónak. Az álmatlanság a képzelődés sötét oldala. Én ismerem ezeket a komor és rejtélyes órákat. Reggel az ember zsibbadtan ébred, addigra a katasztrófa-forgatókönyvek túlzássá válnak, a nappal eltörli az emléküket, felkelünk, megmosakszunk, és azt mondjuk magunkban, menni fog. Néha azonban az éjszaka előrevetít valamit, néha az éjszaka tárja fel az egyetlen igazságot: az idő múlik, és a dolgok soha többé nem lesznek olyanok, mint voltak.
Delphine de Vigan

 

Másnap majdnem a fél napot átaludtuk Jamesszel és mivel pihenést írtak elő nekünk, ezért mindenki békén hagyott minket, míg délután az igazgató nem küldetett egy üzenetet egy elsős kisfiúval, miszerint ha eléggé kipihentük magunkat látogassuk meg a többiekkel együtt. Így összeszedtük magunkat és a többieket is, majd felmentünk az igazgatóiba, ahol most is jelenvoltak James szülei, és az én családom egy része. Ugyanúgy leültünk mint előző nap, miután természetesen köszöntünk. Dumbledore hamar a lényegre tért.
- Szóval van valami sejtése valakinek, hogy Tom miért támadt meg minket? - néz pontosan rám, vajon miért is …
- Hááát … mert nálam van valami, amit Tom nagyon akar. Valami, amivel lehet, hogy elérheti azt, amire a legjobban vágyik. - homályosítok.
- Kicsit pontosabban? - kíváncsiskodik apu.
- Egy régi könyv, különleges írással, ami lehet hogy kapcsolódik egy legendához, de nem vagyok benne biztos. - felem.
- Milyen legendához? - húzza fel kérdőn egyik szemöldökét Emily.
- Először lehetne nekem egy kérdésem igazgató úr? - nézek az említettre.
- Hadd halljam. - válaszol.
- A pálcája végig az ön tulajdonában állt, vagy valakitől kapta? Hogy pontosabb legyek valakitől elnyerte?
- Honnan tudsz te erről? - kérdezi mosolyogva. - De jól gondolod, ha arra céloztál, hogy ez a pálca nem volt mindig az enyém.
- Onnan, hogy az a könyv lehet, hogy az ön pálcájáról is szól. Ezt a könyvet Ignotus Peverell írta.
- A híres Peverell testvérek? - értetlenkedik édesapám.
- Pontosan. - mosolygok. - A könyvet valamilyen érdekes írásban írták, még nem találtam hozzá jelmagyarázatot. De keresem.
- És honnan van ez a könyv? - ráncolja homlokát James.
- Hát az eléggé bonyolult. - próbálok kitérni, de szemeiben ott van a kérdés, és tudom, hogy nem fogja annyiban hagyni. - Jól van, de ne akadjatok ki! Szóval, volt ez a kavarodás, hogy a halálfalók túlságosan mozgolódnak … Kíváncsi voltam na és egy picit belekukkantottam a fejébe, de tényleg csak egy picit! - mentegetőztem. - Az volt a terve, hogy a halálfalói elterelik a figyelmet, míg egy páran megkeresik a könyvet. Úgy gondoltam, hogy ha ennyire meg akarja szerezni, akkor nekünk is jól jöhet. Szóval azon az estén, amikor elmentek megkeresni, én is kiszöktem. - húztam, össze magam, várva a szidásokat, persze apu leteremtett, hogy meg is ölhettek volna, hozzá csatlakozott még Mark és James is, kész élvezet volt ezt végig hallgatni. Ezek után már csak az igazgatóval osztottam meg sejtelmeimet az ereklyékkel kapcsolatban, mindenesetre ő is egyetértett velem, ami nekem nagyon nagy elismerést jelentett. Eztán a történtek egyre jobban felgyorsultak, Tom továbbra is akciózott, mint eddig mindig, de ráadásul ez az utolsó évünk, a RAVASZ évünk. A vizsgák közeledtével, áprilisban még Jamest és Siriust is el-el lehetett kapni tankönyvvel a kezükben, ami nem kis meglepettséget okozott a tanulok és a baráti körünkben is. De Jamesszel mindig szakítottunk egymásra időt, ahogy persze a többiekre is, de egyet biztosan megtanultam ezalatt az időszak alatt, mégpedig azt, hogyha nem akarom, hogy zavarjanak minket Jamesszel, szólni kell Siriusnak, mert neki kifejezett érzéke van hozzá, hogy mikor kell jönnie … vagyis minden szép és jó volt, míg egyik nap a könyvtárba tartottam, a nap tűzött, a srácok kimentek a parkba, napozni, kicsit pihenni, én meg még mindig ezt a nyamvadt könyvet próbálom kiokoskodni, de néha már ott tartok, hogy hagyom a francba! De ez alig pár óráig, max egy napig tart. James pedig valahol a kastélyban volt, nem tudtuk hova lett, de egy kis magányosság mindenkinek jót tesz módon, hagytuk. Egy kicsi eldugottabb, kevésbé forgalmas folyosón mentem a könyvtár felé, nem sokkal a forduló előtt láttam, hogy valakik csókolóznak. Rögtön James jutott eszembe, a srác sötét, kócos hajáról és elmosolyodtam, hisz a tavasz a szerelem évszaka, ilyenkor kell szerelembe esni, hibákat elkövetni, aztán kijavítani azokat. Lépteimet halkabbra veszem, nem akarom megzavarni a turbékoló párt. De mégis elválnak egymástól és megpillantom James arcát. Az eddigi mosoly arcomra fagyott, egy pillanatra megálltam, a fájdalom őrült erővel szántotta végig testem, még szemeim is szúrni kezdtek a könnyektől, de nem sírtam, nem! Nem engedhettem meg magamnak. Így hát vettem egy mély levegőt, valószínűleg ez lehetett az a pillanat, amikor feltűnt nekik, hogy nincsenek egyedül. Nem szólok semmit, csak arcomra erőltetem a póker arcom, amin semmit nem látni, ami hűvös akár a jég, aztán nyugalmat tettetve lépkedek előre a könyvtár felé, mintha tudomást sem vettem volna róluk. A könyvtárba gyorsan kikerestem a szokásos könyveket és az egyik sarokba bújtam, a hátsó könyves polcnál, ahová senki nem jár. Kinyitom a könyvet, de nem tudok figyelni, James és a csaj képe lebeg szemeim előtt. A fájdalom elemi erővel tépi szét a szívem. De nem sírok. Hallom, ahogy valaki végig szalad a könyvtáron, keres valamit. Érzem az elkeseredettséget, de ez nem az én érzésem, vagyis nem csak az enyém. James a futkározó, pár könyves polccal feljebb állított végül meg Madam Cvikker és üldözte ki a könyvtárból. Megkönnyebbülök, hogy nem kell most rögtön szembenéznem vele. A kezemben tartott könyv egyre jobban idegesített, hogy nem tudok továbbhaladni, ezért dühömben a szemközti falnak hajítottam és összehúztam magam. A nap hátralévő részét így töltöttem, csendben, összegubózva és amikor a fények kialudtak a könyvtárban, rájöttem, hogy a Madam megfeledkezett rólam. Nem zavart, hogy bezárt ide, mivel a pálcám nálam volt, ezért nyugodtan ültem még ott egy darabig, a nyugtató sötétségben. Annyira elmerültem magamban, hogy amikor meghallottam ahogy a könyvtári óra hangosan elüti az éjfélt, majdnem kiugrottam a bőrömből az ijedtségtől. Összeszedtem magam majd kiengedtem magam a könyvtárból és visszazártam az ajtót. Először egy mosdóba vitt az utam, hogy kicsit rendbe szedjem magam. Arcomra festettem egy mosolyszerűséget és így mentem be a klubhelyiségbe, ahol a többiek halkan beszélgettek, gondolom rám vártak. Mind rám pillantottak, amikor beléptem a klubhelyiségbe és egy mosoly futott át az arcukon. Mivel mellettük már nem volt hely, ezért leültem a földre, Kate lábainak dőltem, mivel ő volt legtávolabb Jamestől.
- Na, előre jutottál valamennyire a könyvvel? - kérdezi kedvesen Mel.
- Áh, dehogy! Komolyan, kezdem egyre jobban azt hinni, hogy ez valamilyen baromi jól kitalált hülye nyelv, amit soha a jó életben nem fogok megfejteni. - nevettem.
- De akkor minek keresed még mindig? - húzza fel egyik szemöldökét Kate.
- Mert nagyon idegesít, hogy nem tudom megfejteni. - rántom meg vállaimat. És miután ezzel lezártuk a könyv témát jöhetett a nyár, ugyanis már igencsak közeleg. Mivel holnap, vagyis ma hétvége van, ezért nyugodtan beszélgettünk és elkezdtük tervezni a nyári közös nyaralást. Egy görög tengerparti kis mugli városba megyünk, körülbelül ennyit sikerült eldöntenünk, mivel az időpontot kicsit nehezebb lesz összeegyeztetni, de megoldjuk. Olyan hajnali fél kettőkor mindenki ment a hálókörletébe, ahogy én is terveztem, de Jamesnek más terve volt, ugyanis erősen megragadta a karom, ezzel bírva maradásra. Egyik szemöldököm kérdőn megemelkedik.
- Nem az volt, aminek látszott. - mondja végül halkan.
- Tényleg? Akkor mi volt? Valami esetleg véletlenül a csaj szájába esett és csak meg akartad nézni? - kérdezem kicsit gúnyosan.
- Nem. - hajtja le fejét, de karom nem ereszti. - Megcsókolt.
- Ha hiszed, ha nem, én is ezt láttam. - nevetek érzéstelenül.
- Én nem akartam. Csak hirtelen jött és meglepődtem, egy pillanatnyi gyengeség volt ennyi, nem több. - néz szemeimbe.
- És mond csak, ha nem hallottatok volna meg, akkor ez a pillanatnyi gyengeség meddig tartott volna? Hümm? Pár percig, vagy óráig, amíg szórakoztok? - rántom ki végül karom vasmarkából és rohanok fel a lépcsőn a szobánkba. Lányok látják, hogy valami nincs rendben, ezért elmondom nekik, hogy mi történt. Kicsit segítenek, összeszedni magam, aztán ágyba parancsolom őket és én is veszek egy gyors zuhanyt, majd ledőlök, de nem jön álom a szememre, ezért csak gondolkodom. Vajon csak én reagálom túl? Hisz tudhattam volna, hogy ez egyszer megtörténik, James egy szoknyapecér, soha nem fog megváltozni. De ha csak úgy szemet hunynék a dolog felett, akkor viszont csak ki fog használni. És a fájdalom sem kicsi, amit ezzel a szívembe égetett, így végül eldöntöttem, hogy jobb lesz, ha ezt így hagyjuk. Szeretem ez tény és való, de nem viselném el a szenvedést, a tudatot, hogy bármikor újra megcsalhat. Épp ezért az elkövetkezendő napokban úgy viselkedtem vele, mint a régi „szép” időkben, kerültem, és ha akart valamit lekoptattam, míg ő virágokkal bombázott, hol liliomot, hol rózsát, hol pedig jácintot kaptam, de annyit, hogy lassan az egész szobánkat a virágok öntik el, és nekünk már nem is lesz hely. Ez egy hétig tartott, aztán feladta, mert nem küldött több virágot, amitől igen, bevallom, csalódtam kicsit. Azonban, amikor a klubhelyiségben a többiekkel voltunk, láttam, ahogy rám néz, láttam a szemeiben, hogy nem adta fel. Az egész suli rólunk beszélt, hogy az álompár szétment, pár nap után már hozzászoktam az összesúgásokhoz, a mutogatásokhoz is. Egyik nap, amikor szintén a klubhelyiségben ültünk, és pontosítottuk a nyári terveink időpontját egy srác csatlakozott hozzánk, ami magában nem nagy cucc, mert igenis másokkal is beszélünk, nem csak egymással. De ahogy rápillantottam, megpillantottam Melanie exét, Melanie-n semmilyen érzést nem láttam, de Sirius és James dühösen méregették. Azonban meg se próbált beleszólni a beszélgetésbe, mindaddig, míg pár pillanatra mind elhallgattunk.
- Beszélhetnénk? - kérdezte, és én Melre néztem, ő meg rám és nem válaszolt. Ezért végül a srác felé nézek, aki engem néz kérdőn.
- Mármint velem? - ráncolom homlokom, minek akar velem beszélni, soha nem beszéltünk túl sokat, alig ismerem.
- Igen. - felelte végül Joseph.
- Miről? - értetlenkedem.
- Roxmortsi hétvége lesz ... -hagyja függőben a mondatot.
- Te most velem akarsz lemenni a roxmortsi hétvégén? - értetlenkedem, nekem ez valahogy nagyon nem akar összejönni.
- Igen.
- De miért pont velem? Mármint ne érts félre, de a nevedet is csak azért jegyeztem meg, mert Mellel jártál. Alig beszélgettünk, most meg elhívsz Roxmortsba? Vagy csak én nem fogtam fel a lényeget?
- Valahol el kell kezdeni nem? - mosolyog és ahogy jobban megnézem, nem is olyan rossz pasi.
- De igazad van. De tudod, nekem RAVASZ évem van, rengeteget kellene tanulnom és megígértem Kate-nek, hogy segítek az átváltozástanban. De talán majd máskor. - mosolygom kedvesen. Abban viszont teljesen igaza volt, hogy valahol el kell kezdeni mindent. Nekem is el kellene kezdenem továbblépnem, csak épp nem tudok, még nem, talán egyszer.
- Rendben. - mosolyog. - Akkor én mentem, majd később beszélünk.
- Persze.
- Nem azt mondtad, hogy kicsit félénkebb srác? - néz Kate Melre.
- Viszonyítás kérdése. - húzza meg vállát mosolyogva.
- Egyébként most komoly, hogy szombaton átváltozástanból korrepetálsz? - mosolyog rám Kate.
- Lássuk be, rád férne. - nevetek.
- Ja, csak nekem randim van, Roxmortsba.
- Ne már. - nézek fel rá. - Randi? Basszus, megint le vagyok maradva?
- Igen, tudod Cole-lal.
- De nem szakítottatok? - értetlenkedek.
- Dehogynem. De ha valaki, akkor te jól tudod, hogy a békülős szexnél nincs jobb.
- Akkor meg minek mentek Roxmortsba? Vagy a nyilvános helyeket kedvelitek? - nevetek fel.
- Hát, azért legyen valami romantika is.
- Te tudod. - mosolygok rá. - Akkor viszont lehet lemegyek vele egyet sétálni.
- Jaa sétálni … - nevet Kate.
- Miért gondolsz te mindig rosszra? Bár tény, hogy elég cuki pofija van. - nevetek fel.
- Tudod, rossz aki rosszra gondol, de hülye aki nem … egyébként meg neked is eszedbe jutott...
- Ajj ne már, Mel exe. Soha nem kezdenék komolyabb kapcsolatot egyikőtök exével sem …
- Én nem is gondoltam komoly kapcsolatra …
- Kösz. Kösz tényleg. - vágok durcás képet. Miután ezt a beszélgetést lefolytattuk, este úgy döntöttem, hogy járok egyet, a folyosón sétáltam, amikor egy kar berántott az egyik helyiségbe, kicsit körülnéztem de a sötétségben csak annyit láttam, hogy egy apró helyiségben vagyunk, amit szerintem akár kamrának is használhattak, a sok felmosó és hasonló tisztító eszközök miatt. Támadóm szorosan nyom a falhoz és érzem a hozzám nyomódó testen, a belőle áradó forróságon, a szemeinek vad csillogásából és az erejének hívogatásából, hogy James az. Lélegzetem egy pillanatra elakadt, közelségétől, míg ő szaporán kapkodta a levegőt.
- James, mit csinálsz? - kérdezem nagyon halkan.
- Bebizonyítom, hogy csak téged szeretlek. - suttogja és a következő pillanatban már hevesen falja számat, ahogy én is az övét. Hazudnék, ha azt próbálnám elhitetni magammal, hogy nem vágytam rá, ahogy eddig is hazudtam magamnak, hogy elhitettem magammal, hogy képes leszek valaha is túllépni rajta. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy milyen előnyei is vannak a szoknyának … Ez után az alkalom után persze újra mi lettünk a Roxfort álompárja, James soha nem engedte el a kezem, amikor együtt voltunk, ami a nap nagy részét kitette. A vizsgák is hamar eljöttek, igazából sokkal nehezebbre számítottunk, így remélem jól sikerültek. Az év vége és a hazautazás vészesen közeledett, míg utolsó napot James kérésére a Szükség Szobájában töltöttük. Egy gyönyörű, romantikus szobát képzelt el kettőnknek és amikor beléptünk és leültünk egy kanapéra felidéztük a régi időket, mikor a kiabálásainktól zengett a kastély, aztán a boldog közös emlékeinket, amik mind a sulihoz kötnek. Nagyon jó volt, de aztán amikor épp arról kezdtem beszélni, hogy milyen nyarunk lesz, és persze az első közös nyaralásunkról, akkor egyszer csak felállt, szembefordult velem és féltérdre ereszkedett, nem tudtam, miért csinálja, vagyis egy tippem volt, de annyira képtelennek tűnt, azonban, amikor elkezdett halkan beszéli, akkor rájöttem, hogy mégsem annyira elképzelhetetlen.
- Édesem, te vagy az egyetlen nő, akit valaha is szerettem és örökké szeretni fogok. Az egyetlen, aki el tudja viselni az örültségeimet és az egyedüli, aki nélkül nem tudnám elképzelni az életem hátralévő részét, és nem is akarom. Szóval Lilian Evans, hozzám jönnél feleségül? - nagyon meglepődtem, soha nem hittem volna, hogy James valaha is képes lesz elkötelezni magát, erre megkérte a kezem. Egy apró kis dobozkát mutat benne egy gyönyörű gyűrűvel, ami bár egyszerű volt, de gyönyörű. Miközben én ezen gondolkodom, egyre idegesebbé válik. - Van még időd átgondolni, nem sietek sehová, csak majd szólj. - borzolja meg idegesen haját. Én viszont elmosolyodom.
- Igen. - felelek meghatottan.
- Ha sikerült döntened, akkor csak mond el, a döntésed. - mondja idegesen, de azért mosolyogva néz szemeimbe.
- Nem értettél Szerelmem. - mosolygok rá. - A válaszom igen, leszek a feleséged. - ahogy ezt kimondom idegességének már hűlt helye és boldogan felkap, majd megpörget a levegőben, én pedig nevetve ölelem át. Aztán amikor kiörömködtük magunkat az ujjamra húzza az eljegyzési gyűrűt, én meg gyönyörködöm a gyűrűben, egyszerűen csodálatos. Ez volt életem eddigi legeslegszebb pillanata. Jamesszel egész este egymást ölelve beszélgettünk, az esküvőnkről és végül úgy döntöttünk, hogy hagyunk időt mindenkinek, beleértve magunkat is, hogy megszokja az új helyzetet, ezért csak jövő ilyenkor esküszünk meg. Ezután a csodálatos nap után elbúcsúztunk az iskolától és vonatra szállva mentünk haza, a vasútállomáson váltunk csak szét, de még nem mondtuk el senkinek a nagy hírt, mert úgy gondoltuk először jobb, ha a szüleink tudják meg … a ház előtt előre engedtük Melt és a Black testvéreket, míg James újra felhúzta a gyűrűmet, amit újra megcsodáltam, majd egy gyors csókot váltottunk. A nappaliban fogadtak minket James szülei és ahogy elnéztem kivételesen anyám és a nővérem is itt voltak. Nem tudtuk pontosan, hogyan mondjuk el, ezért leültünk enni és szerintem mindketten azon gondolkodtunk, hogyan is tálalhatnánk a hírt, amikor Melanie hirtelen felsikkantott.
- Úristen! Úristen! Ez az, aminek gondolom? - fogta meg kezem és nézte meg a gyűrűm.
- Hát, ami azt illeti … - kezdtem volna el én mondani, de végül James fejezte be.
- Megkértem Lily kezét és igent mondott. - mosolygott rám. Bejelentésünk után nagy csend teremtődött az étkezőben, míg Mel a gyűrűben gyönyörködött, jobban megnéztem a többieket, a két testvér nem volt meglepődve, biztos tudtak róla, de szüleink annál inkább.
- Gondolom most azt hiszitek, hogy elsietjük a dolgot … - nézek rájuk.
- Épp ezért úgy döntöttünk, hogy csak jövőre tartjuk az esküvőt. - ölel át vőlegényem. Olyan furcsa ezt kimondani, még csak gondolatban is, de melegséggel tölt el. A szülők továbbra sem szóltak, szóval csendben folytattuk a vacsorát, de aztán elkezdtek gratulálni, amikor leesett nekik. A nyár hátralevő részében Jamesszel annyi időt töltöttünk együtt, hogy néha Sirius szinte dührohamot kapott, hogy vele nem is foglalkozik a legjobb barátja... Az utazás is remekül sikerült, igazán gyönyörű helyen voltunk. És nyár közepén megérkeztek a levelek, hogy felvettek minket, vagyis Petert sajnos nem, de minket igen. Emily boldog volt, ugyanis gyógyítóként tanul tovább, a Norvég suliban, ahova nem mellesleg Njörd is jelentkezett, azonban engem is felvettek az Akadémiára, ami nagy megtiszteltetés, de szörnyűek lesznek a mindennapjaim James nélkül … épp ezért még több időt töltöttünk együtt. Ősszel pedig ő a fiúkkal beköltözött Londonba, míg én Sheffieldben béreltem egy nagyobbacska lakást az egyik évfolyamtársammal. Hétvégente általában én látogattam meg Jamest, Londonban, de volt, hogy ő is jött. A hétvégéinket általában csak egymásnak szenteltük, kivéve a mostanit, ugyanis mindkettőnknek most jönnek az első vizsgái, és azt mondják, hogy nagyon húzósak lesznek … szombaton átjött Damon, az unokatesóm, és én is kaptam egy nagyon jó hírt, amitől a fellegekben éreztem magam, úgy éreztem révbe értem és semmi sem teheti tönkre az életem, de nagyot tévedtem. Damonnek még nem mondtam el a hírt, de azért látta, milyen boldog vagyok, ezért örült velem együtt. Azonban az egyik pillanatban megjelent James az ajtóban és én boldogan sétáltam hozzá, kibújva Damon öleléséből, hogy átöleljem őt, de nem hagyta. Nem értettem mi a baj.
- Drágám történt valami? - kérdeztem aggódva.
- Ezt mond meg inkább te. - mondta flegmán James és egy belső hang a fejemben ordította, hogy akármi is lesz, az fájni fog.
- Miért beszélsz így velem? - kérdeztem halkan, egy lépést hátrálva tőle.
- Azt hittem, hogy ez működni fog, de tévedtem. Túlságosan nagy a távolság és úgy érzem, hogy már nem is szeretsz. - mondja, és én ellenkezni akartam, meg akartam vele osztani az örömöm, de nem hagyta. - Szóval arra a következtetésre jutottam, hogy jobb lenne, ha szakítanánk, ha különválnánk. Remélem megérted.
- De … miért? - próbáltam kinyögni, és nem sírni.
- Mert így lesz a legjobb mindkettőnknek, ha nem látjuk egymást többé. - felelte kimérten. Annyira fájtak szavai. - Ég áldjon! - szólt, aztán elhopponált, összetörve a szívem, a lelkem és az álmaim. Damon értetlenül nézett rám, de szemeiben tiszta sajnálatot, aggódást és együttérzést láttam. Már több év telt el, hogy utoljára ennyire széthulltam és azóta ő volt eddig az egyetlen, aki látta, ahogy összetörök és zokogva esek térdre ...

A gyűrű: