25. Fejezet - I need to run from you

Sziasztok!
Jamesből nincs hiány az egyszer biztos. Remélem tetszeni fog az ellentétek ellenére is.
Ha szeretnétek hallgassátok meg Skillet Monster c. számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

„Még mindig fontos vagyok neked, és én nem adom fel. Mindennel szembe tudunk szállni, ha esélyt adunk magunknak.”
Jeaniene Frost – Karó és sírhant

 

Amint felébredtem, az első dolog, amit éreztem, hogy egy meleg selymes és izmos test ölel körbe. Egy belső késztetésnek eleget téve bújok hozzá, mire szorosabban ölel át és mormog valamit. Tudom, hogy ő az, de még ki akarom élvezni ezt a pár pillanatot, amíg fel nem ébred. Magamba szívóm az illatát, a melegséget és a boldogságot, ami végigfut a véremen. Bárcsak így maradhatnánk örökre. Csak mi ketten egymás karjaiban, boldogan. De valamilyen csoda folytán James korábban ébredt fel. A hajamba mormogott valamit teljesen értelmetlenül. Én nem mozdultam, amíg döbbent szemeit az enyémbe nem vájta.
- Jó reggelt. - mondom minden érzelemtől mentes hangon.
- Neked is. - viszonozza köszönésemet, de nem lazít az ölelésén.
- Szeretnék felkelni.
- Én viszont nem.
- Oké, az a te dolgod, de engem elengednél? - kérdezem, és kibújok a karjaiból és elkezdem a ruháimat keresni és öltözködni.
- Ezzel most azt akarod mondani, hogy visszaugrottunk a legeslegelejére? - kérdezi, mire én már teljes harci díszben nézek rá.
- Ha arra célzol, hogy akkor most szent a béke vagy nem tudom … hát egyáltalán nem.
-Nem, most nem arra céloztam. Vagyis nem teljesen. Emlékszel még, amikor először voltunk együtt? - kérdezi, mire én elgondolkodom. Te jó ég, az már több, mint 5 éve volt … Aztán hirtelen megértem, mire céloz. Akkor is elszaladtam előle és egy hétig kerültem. Nem válaszolok, csak elhopponálok, ezzel választ adva a kérdésére. Újra elfogok menekülni előle. Ha kell ezerszer is. Mert most már nem csak az ő biztonságáról van szó, hanem az én lelkivilágomról is, ami már így is romokban áll, nem kell ehhez még ő is … Már így is közel vagyok a szakadékhoz, alig pár milliméter választ el tőle. Egy aprócska szellő is elég, hogy újra beleessek és még mélyebbre essek. Ezt viszont már nem tudom, hogy hogyan élném túl. Egy idő után a behegesedett sebek nem tudnak begyógyulni. A helyük mindig ott marad. Ott marad az általa ejtett seb a szívemen, és ahányszor mással látom a varr felszakad, de hogyha még ezzel is megnehezíti a gyógyulását, akkor nem tudom mi fog történni. Talán elvesztem a reményt és feladom. Hiába erős bennem a bosszúvágy, a fájdalom talán végérvényesen felülkerekedik rajta és akkor mindennek vége lesz. A gondolataim hevesen váltották egymást, amíg beálltam a jeges zuhany alá, hogy kitisztuljon a fejem. Most mégis mihez kezdek? Jamesszel minden egyes nap találkozni fogunk. Nem tehetek ez ellen semmit és akkor még ott vannak az edzések, amikbe belementem, még ha „csak” hetente is, de akkor mindenképpen kettesben leszünk, mint tegnap este … Ez egyszerűen reménytelen, nem tehetek semmit. Márpedig ezzel azt kockáztatom, hogy a kelleténél többször kötünk ki közös ágyban, ami már máig is több a kelleténél. Ez aztán az ördögi kör! És ezen a körön a hideg víz vagy az esetleges megfázás sem segít, ezért feladtam a dolgot és összeszedtem magam, már amennyire csak lehetett. „Én Lily Evans vagyok! És össze tudom kaparni magam még a világ végén is.” mantrázom magamban, hogy úgy érezzem tényleg képes vagyok rá. De nem igazán jön össze, ezért inkább hamar csatlakozom a többiekhez, ami elég nehéz, mivel mind hétalvó. Ami azt jelenti, hogy egy szál magamban ücsörgök a nappaliban. Már jócskán elmúlt 11 is, mire legalább Sophie levánszorgott, bár az is igaz, hogy Nick a családjánál van. De aztán nekem fél kettőre be kellett mennem, hogy beszéljek Rémszemmel, aztán még Alice-hez is átmentem, de már jócskán kettő után, hogy biztos benn legyen. Az esküvőjük rohamosan közeledik már csak egy hét van hátra, így hát érthető is, hogy Alice miért olyan felvillanyozott. Szegényt már lelőni sem lehet, annyira pörög mindig. Bár hogy őszinte legyek nem csodálom, ha az én esküvőmről lenne szó, én is bizonyára ilyen lennék, mint minden nő. Azonban alig pár percig maradhattam vele és mondhattam pár nyugtató szót, mert hát nekem is lenne épp elég dolgom. Így visszamentem az irodánkba, ahol nagy meglepetésemre csak James volt. Eléggé lesokkoltam, mivel már rég munkaidő volt. Én is erre építettem, hogy így biztos nem leszünk kettesben.
- Többiek? - kérdezem érdeklődve.
- Mel a Misztikus Lények főosztályán. Sirius és Dimitrij a zsupszkulcs osztályon, Regulus és Remus a Jóslatok Termében. Sophie és Nick pedig csak elmentek valamilyen iratért, de nem tudom miért. - válaszol rám nézve. Ezt nevezik igazi pechnek.
- Értem. - bólintok és leülök az íróasztalomhoz, majd elkezdem nézegetni az ügyeket.
- Szóval nem fogsz hozzám szólni, ugye?
- Nem tudom mit mondhatnék.
- Tudod, hogy mit akarok tudni.
- Igen tudom.
- És válaszolsz is, vagy, mint ahogy reggel elmenekülsz?
- Gondolkodom rajta.
- Ennyire félelmetes vagyok? - nevet fel jóízűen.
- El sem tudod hinni, mennyire. - mosolygok rá.
- Kérlek Lily. Egyszer ezt az utat már megjártuk, most nem ugorhatnánk át?
- Nem ugrunk semerre, hacsak nem vissza. - mondom határozottan.
- Hogy ez honnan is olyan ismerős? - kérdi szarkasztikusan.
- Nézd, egyszer már megpróbáltuk, egy ideig szép volt jó volt, vége van. És ennyi. Vége. Finite …
- Nem, még nincs vége! Idáig hittem az álarcodban, de már nem tudod elhitetni velem, hogy már nem szeretsz. A tegnap éjszaka után nem hiszem el, hogy az ég világon nem érzel irántam semmit!
- Na jó, az érzelmeimet nem akarom most megvitatni veled, szóval inkább én is elmegyek a miniszterhez. - állok fel a karosszékemből és az ajtó felé tartok, amikor megragadja a karom és szorosan fogja.
- Nincs szükségem rá, hogy elmond, Lily. Tudom, hogy szeretsz. - súgja a fülembe magabiztosan.
- Jó neked. És akkor most mit akarsz? Repesve vessem magam a lábaid elé? Vagy hajtsak fejet a nagyságod előtt, hogy észrevetted? - kérdezem gúnyosan.
- Mond, most mi szól ellenünk? Újra jössz a veszéllyel, amit Vodlemort jelent? Tudod már ezen is túl vagyunk.
- Tudod rohadtul nem tudsz semmit! - rántom ki a karom a kezéből és dühösen fordulok vele szembe. - Tom, egy szempont, de tudod mit, nem csak ő miatt nem akarom újra kezdeni, hanem miattad sem! Még egyszer nem fogsz úgy játszani rajtam, mint egy zongorán! És ezt jegyezd meg! - sziszegem az arcába, majd kivágtatok az irodából, az ajtót Siriusnak csapva, ahogy kijövök. De nem érdekel, csak eltökélten haladok úti célom felé, a női mosdóba, hogy összeszedjem magam. Aztán mintha mi sem történt volna mosolyogva sétálok a miniszterhez. Beszámolok neki a helyzetről. Jamesnek köszönhetően az ösztöneim visítanak, és ilyenkor vagyok a legveszélyesebb. Ez talán neki is feltűnt, mivel nem ellenkezett velem nagyon. Elfogadta, hogy nem engedélyezem a további vizsgálatokat az Aurorságon. Szerencséjére … Kívülről nyugodtan tűnök, míg belülről jegesre fagytam a nyugalomtól, de a szenvedély és a veszély ott lappang bennem. Pusztítani akarok, törni és zúzni, ugyanakkor a sötétebbik énem nyújtózva ásít, örül, hogy újra szabad lehet. Ő ölni akar, vért akar, a szörnyeteg felütötte bennem a fejét és nehéz lesz megállítanom. De meg fogom. Már előre látom, hogy újabb mélypont közeleg és nem akarnék magam mellett lenni, ha ezt elérem... visszatérek az irodába, ahol már pezseg az élet. Sirius furcsán néz rám, amikor bemegyek. Nem kell a fejébe látnom, hogy tudjam James elmesélte neki, ami történt. Egy vállrendítéssel válaszolok tekintetére. James kérdőn néz rám, szemében csak a kíváncsiság csillog. De nem fogok válaszolni. Nem, nem vagyok rá felkészülve, még nem. Majd egyszer elmondom neki, hogy mi az a tüske a szívemben, ami miatta került oda. El fogom neki mesélni, életem legmélyebb pontját és meg fogom neki mutatni azt a Lily-t, aki ebből a sötétségből született. Akit nem tud kivilágosítani semmi, még James sem. De most össze kell magam kaparnom és ki kell bírnom Alice esküvőjééig, addig nem lehet balhé. Mindennek tökéletesnek kell lennie.
- Tényleg, valaki hallott már Emily-ék felől? - kérdezem meg hirtelen a többieket a lapokból felpillantva.
- Nem, miért? - kérdi Mel felhúzott szemöldökkel.
- Csak kérdeztem. Tudjátok hamarosan esküvő, meg minden …
- Igen, tudom, Alice teljesen fel van pörögve. - nevet Sophie.
- És én ki leszek nyírva, ha Emily-ék nincsenek itt. - nevetek én is.
- Áh, ne aggódj, Alice nem áldozná fel a tanúját. - nevet jóízűen Mel.
- Köszi. Megnyugodtam, majd a nászút után nyír ki …
- Nászút? Úgy tudtam nem mennek. - néz rám Reg.
- Kérlek. Az egyik legjobb barátnőmről van szó. Még szép, hogy elintéztem nekik. - vigyorgok, mint a tejbe tök.
- De hogyan? Hiszen így sem vagyunk elegen. - ámuldozik Mel.
- Én vagyok az Aurorparancsnok. - nevetek. - Igaz, hogy egy éjszakát a rohadt átszervezésekkel töltöttem, de csak összehoztam.
- Király vagy Lily. - mosolyog Mel örömtelien.
- Na, azért ti még várjatok egy kicsit az házassággal, legalább amíg visszajönnek, mert még egyszer ennyi iratot megcsinálni még nekem is nehéz. - mosolygok.
- Nyugi, nem a közeljövőben házasodunk össze. - nevetnek fel.
- Hé, tudjátok, hogy én örülnék neki. - nézek rájuk ártatlanul.
- Tudjuk. - vigyorognak boldogan.
- És, hova szerveztél nekik nászutat? - érdeklődik kíváncisan Sophie.
- Hát, a nászéjszakát Párizsban töltik, ott maradnak egy hétig, aztán mennek Rómába szintén egy hétre.
- Oh, De romantikus. - ámuldoznak a lányok.
- Teljes ellátás nászutas lakosztály. Mindent elintéztem.
- Miért nem szóltál? Segítettünk volna. - mondja pici durcásan Mel.
- Most miért, mond, hogy nem jó nászút. Na jó, nem igazán az én stílusom, de Alice-é teljes mértékben.
- De tökéletes. Ha már itt tartunk, te milyen nászutat szeretnél? Csakhogy felkészüljek. - érdeklődik Mel, amin én jót nevetek.
- Én már lemondtam róla. De ha kilátásba lesz véve egy komoly kapcsolt, majd elmondom. - kacsintok rá. Majd folytattuk tovább a munkát, de megakadt a tekintetem James figyelő pillantásában. De sem ő sem én nem mondtunk semmit...