20.Fejezet – She would love me if she met me before you

Sziasztok!

Szóval mindenkit megnyugtatok, hogy nem akartam és nem akarok vámpír story-t csinálni a történetből, aki esetleg megijedt Iantől és a vámpíros részektől, hogy átváltok … nem fogok :D
Oh, és egy fontos dolog :D Ian nem csak szép rossz fiú de még eszes is :D jó kis párosítás :D
Ha van kedvetek hallgassátok meg hozzá Adam Lambert If i had you c. számát.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxoxoxoxoxoxo

 

„Látom, ahogy ránézel. (...) És nem kaphatod meg. Talán csak annyi az egész, hogy eddig sosem tudtad meg, milyen akarni valamit, ami nem lehet a tiéd.”

Casandra Clare Üvegváros

 

Vettem pár mély lélegzetet és összeszedtem magam, hogy felkeljek az ágyból. Kicsit még szédültem, de legalább nem fáj semmim.
- Mond csak, te ittál úgy mostanában? - masszírozgatom az egyik kezemmel a homlokom, a másikkal az éjjeliszekrénybe kapaszkodva.
- Bocs, Lily, nem volt … - ölel át óvatosan, hogy megtartson.
- Tudom, nem kell magyarázkodni. - nyomom a fejem a mellkasába, hogy a szédülés abbamaradjon.
- Azért jól vagy, ugye? - kérdezi lágyan.
- Persze, nem ez volt az első alkalom. Nincs gáz. - sóhajtok fel és felemelem a fejem egy csókot nyomok az ajkaira és a mellkasom előtt átkarolom a karom, hogy eltakarjam magam a két döbbent Tekergő előtt, bár nem lepődnék meg, ha Sirius régebben látott volna így is, James meg … na hát igen nála jobban nem igen ismerheti bárki a testem, kivéve a vámpíros tetkóm. A kis szekrényhez sétáltam, amiben a ruhákat tartják. És mintha mi sem történt volna vettem fel a melltartómat, és néztem a szétszaggatott felsőmre. Abban nem igen mehetek ki feltűnés nélkül az utcára. - Ian, megkaphatom a pulcsid? - nézek rá.
- Na mi van, máris vetkőztetsz szívi? - nevet fel amíg ledobja a dzsekijét és a pólóját is, amit végül nekem dob.
- Nem, kiélvezem a ritka alkalmat, hogy segítesz az öltözésben. - nevetek fel, és magamra kapom a pulcsiját. - Jut is eszembe, telihold van, szóval ne számíts rám az éjjel. - mosolygok rá, amíg a nadrágomat rángatom magamra.

- Megint lecserélsz egy korccsal? - sziszegi. A vámpírok és a vérfarkok körülbelül annyira barátok a vérfarkasokkal, mint a sellők meg a szirének, ez amolyan faji ellentét, amit soha nem érthetünk meg, mi egyszerű emberek.
- Hányszor mondjam, hogy ne hívd őt így? - sóhajtok fel lemondóan.
- Jól van na, mondtam, hogy a te … kutyáidat nem bántom, de ennél többet ne várj tőlem. - csattan fel.
- Csak hogy tisztázzuk a dolgokat, az egyikük az unokabátyám, rémlik valami? Még egy ilyen beszólás bármelyik vérfarkas ismerősömre és éjszaka fej nélkül ébredsz fel. - mondom jéghideg hangon, tudjuk, hogy ezt nem gondolom komolyan, ennyiért nem fejezném le … de ha nem lenne más lehetőségem simán megtenném. És nincs kétségem afelől, ha döntenie kell a klánja a saját élete vagy az enyém között a magukét válassza, ezt nem tudom nem megérteni.
- Megígértem, hogy nem kerülök velük összetűzésbe, elégedj meg ennyivel, a többiek szívélyesen kinyírnák őket, és ahogy elnéztem nem lenne sok esélyük életben maradni. - hangja nyugodt, nem tükröz érzelmeket, mire vállat vonok egyikünk sem kívánja folytatni ezt a témát.
- És meddig maradsz itt? - kérdezem végül.
- Terveztem holnap visszamenni, de várok még pár napot. Holnap utánra ne tervezz programot. - mondta, mintha csak épp arról beszélnénk, hogy milyen az időjárás.
- Okés. - válaszolok nyugodtan, már teljesen felöltözve, késekkel felszerelkezve. - Mondjátok csak, ti éltek még? - nézek a dermedten szobrozó Tekergőkre.
- Ahhha, aszem. - motyogja Sirius.
- Te most komolyan megengedted egy vámpírnak, hogy megharapjon? - kérdezi James szinte már sokkosan.
- Meg. Egyébként is neki köszönhetem, hogy még élek.
- Ezt hogy érted? - kérdezi James.
- Azáltal, hogy iszik a véremből, vámpír hormonok kerülnek a vérembe, amik ellenállóbbá tesznek. Pár napig felerősödök most is, mintha én is egy lennék közülük. Jobbak az érzékszerveim, gyorsabb leszek és hamarabb gyógyulok. - Magyarázom el a lényeget.
- Csak azért, mert megharapott? - esik le az álla Siriusnak.
- Igen. - mosolygok. - Mehetünk, vagy még van valami kérdésetek? - pillantok rájuk, mire vállat vonnak, így Ian felé fordulok. - Akkor holnap után, tudod hol találsz. - váltunk egy gyors csókot és ő már el is tűnt a folyosón, én meg a két jómadárral maradtam. Nem lett volna ínyemre Ianről, vagy a magánéletemről folytatni velük eszmecserét, vagy elmagyarázni ezt a vámpíros dolgot. Így csak mentem előre, kissé álmosan a vérveszteségtől a tömegben, a kandallókig, ahonnan lehet hopponálni. Nem fűztem hozzá semmit sem, csak mentem is a Minisztériumba, míg a fiúk tovább úsztak gondolataik árjában. Kissé meglepődtem, hogy ők is utánam jöttek.
- Még ám van időtök, mielőtt elkezdődik a műszakotok. És nem igen aludtatok … - nézek rájuk, míg egyszerre vonják meg a vállukat.
- Úgy sem tudnék aludni, ezek utána, túl sok mindent kell megemésztenünk. - válaszolja James.
- Ti tudjátok. - rándítom meg a vállam. - Akkor, együtt kajálunk? Vagy mit csináltok? - kérdezem mosolyogva.
- Csatlakozunk! - mosolyognak mindketten és a régi szép időkre emlékeztetnek. A mosolyom nem lankad, de belülről keserűség támad fel bennem, amiért azok az idők elmúltak. Hárman sétáltunk a Minésztárium éttermébe, ami pont a Minisztérium mellett volt. James és Sirius szokatlanul nagy csendben lépkedtek mellettem , csak néha-néha vetettek el egy-egy viccet. Ahogy beértünk és helyet foglaltunk egy kisebb asztalnál, szinte nyál csorgatva vártuk a kaját és addig viccelődtünk apró dolgokról, semmi komolyról, csak akkor hallgattunk el, amikor kihozták az ételt és a hasam elégedett kordult fel, amin persze jót nevettünk. Úgy vetettük magunkat az ételre, mint akik napok óta nem ettek. A desszertet vártuk, amikor James kissé visszazökkentett minket a délelőttre.
- Hol van az a tetkód? - kérdezte ajkain mosollyal.
- Nem mondom meg. - nevettem.
- Naaa már. - nézett rám könyörgő szemekkel és barátja is segített neki.
- Mondjuk úgy, eléggé elrejtett helyen ahhoz, hogy a vámpírok ne találják meg. - mosolyogtam édesen.
- Éés pontosan? - faggatózik tovább lehengerlő mosollyal James.
- Naa, hadd legyenek már nekem is titkaim. - öltöm ki rá a nyelvem.
- És magadnak csináltad a tetkót, vagy Ian … ? - kérdezi Sirius.
- Ian. - mosolygom az emlékre.
- És komolyan mondtad, hogy csinálnál nekünk is ilyen tetkót? - érdeklődik James.
- Ha szeretnétek igen. De ti döntetek.
- Én szeretnék. - szól Sirius.
- És én is. - bólogat haverja.
- Jó, akkor már Remusszal is beszélünk majd erről és majd megcsinálom nektek, addig döntsétek el, hova akarjátok.
- Én már tudom. - mosolyog sokat mondóan James és én ettől a mosolytól megrémülök. Lehet mégis Iannek kéne csinálnia … Jegyzem meg magamban, de el is vetem. És nagyjából ennyivel el is ment a közös ebédelésünk. És az ezt követő két nap is. Az Iannel való találkozásunk estéjén bejött a Minisztériumba, mintha mi sem történt volna, de mivel nekem még volt egy kis dolgom, ott hagytam a Tekergőkkel …

(James szemszöge)
Régen nehezen fogtam fel a Lily-vel kapcsolatban kiderülő dolgokat … hát most sem egyszerűbb a helyzet. Annyira megdöbbentő az egész, ez olyasmi, amit sosem feltételezne róla az ember, még én sem, pedig aztán ha valaki, akkor én ismerem ilyen szempontból is, vagyis … azt hittem. Ian bejött érte, Lily meg velünk hagyta. Nem igen foglalkoztam vele, ő olyan volt a szememben, mint az ellenséges flotta, emberhátrányból. És ez valahogy így is volt. Hazudnék, ha azt mondanám nem akarom visszakapni Lily-t, de ez a vérszívó jelentős esélyekkel indul, hogy ma éjszaka megkaphatja őt. Már csak maga a gondolat megőrjít. Vajon hogy bírtam ki négy évig? Dem és Nick nem voltak itt,de mindenki más igen, vagyis hát Lily nem … Teljes nyugalommal néztem az előttem lévő papír halmot, de a gondolataimban újra meg újra felmerültek azok az ocsmány képek, hogy Lily más karjaiban van, ahogy Lily Ian karjaiban van. Ebbe sosem gondoltam még ennyire bele, de most valahogy nem is bánom, hogy régebben nem tettem meg. Ian kényembe helyezte magát Lily asztalánál, meg kétségbeesetten próbáltam a munkára koncentrálni.
- Tudod James, furcsa egy szerzet vagy. - szólal meg egyszer csak Ian én meg döbbenten pislogok rá.
- He? - nyögöm ki nem túl értelmesen, de erre most mit mondjak? Te beszélsz vámpír?
- Tudod sok mindent meg tudok mondani egy emberről. - mondja teszem fel ez is valami vámpíros cucc, amivel még több gondolatot önt a nyakamba, hát baromi hálás vagyok.
- Remek neked, nem lennék a helyedben, hova akarsz kilyukadni? - kérdezem flegmán, egyáltalán nem szimpatizálok vele és nem tudom miért, talán mert ő megkaphatja Lily-t én meg nem, vagy mert csak ő tudott rajta segíteni a Mungoban. De hogy aláásta magát nálam az is biztos.
- Hogy megzavarod a saját életed. Boldog lehetnél de te elcseszed, mindannyiszor. Egyetlen nő érdekel, és te nem tudod boldoggá tenni, hanem csak ártasz neki, fájdalmat okozol neki és magadnak is. Szeretőket tartasz, mert nem akarsz szeretni. Félsz tőle. Félsz a szerelemtől, mert egyszer már elrontottad és még egyszer elfogod. Így szenvedsz miatta. Nincs merszed engedni a szívednek. Azt akarod, akit nem kaphatsz már meg. Mondd csak a kaland miatt vagy mert tényleg szereted? Szerinted kapsz újabb esélyt? - hangja nem tükröz semmilyen érzelmet, csak egyszerű diplomatikussággal vázolta fel a helyzetet. Míg bennem egyre jobban tombolt a düh.
- Semmi közöd hozzám, vagy a múltunkhoz! Ne elemezgesd a lehetőségeket mert annyi közöd sincs hozzá, mint Merlinnek Rómához! - feleltem ingerülten.
- Hé, öcsi ne kapd fel a vizet! Én csak elmondtam mit gondolok.
- Engem csak ne öcsizz le! Nem vagyunk haverok! - sziszegem dühödten.
- De idősebb vagyok nálad, vagyis azt mondok, amit csak akarok. - arcán veszélyes vérszívó mosoly jelent meg, agyarai kivillantak, ugyan nem feltűnően, csak annak, aki tudja, hogy mit nézzen. Én nem is firtattam, hogy idősebb. Ki tudja, hány éves lehet ez az őskövület? - És csak hogy tudd, legszívesebben kitekerném a nyakad, mert milliószor nagyobb fájdalmat okoztál Lily-nek, mint gondolnád. - most először hallani az indulatot hangjában, és ez megdöbbent.
- Ian! - szólt rá Sophie, mintha olyat mondott volna, amit nem kéne …
- Ezt hogy érted? - nézek rá dühösen, felpattanva az asztalomtól.
- Nézd, szeretem Lily-t. Nem vagyunk szerelmesek, mert … mások vagyunk. Ez számunkra lehetetlen. De ne legyenek téveszméid. Ő is szeret engem! Ha előtted találkoztunk volna, akár meg is változott volna értem. - a szavai a szívembe vájtak és kétség mart a lelkembe. Vajon tényleg így van? Ha ők találkoznak először, Lily már vámpír lenne?
- Hagyd abba! Nem vagyok kíváncsi a kapcsolatotokra!- csattanok fel és dühösen elé trappolok, alig pár perc választ el minket egymástól farkas szemet nézünk. Az ő szemében jeges fény szikrázott, az enyémben meg bizonyára düh.
- Mi van, csak nem féltékeny vagy? - kérdezi mosolyogva a szörnyeteg. Már épp visszavágni készültem, amikor az ajtó irányából Lily hangja szakított meg.
- Fiúk, minden oké?
- Teljesen. - morogtam és egy lépést hátrébb.
- O-ké. - von vállat. - Én végeztem mára, vagy van még valami skacok? - néz körbe.
- Nincs, menj csak! - mosolygott rá Sophie.
- Köszi. - mosolygott ő is és felkapta a táskáját, mielőtt még Ianhez sétált volna, Ian elment mellettem és halkan szólt, hogy más ne hallja.
- Van remény. - csak ennyit mondott, de ez épp elég volt ahhoz, hogy mindent összezavarjon. Miután kimentek lehuppantam a székembe és csak bámultam magam elé. Ezt mégis miért mondta? Most komolyan arra akar biztatni, hogy pedálozzak Lily-nél? Vagy csak jót akar röhögni rajtam? Nem értem, hogy ebben neki mi a jó? Tényleg szereti Lily-t? Lily tényleg meg tudna nekem bocsájtani? Ohh hogy csesznéd meg vámpír!!