47.Fejezet – When we meet again

Sziasztok!
Egy kis izgalommal pezsdítem fel a történetet, rég nem látott fő gonoszunkkal. De vajon mi sül ki belőle?
Ma nem vagyok nagy dumás, szóval nem is tudok mit hozzáfűzni :$
Akit érdekel, az hallgassa meg hozzá Hurtstől a Somebody to die for c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

„ Meghalnék érte. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Az utolsó leheletemet és a szívemben rejlő utolsó reményt is odaadnám, hogy életben tudjam. „
/Karen Marie Moning – Hajnalra várva/

 

Nem tudtam, mi történt, mikor hazafelé hopponáltunk. Éreztem a rántást, és ahogy felfordul a gyomrom. A hányinger kerülget, de ebben az állapotban a nő megtanulja kezelni a dolgot. De nem ez volt a baj. Hanem ahogy megérkeztünk nem egy kellemes meleg szobába értünk, hanem egy szélfútta erdőbe. Megborzongtam a széltől és a gondolattól, hogy ez nagyon nem stimmel. James nem volt, a menekülés embere, de ő is tudta, hogy ez nem jó hely nekünk. Mindketten aurorok vagyunk, eléggé felkészültek ahhoz, hogy tudjuk, hopponálással nem jutunk sehova. Hallottam, ahogy mozog az avar, éreztem, ahogy Tom közeledik, és azt is, ahogy James ereje körbe fon minket. Én is próbáltam James erejéhez csatlakozni, bár ez szinte képtelen vállalkozás volt, de azért megpróbáltam. Nem ment. James elém állt, a testével védett, ami egyébként nagyon cuki lenne tőle, csak nem Tommal szemben.
- Jajj, de aranyos, kis Potter fiú. - görbül fel felé Tom szája sarka. - Milyen megható családi jelenetbe pottyantunk.
- Tom, ne gúnyolódj. - szóltam rá.
- Mert különben? - nevet fel vidáman. - Most nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz.
- Nyűgös vagyok, na! És semmi kedvem a locsogásodat hallgatni, csak haza akarok menni.
- Hogyne, csak előtte még el kell rendeznünk valamit, Lily. - mosolya olyan, akár egy ragadozóé, de még sem ijedek meg tőle.
- Persze. Mint mindig, amikor unod magad. - sóhajtok fel fáradtan.
- Ezt azért kikérem magamnak! Nem mindig unatkozom, mikor találkozom veled.
- Bocsáss meg, hogy megsértettelek. - mondom kissé gunyoros hangon.
- Azt hiszem, tőled már megszoktam. - biccent.
- Kösz, ez igazán kedves tőled.
- Ugyan, ennyit megtehetek egy nyűgös, terhes nőért, főleg, ha te vagy az. - láttam, ahogy James teste megfeszül, attól a tudattól, hogy Tom tud a születendő babánkról.
- Ne aggódj, miattam, a gorombaságodtól sem érzem magam rosszabbul. - mosolygok rá negédesen.
- Megnyugtató, végül is nem azt akarom, hogy meghaljon az a gyerek. - a szarkazmus csak úgy csöpögött a hangjából, ahogy az enyémből is.
- Tudom, jól, még meg is siratnád, ugye?
- Természetesen.
- Én meg egy naiv liba vagyok.
- Kétlem.
- Kösz.
- Eleget csevegtünk, nem? - emeli fel a pálcáját és ránk céloz, mint egy tükörkép, James is magasabbra emelte a készenlétben tartott pálcáját. Meglepődtem, amikor James kezdte a támadást, nem néztem volna ki belőle. Hátráltató bűbájjal kezdte, amit Tom nevetve hatástalanított. Valami nem stimmelt, tudtam, mert Tom csak gyenge bűbájokat és átkokat használt. Nem lepődnék meg, ha csak James figyelmét akarta volna elterelni és ez be is bizonyosodott, amikor a növények sűrűjéből előlépett egy halálfaló. Nem tudtam megmondani ki az a maszk miatt, nem is érdekelt különösebben. Láttam, ahogy a pálcája felém lendül és egy kék átok szabadult útra felém. Nem hallottam, hogy mit szabadított rám, de nem is volt rá szükség, ugyanis egy erősebb védővarázslattal sikerült kivédenem a támadását. Láttam, még a talárján keresztül is, ahogy megfeszülnek az izmai és gyors támadásba kezdett. Nem volt olyan gyors, mint James vagy Tom, így nem okozott túl nagy kihívást. De jelen pillanatban nem tudtam az összes mágiámat használni, így nem volt olyan egyszerű elkábítanom. Megnyugodtam és kifújtam a levegőt, mikor kábultan feküdt a fűben. Azt mondják a nőket hajtja a leginkább a kíváncsiság. Nem én voltam az a nő, aki ezt megcáfolhatná. A halálfalóra mutattam a pálcámmal, hogy eltűnjön a maszk. Meglepődtem amikor egy maximum 17 éves fiút pillantottam meg. Tom sosem volt együgyű, hitt a kiképzésben és hogy a gyerekeknek először tapasztalatot kell szerezniük kevésbé fontos dolgokban. Ekkor értettem meg, hogy ebben a pillanatban én voltam a „kevésbé fontos dolog”. A fejemben egy vészkiáltó hangocska azt kiáltotta Csapda. Mikor megfordultam, hogy szemmel tarthassam Tomot, rájöttem, hogy annak a hangnak igaza volt. A fiú csak figyelemelterelés volt, semmi több. Arra kellett, hogy ne védhessem ki Tom átkát, ami most már megállíthatatlanul úszik felém a levegőben. Nem maradt időm, hogy félreugorjak, vagy egy védőpajzsot emeljek magam köré. A gondolataim villámsebességgel száguldottak az agyamban, a méregzöld átok mintha lelassult volna, mielőtt belém csapódott. Mintha lelassult volna az idő. Nem tudtam, mi történt velem. Nem láttam semmit, és nem is hallottam semmit sem, csak James szívszorító figyelmeztetését. Nem éreztem fájdalmat, csak egy lökést, és hogy a testem a semmiben lebeg valahol. Azt hiszem a tudatom elvált a testtől, mert az utolsó gondolatom, mielőtt teljesen elvesztem volna a sötétségben az volt, hogy meghaltam … 

(James szemszöge)
Ahogy megérkeztünk az erdőbe, tudtam, hogy Voldemort keze lesz a dologban. Miközben a környezetünket fürkésztem, azon agyaltam, hogy tudnám eltüntetni innen Lily-t. Komolyan megbántam, hogy az iskola óta nem hordom magammal a láthatatlanná tévő köpenyem. Most komoly hasznát vehettem volna. Csak félfüllel figyeltem a beszélgetésüket, inkább az agytekervényeimet mozgattam, ahogy csak tudtam. Kiutat találni, ez volt az egyetlen gondolatom. Lily nagyon jó futó, de a kerekedő pocakja eléggé lelassította volna, és a megerőltetés nem tenne jót a babánknak. Hopponálni nem tudunk. Az egyetlen mentőöv a patrónus lenne, hogy szóljak legalább Tapmancsnak, de nem tudom, hol a francban lehetünk éppen, azon kívül, hogy egy erdő kellős közepén. Lássuk be, ez nem éppen pontos célmeghatározás, hisz Anglia nagy része erdős térség. Már ha Angliában vagyunk még … Mert ebben sem lehetek egészen biztos, de azért feltételezhető volt. Felfigyeltem Voldemortra, amikor a tudtunkra adta, hogy megunta a csevegést. Pár pillanatig vártam, hogy milyen átokkal próbálkozik, de 14 másodperc elteltével sem támadott, így én küldtem felé egy hátráltató bűbájt amit ő ki is védett. Nem mondhatnám, hogy meglepett, az már annál inkább, hogy nem jött azonnal a halálos átokkal, lehet ki akarja élvezni a dolgot. Kitartóan védtünk és támadtunk, a párbaj színes átkokká és védőbűbájokká álltak össze. De próbáltam félszemmel Lily-t figyelni, de csak több, kevesebb sikerrel ment. Pontosan láttam, amikor megjelent a halálfaló, és figyeltem a harcukat is, miközben Voldemorttal harcoltunk. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is őket figyeli. Amikor Lily a földre terítette egy kábítóátokkal megnyugodtam, egészen addig, amíg Voldemort hirtelen felé nem irányította a pálcáját és az eddig nonverbálisan használt mágia helyett hangos szavakat használt az átokhoz. Azokat a szavakat, amik a szívembe égtek egy életre.
- Avada Kedavra. - hangja olyan volt, mint a jég, mikor kiejtette a szavakat.
- Vigyázz! - ordítottam, de már túl késő volt. Az átok telibe találta és élettelenül rogyott össze. Minden olyan hirtelen történt. Alig érzékeltem bármit is a környezetemből, a düh elárasztotta a testem és nem tudtam irányítani. Nem is akartam. Minden dühömet bele adtam a támadásba. Az átkok egymás után száguldottak Voldemort felé, ideje sem volt támadni a védekezés mellett. Nem tudom, hogy melyik átok volt az pontosan, amelyik ledöntötte Voldemortot a lábáról, de amint ez megtörtént egy lefegyverző bűbájt is bevetettem, hogy ne tudjon támadni. Ott voltam, a lefegyverzett Voldemorttal, és a pálcámat rászegeztem …