Nyaralás

Sziasztok! :D
Sajnos megint azzal a hírrel jöttem, hogy megint nem leszek minimum egy hétig. De pontosan nem tudom megmondani, hogy meddig nem, mert azt sem tudom, hogy meddig maradok, ugyanis a keresztapámék nyaralójába megyek.
Nektek is tovább jó nyarat kívánok!
Puszi:
LilyV

47.Fejezet – When we meet again

Sziasztok!
Egy kis izgalommal pezsdítem fel a történetet, rég nem látott fő gonoszunkkal. De vajon mi sül ki belőle?
Ma nem vagyok nagy dumás, szóval nem is tudok mit hozzáfűzni :$
Akit érdekel, az hallgassa meg hozzá Hurtstől a Somebody to die for c. számot.
Puszi
LilyV
xoxo

 

„ Meghalnék érte. Ehhez nincs mit hozzáfűzni. Az utolsó leheletemet és a szívemben rejlő utolsó reményt is odaadnám, hogy életben tudjam. „
/Karen Marie Moning – Hajnalra várva/

 

Nem tudtam, mi történt, mikor hazafelé hopponáltunk. Éreztem a rántást, és ahogy felfordul a gyomrom. A hányinger kerülget, de ebben az állapotban a nő megtanulja kezelni a dolgot. De nem ez volt a baj. Hanem ahogy megérkeztünk nem egy kellemes meleg szobába értünk, hanem egy szélfútta erdőbe. Megborzongtam a széltől és a gondolattól, hogy ez nagyon nem stimmel. James nem volt, a menekülés embere, de ő is tudta, hogy ez nem jó hely nekünk. Mindketten aurorok vagyunk, eléggé felkészültek ahhoz, hogy tudjuk, hopponálással nem jutunk sehova. Hallottam, ahogy mozog az avar, éreztem, ahogy Tom közeledik, és azt is, ahogy James ereje körbe fon minket. Én is próbáltam James erejéhez csatlakozni, bár ez szinte képtelen vállalkozás volt, de azért megpróbáltam. Nem ment. James elém állt, a testével védett, ami egyébként nagyon cuki lenne tőle, csak nem Tommal szemben.
- Jajj, de aranyos, kis Potter fiú. - görbül fel felé Tom szája sarka. - Milyen megható családi jelenetbe pottyantunk.
- Tom, ne gúnyolódj. - szóltam rá.
- Mert különben? - nevet fel vidáman. - Most nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz.
- Nyűgös vagyok, na! És semmi kedvem a locsogásodat hallgatni, csak haza akarok menni.
- Hogyne, csak előtte még el kell rendeznünk valamit, Lily. - mosolya olyan, akár egy ragadozóé, de még sem ijedek meg tőle.
- Persze. Mint mindig, amikor unod magad. - sóhajtok fel fáradtan.
- Ezt azért kikérem magamnak! Nem mindig unatkozom, mikor találkozom veled.
- Bocsáss meg, hogy megsértettelek. - mondom kissé gunyoros hangon.
- Azt hiszem, tőled már megszoktam. - biccent.
- Kösz, ez igazán kedves tőled.
- Ugyan, ennyit megtehetek egy nyűgös, terhes nőért, főleg, ha te vagy az. - láttam, ahogy James teste megfeszül, attól a tudattól, hogy Tom tud a születendő babánkról.
- Ne aggódj, miattam, a gorombaságodtól sem érzem magam rosszabbul. - mosolygok rá negédesen.
- Megnyugtató, végül is nem azt akarom, hogy meghaljon az a gyerek. - a szarkazmus csak úgy csöpögött a hangjából, ahogy az enyémből is.
- Tudom, jól, még meg is siratnád, ugye?
- Természetesen.
- Én meg egy naiv liba vagyok.
- Kétlem.
- Kösz.
- Eleget csevegtünk, nem? - emeli fel a pálcáját és ránk céloz, mint egy tükörkép, James is magasabbra emelte a készenlétben tartott pálcáját. Meglepődtem, amikor James kezdte a támadást, nem néztem volna ki belőle. Hátráltató bűbájjal kezdte, amit Tom nevetve hatástalanított. Valami nem stimmelt, tudtam, mert Tom csak gyenge bűbájokat és átkokat használt. Nem lepődnék meg, ha csak James figyelmét akarta volna elterelni és ez be is bizonyosodott, amikor a növények sűrűjéből előlépett egy halálfaló. Nem tudtam megmondani ki az a maszk miatt, nem is érdekelt különösebben. Láttam, ahogy a pálcája felém lendül és egy kék átok szabadult útra felém. Nem hallottam, hogy mit szabadított rám, de nem is volt rá szükség, ugyanis egy erősebb védővarázslattal sikerült kivédenem a támadását. Láttam, még a talárján keresztül is, ahogy megfeszülnek az izmai és gyors támadásba kezdett. Nem volt olyan gyors, mint James vagy Tom, így nem okozott túl nagy kihívást. De jelen pillanatban nem tudtam az összes mágiámat használni, így nem volt olyan egyszerű elkábítanom. Megnyugodtam és kifújtam a levegőt, mikor kábultan feküdt a fűben. Azt mondják a nőket hajtja a leginkább a kíváncsiság. Nem én voltam az a nő, aki ezt megcáfolhatná. A halálfalóra mutattam a pálcámmal, hogy eltűnjön a maszk. Meglepődtem amikor egy maximum 17 éves fiút pillantottam meg. Tom sosem volt együgyű, hitt a kiképzésben és hogy a gyerekeknek először tapasztalatot kell szerezniük kevésbé fontos dolgokban. Ekkor értettem meg, hogy ebben a pillanatban én voltam a „kevésbé fontos dolog”. A fejemben egy vészkiáltó hangocska azt kiáltotta Csapda. Mikor megfordultam, hogy szemmel tarthassam Tomot, rájöttem, hogy annak a hangnak igaza volt. A fiú csak figyelemelterelés volt, semmi több. Arra kellett, hogy ne védhessem ki Tom átkát, ami most már megállíthatatlanul úszik felém a levegőben. Nem maradt időm, hogy félreugorjak, vagy egy védőpajzsot emeljek magam köré. A gondolataim villámsebességgel száguldottak az agyamban, a méregzöld átok mintha lelassult volna, mielőtt belém csapódott. Mintha lelassult volna az idő. Nem tudtam, mi történt velem. Nem láttam semmit, és nem is hallottam semmit sem, csak James szívszorító figyelmeztetését. Nem éreztem fájdalmat, csak egy lökést, és hogy a testem a semmiben lebeg valahol. Azt hiszem a tudatom elvált a testtől, mert az utolsó gondolatom, mielőtt teljesen elvesztem volna a sötétségben az volt, hogy meghaltam … 

(James szemszöge)
Ahogy megérkeztünk az erdőbe, tudtam, hogy Voldemort keze lesz a dologban. Miközben a környezetünket fürkésztem, azon agyaltam, hogy tudnám eltüntetni innen Lily-t. Komolyan megbántam, hogy az iskola óta nem hordom magammal a láthatatlanná tévő köpenyem. Most komoly hasznát vehettem volna. Csak félfüllel figyeltem a beszélgetésüket, inkább az agytekervényeimet mozgattam, ahogy csak tudtam. Kiutat találni, ez volt az egyetlen gondolatom. Lily nagyon jó futó, de a kerekedő pocakja eléggé lelassította volna, és a megerőltetés nem tenne jót a babánknak. Hopponálni nem tudunk. Az egyetlen mentőöv a patrónus lenne, hogy szóljak legalább Tapmancsnak, de nem tudom, hol a francban lehetünk éppen, azon kívül, hogy egy erdő kellős közepén. Lássuk be, ez nem éppen pontos célmeghatározás, hisz Anglia nagy része erdős térség. Már ha Angliában vagyunk még … Mert ebben sem lehetek egészen biztos, de azért feltételezhető volt. Felfigyeltem Voldemortra, amikor a tudtunkra adta, hogy megunta a csevegést. Pár pillanatig vártam, hogy milyen átokkal próbálkozik, de 14 másodperc elteltével sem támadott, így én küldtem felé egy hátráltató bűbájt amit ő ki is védett. Nem mondhatnám, hogy meglepett, az már annál inkább, hogy nem jött azonnal a halálos átokkal, lehet ki akarja élvezni a dolgot. Kitartóan védtünk és támadtunk, a párbaj színes átkokká és védőbűbájokká álltak össze. De próbáltam félszemmel Lily-t figyelni, de csak több, kevesebb sikerrel ment. Pontosan láttam, amikor megjelent a halálfaló, és figyeltem a harcukat is, miközben Voldemorttal harcoltunk. Volt egy olyan érzésem, hogy ő is őket figyeli. Amikor Lily a földre terítette egy kábítóátokkal megnyugodtam, egészen addig, amíg Voldemort hirtelen felé nem irányította a pálcáját és az eddig nonverbálisan használt mágia helyett hangos szavakat használt az átokhoz. Azokat a szavakat, amik a szívembe égtek egy életre.
- Avada Kedavra. - hangja olyan volt, mint a jég, mikor kiejtette a szavakat.
- Vigyázz! - ordítottam, de már túl késő volt. Az átok telibe találta és élettelenül rogyott össze. Minden olyan hirtelen történt. Alig érzékeltem bármit is a környezetemből, a düh elárasztotta a testem és nem tudtam irányítani. Nem is akartam. Minden dühömet bele adtam a támadásba. Az átkok egymás után száguldottak Voldemort felé, ideje sem volt támadni a védekezés mellett. Nem tudom, hogy melyik átok volt az pontosan, amelyik ledöntötte Voldemortot a lábáról, de amint ez megtörtént egy lefegyverző bűbájt is bevetettem, hogy ne tudjon támadni. Ott voltam, a lefegyverzett Voldemorttal, és a pálcámat rászegeztem …

Nyaralás *-*

Sziasztok! :D

Mint azt a címben is írtam, holnap nyaralni megyek, és csak jövő hét szombaton este jövök haza … :D
Vaaagyis egy hétig szünetel a blog, de aztán újult erővel folytatok mindent tovább :D
Remélem megértitek :)
Addig is további jó nyarat :D
Puszi:
LilyV
xoxo

46.Fejezet – The second message

Sziasztok!
Sajnálom, hogy ennyi kihagyás volt, nem így terveztem, azt hittem, ha túl leszek az előrehozott érettségimen, akkor már meg tudom oldani, de nem így lett, ugyanis a szóbelim előtt arra készültem utána meg alig egy hetem volt a nyelvvizsgára is készülni valamicskét, amellett, hogy a másik két blogokon, még ha csúszásokkal is de feltettem fejezeteket.
De most már itt vagyok és folytatom tovább a blogot! ( őszintén megvallom, már sokat gondolkodtam rajta, hogy hogy is folytassam, és már nagyon örülök neki, hogy végre sikerült összehoznom a dolgot :D)
De mielőtt már átadnánk magunkat a fejezetnek, szeretnék ŐSZINTÉN ELNÉZÉST KÉRNI, amiért csak most folytatom a történetet... Remélem még párotokat érdekel a történet végkimenetele :)
De akkor térjünk is rá a fejezetre!
Akit érdekel, az hallgassa meg hozzá Kelly clarksontól a My life would be suck withot you c. számot, ami annyira nem passzol a fejezethez, de nem találtam mást ...
Puszi
LilyV
xoxo

 

A nők közt oly titkos szövetség van, mint egy vallás papjai között. Gyűlölik, de védelmezik egymást.
Denis Diderot

 

Úgy tettem, mintha Tom sosem fenyegetett volna meg, de ez nem volt egészen így. Őszinte leszek, rettegtem, attól, hogy a fiamat is elveszi tőlem. Nem tudom, hogy még egyszer túl élnék-e egy ekkora csalódás, fájdalmat, hiányt, mint amikor elvesztettem a kislányom. Azt hiszem a válasz nem. Erős vagyok, sok mindent túl éltem már, de ez nekem is sok. Az egyetlen ember akinek a védelmében bíztam az James volt, na jó és Albus … Sőt, tőlem eléggé szokatlanul elkezdtem gondolkodni azon, hogy tényleg vissza vonulok a Small Magic-i kúriába. De tudtam, hogy James nem tudná elviselni a bezártságot, márpedig ez egy elég komoly védelmi szempont lenne. Talán így is elég biztonsági lépést tettünk, talán ez is elég lesz, hinni akartam ebben. Hinni akartam, hogy Tom nem tud nekünk ártani, de nem voltam sem naiv, sem hiszékeny és ismertem Tomot. Tudtam, hogy amint tudomást szerez a mi kis Harry-nkről, azonnal támadni fog, nem fog teketóriázni. Sajnos azt is tudtam, hogy James az életét adná értünk, de nem merne megölni senkit sem, még ha más választása sem lenne, már pedig ez túl nagy kockázat. Tommal szemben csak úgy vagyok hajlandó kockáztatni, ha tudom, hogy van ott valaki, aki meg tudja menteni Jamest. És ilyen embert sem ismerek túl sokat, pontosabban, megint csak kettőt, mégpedig Albust és jómagamat, de ironikus. Én minden szabad időmben, amikor az aurorságon voltam és a pokoli paprímunkával tépáztam az idegeim azon gondolkodtam, hogy lehetnek egyszerre James mellett és egy biztonságos helyen, ahol tuti biztos, hogy nem esik semmi baj. Persze sok varázslatot ismerek – nem feltétlen mind fehér mágiát használó igéket – de erre még én sem találtam meg a választ. Legalábbis nem olyan választ, amit akár napokig végig tudnék vinni vagy órákon keresztül megtartani. Amikor volt némi időm, a papírmunka befejeztével, akkor az aurorsági könyvtárban voltam, hol főleg támadó és védő mágiákat tartalmazó könyvek voltak, de azért a szemfüleseknek, mint például én, akinek sikerült más könyveket is fellelnie. James elől próbáltam az aggodalmam titkolni, neki már csak igazán erre lett volna szüksége, hogy aztán elrángasson a Roxfortba, és bezárasson egy szobába, mondjuk a Szükség Szobájába, ahol senki sem találhat rám, vagy talán ő is ott maradna, mígnem mindketten beleőrülünk a bezártságba. Ez nem túl nyugodt jövőnek, szóval hallgattam mint a sír. Az egyetlen esélyem az volt, hogy találok valamit, de a hetek teltek és a kilók pedig szaladtak fel rám. Egyre nehezebb volt olyan ruhát találnom, ami eltakarja a pocakom, így rendszeresítettem a talárviseletet. Egy ideig ez legalább biztos takarást ad. Arról sem szóltam Jamesnek, hogy még egy zöld erőgomolyagot tartalmazó üveggömböt kaptam Tomtól, amiben tudatja velem, hogy a gyermekem ugyanolyan sorsra fog kerülni mint az első. Ez már nyílt fenyegetés volt és épp elég ahhoz, hogy legszívesebben bezárkóztam volna valahova, legalábbis a hátralévő hónapokra. Mert nem féltem Tomtól, csak a fiamat féltettem, de őt nagyon is. Döntés előtt álltam, muszáj megvédenem a fiam, és Jamest is, de ez egyszerre kész képtelenség. Az egyetlen védőbástyám Albus maradt. Miután küldtem neki egy patrónust alig pár pillanaton belül már az irodánkban is volt.
- Szia Lily, minden rendben? - kérdezte egy apró mosollyal a bajsza alatt.
- Velünk igen, de van némi probléma Tommal.
- Mi történt? - ült le az egyik karosszékbe velem szemben.
- Megfenyegetett, hogy megöli a babám. - mondtam eléggé fájdalmas hangon, mert még kimondani is olyan volt, mintha egy tőrt szúrnának a szívembe.
- Sajnálom, hogy ezt mondom, de várható volt. Sőt még én is figyelmeztettelek, hogy ez lesz. Biztonságos helyre kellene menned és itt hagyni az Aurorságot. Tudod, hogy szívesen látunk a Roxfortban.
- Tudom, és igazán hálás vagyok. De ha el is fogadnám, akkor sem tudnék nyugodt lenni. James nem jönne velem, és tudjuk, hogy ő válna Tom célpontjává.
- James bármit megtenne értetek...
- Tudom, de … James nem tudná elviselni a bezártságot. És én nem várhatom el ezt tőle.
- James is hasonlóan erős, mint Tom. Megtudná magát védeni.
- Talán igen, talán nem. De tudjuk, hogy Tom tisztességtelenül játszik, míg James maga a tisztesség mintaképe egy párbajban. Félek, Tom megölné. Vagy addig kínozná, amíg el nem árulja, hogy hol vagyunk és csak utána ölné meg. Túl nagy veszélyt tennék a nyakára. Ő lenne a főcélpont.
- Szóval … ki akarsz találni valamit, hogy ne James legyen a célpont?
- Mondjuk. Vagy valamit, amivel meg védhetném Jamest.
- Lily … Jamesnek tényleg elég hatalmas ereje van.
- Tudom, azt hiszem rajtam kívül nincs aki jobban tudná. - borzongok meg, arra a gondolatra, amikor James ereje és az enyém összekapcsolódott. - De nem tudja kicselezni Tomot. Nem fog megölni senkit, akkor sem, ha sarokba szorul.
- Tudom, hogy köztes megoldást akarsz, de kétlem, hogy ebben a helyzetben létezik.
- Te mit tennél a helyemben? - néztem rá, ez egy elég furcsa kérdés volt, hisz kétlem, hogy egy közel 200 éves férfi került valaha ilyen helyzetbe …
- Remek kérdés. Valószínűleg rávenném Jamest, hogy meghúzzuk magunkat.
- Hát ezzel nem igen jutottam előbbre.
- Talán mégis meg kéne fontolnod. Hacsak … - gondolkodik el, bennem pedig felcsillan egy aprócska, de annál fényesebb reménysugár.
- Hacsak, mi? - kérdeztem sürgetve régi igazgatómat.
- Te is könnyedén be tudsz jutni Tom fejébe, és már nem kell attól tartanod, hogy észrevesz és rájön, hogy terhes vagy. De még így is rizikós, hogy észrevesz, vagy hogy eltitkolja előled a terveid. Nem kéne feltétlen erre építened.
- De ez nem is rossz. - mosolyodom el, bár nem tökéletes, de amíg nincs jobb ötletem ez is megteszi. Köszi az ötletet.
- De Lily, mint mondtam, sok hátulütője van ennek.
- Jól tudom, de egyenlőre ez is megteszi. - mosolygok rá. - Köszönöm, hogy segített. - mosolygok rá.
- Mért van olyan érzésem, hogy nem fogsz erről beszélni Jamesnek? - sóhajt fel helytelenítően.
- Mert így is van. - nézek rá ártatlanul.
- Lily, márpedig erről tudnia kéne. Ugyanúgy joga van róla tudni, mint neked.
- Tudom, de így is túl sok problémája van, nem akarom, hogy ezt is neki kelljen cipelnie, így is szinte mindent átvett tőlem, az összes súlyt, amit nekem kéne cipelnem. - csóválom a fejem. - Azt szeretném, ha te sem beszélnél neki erről.
- Nem folyok bele a magánéletetekbe, nem fogok neki mondani semmit, de gondold meg Lily. - néz rám komolyan amikor belép James és a többiek is.
- Hello! - mosolyog. - Mit kellene átgondolnod, Drágám?
- Hogy szívesen látnánk Lily-t és téged a Roxfortban. - hárít Albus.
- Én pedig elmondtam, hogy szerintem McGalagony professzor szívinfarktust kapna, ha meglátni minket az iskolában. - nevetek fel.
- Minimum infarktus kap. - nevet James is. - De ettől függetlenül szívesen nosztalgiáznék. - néz rám, jelezve, neki nincs ellene kifogása, rajtam múlik a dolog.
- Hát, akkor győzd meg a feleséged, mert úgy néz ki se rám, se az apjára nem hallgat. - sóhajt fel Albus. - De most már mennem kell. Szóval minden jót. - mosolyog ránk, mielőtt kilépne az irodából.
- Édesem, szerint meggondolhatnád Albus ajánlatát. - néz rám komolyan.
- Miért van olyan érzésem, hogy legszívesebben hét lakat alá zárnál? - nevetek fel, mire ő mellém lép.
- Talán mert így is van. - súgja fülembe.
- Ohh, hát ettől nem vagyok épp a felhők felett.
- Csak gondold meg Kicsim. - nyom egy lágy csókot ajkaimra, de nem zaklatott tovább ezzel. Inkább én faggattam őket, a küldetésről, ami elmondásuk szerint – Sirius szavaival - nem volt valami nagy szám. Őszintén szólva ennek örültem, mert megnyugtató volt, legalább utólag, hogy nem volt túl veszélyes feladatuk. De ez nem jelet semmit, hisz mindig veszélyben vannak. Ez az a világ, amiben mindannyiunknak élnünk kell. Még a munkaidőnk vége előtt jött még egy riasztás, így nem túl meglepően nem értek vissza időben. Bár próbáltam hasznosan tölteni az időt, azzal, hogy előre dolgozom azokkal a vacak papírokkal, de végül hamar feladtam. Komolyan mondom még pár hónap papírmunkával és felkötöm magam. Szóval pár papírral a munkaidő lejárta után fel is adtam. Inkább feltettem a lábaimat az asztalra és kényelembe helyeztem magam az amúgy is kényelmes bőr karosszékemben. Szinte ösztönösen a hasamat kezdtem simogatni, vagyis nem a hasamat, a benne növekvő kisbabámat. A gondolataim csak róla szóltak, hogy vajon milyen lesz majd, kire fog hasonlítani jobban, Jamesre vagy rám. Olyan felelőtlen és szoknyapecér lesz, mint az apja? Miközben rá gondoltam, hirtelen eszembe jutott amit Albus mondott. Szóval vettem egy mély levegőt és Tomra koncentráltam. Már szinte elfelejtettem milyen a fejében lenni, mégis olyan hamar sikerült becsúsznom a gondolataiba, mintha mindig ezt csinálnám. Ügyeltem rá, hogy ne bolygassak meg semmit a gondolataiban, csak csendes figyelő voltam, mert így elég nehezen tudott csak észrevenni. Talán szerencsém volt, talán csak tudtam hogy kell ott lenni, mint egy szellem a gondolatai közt. De értelmetlen volt, nem láttam, a terveit, arról, hogy mit akar kezdeni velem, velünk. De annál többet megtudtam arról, hogy hol üti el az időt … Éppen a Malfoy kúriában volt, felismertem a tágas báltermet, ami hemzsegett a sötét mágusoktól. Ez egyáltalán nem tetszett nekem. Arról beszéltek, hogy hova helyezzék át a halálfalók központját. Mit ne mondjak ez elég érdekes téma volt, és fontos info lett volna, ha nem zavarnak meg.
- Mrs. Potter? Ébren van? - ébresztgetett egy lágy női hang, de nem volt rá szükség, mert ahogy meghallottam, már is megszakadt a kapcsolatom Tom gondolataival. Ahogy kinyitottam a szemem egy számomra ismeretlen nőt pillantottam meg, bár tudtam, hogy láttam már az Aurorságon.
- Öhm miben segíthetek?
- Elnézést a zavarásért, a nevem Dora és auror vagyok. Azért jöttem Önhöz, mert szeretném a segítségét kérni. - süti le szemeit a mondat végén.
- Először is, nyugodtan tegezz, olyan öregnek érzem magam, ha magáznak. - mosolygok rá a lányra, aki korombeli lehet, vagy talán pár évvel fiatalabb nálam.
- Rendben, ahogy szeretnéd. - mosolyodott el.
- Rendben, akkor helyezd magad kényelembe és hallgatlak. - viszonozom kedves mosolyát.
- Szóval … ez elég kínos és azért hozzád jöttem, mert te jobban megértesz, mint Rémszem tenné, ebben a helyzetben. - mondta kissé dadogva.
- Héé. Nyugi, nem harapok. És ne aggódj, megígérem, hogy senkinek sem fogom elmondani, hogy mit kértél, rendben?
- Köszönöm, köszönöm. - sóhajtott fel megkönnyebbülten. - Szóval van egy srác, aki tetszik … - sütötte le szemeit a szemét. - Tudom, hogy ez nem a te dolgod, de elég kínosan érzem magam. Elmondtam neki, hogy tetszik, és hát elmondta, hogy ő nem viszonozza az érzéseimet. - hadarta el szinte egy szuszra. - Áh, inkább megyek, ez igazán nem rád tartozik. Kérlek nézd el ezt nekem. - pattan fel a székből.
- Ugyan dehogy! Maradj csak. - mosolygok rá, olyan aranyos, hogy tőlem kért segítséget. - Gondolom másik csapatot vagy műszakot szeretnél.
- Nem kellene a szerelmi ügyeimmel terhelnem téged. Sajnálom.
- Ugyan dehogy! Már majd két órája vége a műszakomnak. Ráadásul papírmunkára kárhoztattak, és hidd el annál minden érdekesebb. - nevetek fel. - Lazulj el, és beszélj úgy, mintha csak barátnők lennénk, rendben? Én pedig próbálok segíteni.
- Biztos nem untatlak a problémámmal?
- Dehogyis! - mosolygok rá biztatóan.
- Tudod ezeket a dolgokat nem igen tudom kivel megbeszélni, mert Skóciából jöttem át és nem igazán sikerült beilleszkednem.
- Igen, nehéz lehet. Én itt jártam iskolába úgy értem, a Roxfortba, és csak az Akadémiára kerültem el innen, meg utána pár évig, de a szívem visszahúzott ide.
- Igen, nem túl könnyű megnyílni vadidegenek előtt, és tök furcsa, hogy neked mégis beszélek róla. Szóval van egy srác, aki nagyon tetszik nekem, néha összeszoktunk futni az aurorsági könyvtárban és nem tudom hogy történt, de … - elakad a mesélésben.
- Hirtelen már nem a könyvek miatt mentél oda, hanem miatta. - mosolyogtam rá biztatóan.
- Pontosan. Szóval megbeszéltük néhány baráti találkát, tudod ebéd, kávé, meg ilyesmik. És egyszer csak … csak kicsúszott. Nem volt szándékos, de elmondtam, hogy mennyire tetszik és hogy szeretném, ah nem csak barátok lennénk. Nagyon kínos volt. - csóválja a fejét szomorkásan, mire én felálltam a kényelmes karosszékemből és leültem vele szembe az asztalra, hogy átöleljem és nyugtatóan simogassam a hátát és a haját. Ez eléggé személyes volt tőlem, és valószínűleg más helyzetben nem tettem volna, de a hormonjaim tomboltak és már túl késő volt ahhoz, hogy normálisan átgondoljam. Dora viszont hozzám bújt, mint egy gyerek és tovább folytatta. - Elkezdett sajnálkozni, és megmondta, hogy nem akar többet barátságnál. Én … én … elfogadtam, mondtam, hogy akkor maradjunk barátok és ő bele is egyezett, de azóta is kerül. Bárcsak visszacsinálhatnám. - kezd el hüppögni és a válla is rázkódik a visszafojtott sírástól.
- Szabad megtudnom, hogy hogy hívják, bár nem ismerek név szerint minden aurort, de ki tudja?
- Remus, a neve Remus. - suttogja.
- Remus Lupin? - kérdeztem kissé megdöbbenten, mire Dora rám néz.
- Igen. Ismered?
- Igen, már hosszú évek óra, egy évfolyamon és házban voltunk a Roxfortban, vele voltam prefektus, az egyik legjobb barátom. - sorolom fel hirtelenjében, hogy menyi minden közös bennünk.
- Én .. én nem tudtam.
- Ugyan. - mosolyogtam. - Én a helyedben nem adnám fel. Ismerem Remust, eléggé félénk és hát van némi egészségügyi problémája, ami miatt nagyon nehezen nyílik meg lányok előtt. De értékes ember, jószívű és kedves. Ne szaladsz el, csak azért, mert elsőre nem jött össze. - tanácsolom, amikor meglátom, hogy James ott áll az ajtóban, vajon régóta van ott? Ennyire nem figyeltem?
- Egyetértek Lily-vel. - lépett beljebb, pontosabban mellénk mosolyogva. - Tudod én sem adtam fel, 4 éven át hívtam kitartóan randira életem nőjét, ő pedig mindig elküldött melegebb éghajlatra. - mosolyog rám jellegzetes , sokatmondó mosolyával. - Végül csak beadta a derekát, és most már a feleségem. - nyom egy puszit a homlokomra.
- 4 év az hosszú idő. - pillant elismerően Jamesre.
- Igen, az volt, de megérte. - dől az asztalnak és átölel.
- Ne aggódj Dora, neki nem lesz szüksége ennyi időre, hogy megnyíljon neked. - mondom biztatóan.
- Köszönöm, a segítséged. - néz rám hálásan. - Én, nem is zavarok tovább. Jó éjszakát! - köszön el és már itt sincs.
- Nem tudom hányszor mondtam, de a hallgatózás nem szép dolog. - súgom az ajkaira, kissé dorgálóan, mielőtt még haza hopponáltunk volna.