33.Fejezet- I was in love with you …

Sziasztok!
Egy picit megdöbbentő érzelmes fejezet lett. Nem tudom, mi lesz róla a véleményetek, de nagyon érdekelne.
És szeretném megköszönni a pipákat az előző fejezethez <3
Ajánlom a fejezethez KatyPerry-től a The one that got away c. számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxo

 

Az igazi ok az, hogy azért vagyok túl rajtad, mert most látom csak igazán ki is vagy valójában … 

 

Elintéztem a shefieldi ellenőrzést és persze köszönetet mondtam az én drága miniszteremnek. És kiadtam a fontosabb munkaköröket a vezető auroroknak. Miután ezekkel végeztem épp ideje volt visszamennem Londonba. Épp hopponáltam volna, amikor Tom sötét ereje elárasztott. Már komolyan hiányoltam a jelenlétét és ezeket a próbálkozásait. De nem tudtam eldönteni, hogy ez most pozitívum, hogy megtudom, mire készült, vagy éppen negatív dolog, mert ha ennyi ideig nem adott magáról semmilyen jelet, akkor egészen bizonyosan készült valamire. A kérdés csak az, hogy tényleg készült-e, és ha igen, akkor mire …
Meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg riasztom az aurorokat. Értelmetlen volna, főleg a mostani helyzetben, hogy ismerik a másik jóslatot is. Most aztán minden lépésemet számon akarják tartani. Ezért úgy gondoltam most elintézem ezt is, amíg még nem figyelik a lépteimet. Így azonnal hopponálok is, de figyelek arra, hogy a shefieldiek se kövessenek. Ez a mi dolgunk, csak Tomra meg rám tartozik. Már messziről érzem az erejét, alighogy megérkeztem területre. A szeme vöröses izzása, bőrének holtsápadtsága magára vonta a figyelmet a beszűrődő napfényben.
- Azt hittem, hogy fontos dolgaid miatt nem jössz el. - mondja gúnyosan.
- Ha akarok bármire tudok időt szakítani. - feleselek.
- Ezt örömmel hallom. - ajkai mosolyra húzódnak. És mivel közel se távol nincs senki jelentő személy, ezért hirtelen felölti emberi alakját. Ezzel mindig képes pár pillanatig kizökkenteni. Sokkal egyszerűbb szembeszállni a megszokott, mindenki által ismert énével, mint az emberivel, amit csak én láthatok. Egy tökéletes férfi teste, gyönyörű sötét szemek, rövid kusza haj, csábos ajak, charme-os nézés. Egyszóval megigéző férfi. De ennyi év után már megtanultam kezelni a jóképű pasikat és az irántuk érzett vonzalmamat. Mert nem tagadom, hogy valahol mélyen, a lelkem egy apró csücske vonzódik hozzá, még ha ez közelébe sem érhet annak a szerelemnek, amit James iránt érzek és ugyanúgy nem is feledteti el velem a bosszúvágyamat. De ott van, s ilyenkor mindig egy kicsit feljebb lopakodik, de nem elég felülre ahhoz, hogy elvegye a fejem.
- Ezzel nem mész sokra. Te is és James is megtanítottatok arra, hogy a szép pofi mögött mindig rejlik valami. - mosolygok negédesen.
- Ne hasonlíts hozzá. - sziszegi dühösen.
- Azt teszek, amit akarok. Igaz nem szívesen hasonlítalak hozzá. Hidd el, ő magasan feletted van. - gúnyolódom.
- Talán igen, de vannak dolgok, amiket csak tőlem kaphatsz meg.
- Nem hinném, hogy létezik ilyesmi. - vágok vissza. És hirtelen valami furcsa történik. James és az én erőm közti kapocs megremegett. Nem értettem mi történt, aggódva próbáltam elérni Jamest, de olyan volt, mintha megint ott lenne az a fal köztünk …
- Ugyan Lily. Én erősebb vagyok, mint ő. mindig is erősebb leszek, hiába próbálod kibontani a szárnyait, ahhoz az kell, hogy megtanuljon ölni. Mert ez a lényeg, nem? Hogy engem megöljön. De nincs hozzá mersze, sosem lesz. Nem is beszélve arról, hogy képtelen felnőttként viselkedni. Mond, még egyszer túl tudod élni, ha miatta elveszted a gyereked? Hányszor tudsz még neki megbocsájtani? - nevetése jegesen cseng.
- Ez rohadtul az én életem. És el tudom dönteni, hogy mennyi rizikót vállalok. De egyvalamit ne felejts el Tom, hogy szeretem Jamest, ahogy téged sosem szerettelek. Ez elég ahhoz, hogy túléljek dolgokat. - vágok vissza dühösen.
- Egy dolgot ne felejts el Lily. - hopponál hirtelen elém, átszelve ezt a 10 métert, ami eddig köztünk volt. - Szenvedni fogsz, ahogy ő is.
- Majd meglátjuk. - nézek bátran szép emberi szemébe és nem hátrálok, akármennyire is szeretnék.
- Igazam lesz, és akkor megint én leszek az, aki kihúz a gödörből.
- Elismerem, hogy sokszor segítettél nekem. Elfogadom, hogy mindig megvédtél. Tudom, hogy sok olyan dolgot tettél meg nekem a hátam mögött, amire sosem kértelek. És azt is tudod, hogy szeretlek. Én vagyok az egyetlen idióta ezen a rohadt világon, akinek még számítasz valamit. És tudod sajnálom, hogy nem vettem észre, hogy ilyenné váltál. - mondom szomorkásan. - Jó pár évvel ezelőtt, amikor még kislány voltam, és elég naiv azt hittem, hogy miattam lettél ilyen. Nem tudod elhinni, hogy mennyire hibáztattam magam amiatt, amivé váltál. - mondom dühösen, rázúdítva az eddig elhallgatott dolgokat. Erről sosem beszéltem, senkinek sem …
- Hogy mi? - lepődik meg hirtelen.
- Te voltál a példaképem. Az egyetlen ember apun kívül, aki hitt bennem és nem nézett földönkívülinek. A francba is, emlékszel még, amikor anyám elkezdett ordítozni te pedig pillangóvá változtattad nekem? Amikor életre keltetted a kedvenc plüsskutyusomat, hogy ne érezzem magam egyedül? - hirtelen a dühtől, vagy talán a múlt miatt … nem is tudom, de könnyek jelennek meg a szemeimben, amiket hősiesen próbálok visszatartani. A meglepettség úgy sugárzik róla.
- Én .. sosem hittem volna …
- Oh, és ez még nem minden. Emlékszel még, mi volt, amikor bekerültél a Roxfortba, mit ígértem neked? A rohadt életbe, alig voltam 4 éves és tényleg komolyan mondtam, hogyha egyszer felnövök, akkor a feleséged akarok lenni. De te sosem hitted el, hogy én tényleg szerettelek. Sosem hitted, hogy téged is lehet szeretni és nézz magadra! Nézd meg mivé lettél! Egy megsavanyodott magányos gyilkos vagy, akinek sikerült elérnie, amit mindig is akart. Nézz körül, megvalósítottad, amit akartál! Saját hadsereged van! Az emberek rettegnek tőled és hatalmas vagy! De tudod mi a véleményem most rólad? Az, hogy gyengébb vagy, mint mindenki más! Feladtad a harcot a gonosz ellen, ami mindig is benned volt! Meghátráltál! És ez már nem az a kisfiú, aki mindig megnevetett és megvédett anyámtól. Ez már csak egy porhüvely. Úgyhogy nekem ne add elő, hogy te ugyanaz vagy Tom! Mert ez a Tom, akit ilyenkor mutatsz nekem, nem az, akit valaha szerettem. Csak egy álca, egy jelmez, amit miattam erőltetsz magadra. Hát tudod mit? Miattam ne tedd! Már réges-régen lemondtam rólad. - öntöm ki neki a szívem régi titkait.
- Ez … sokkolt. Én nem hittem, hogy te tényleg …
- Oh, igen, szerettelek. Talán minden másként alakult volna, ha nem változol meg, talán nem. De mindenképpen köszönettel tartozom neked, mert tudod neked köszönhetem Jamest. - rúgtam bele, amikor már a földön volt és ez volt a legerősebb rúgás, amit adhattam neki. - Neked köszönhetem, hogy találkoztam vele, és tudod ő képes arra, amire te sosem. Ő képes igazán boldoggá tenni. - mosolygok rá boldogan. Fürdőzöm a fájdalmában. Egy undorító mocskos szukának érzem magam, de élvezem a szenvedését. Szépen lassan az összes fájdalmat vissza fogja kapni, amit egyszer én kaptam tőle. És ha nem is ölhetem meg el fogom érni, hogy még jobban a pokolban érezze magát. Végre mindent a fejéhez vághattam. Elmondhattam, hogy mekkorát hibázott, amikor ezzé a szörnyeteggé vált, ami most. És ezzel nyilván sikerült feldühítenem, mert hirtelen a karom után kap és erősen egy fába döngöl. A gerincembe éles fájdalom villan, nem beszélve arról, amit az érintése okozott. A keze olyan hatással volt rám, mintha belenyúltam volna a 220-ba. Minden egyes idegvégzősedésemen átment az ereje, akár az áram. De nem azzal a kellemesebbik fájdalommal, ami szinte csak bizsergés, hanem ténylegesen úgy, mint a 220. Fájdalmat csikart ki minden idegvégzősélemből, amin fájdalmasan keresztül vágott. Úgy éreztem, hogy itt a vége. Képtelen vagyok menekülni. Szinte már belenyugodtam a tudatba, hogy nem fogok megmenekülni. De aztán megéreztem James erejét, újból, erősen. De ami meglepőbb, az az, hogy valahonnan a közelből sugárzik felém. Ez nyugalommal töltött el, de még mielőtt bármit is tehettem volna, mielőtt az erejéhez kapcsolódhattam volna Tom vágtató fájdalmas ereje alábbhagyott. Tűrhetővé vált. Ugyan a fájdalom még ott volt, de már tudtam normálisan érzékelni a külvilágot.
- Menj el, most! - sziszegi dühösen és hirtelen elengedi a karomat.
- Ne hidd, hogy csak így utasítgathatsz! - mondok ellent már csak zsigerszerűen is elfeledve a fájdalmat.
- Sosem tanulod meg, mikor kell elmenni egy harctérről. - mondja kicsit dorgáló hangon.
- Inkább kockáztatok, mint hogy gyávaságból elmenjek. Így jobban érzem magam, hogy nem én vagyok az első aki távozik. - mondom nyugalmat erőltetve magamra.
- Ez esetben én megyek el. De ezt a játszmát még nem játszottuk le Lily. - mondja búcsúzásként mielőtt elhopponál. Ezután várok pár percet, majd fennhangon szólok.
- Rohadt jól esik a bizalom. - mondom kicsit gunyorosan.
- Lily, mi csak aggódtunk. - mondja halkan, bocsánatkérően Mel.
- Megmondtam, hogy meg tudom magam védeni. - sóhajtok fel simulékonyan.
- Legalább már ezt is tudom. - néz szemembe James. Mire én óvatosan mosolygok rá.
- James, minden szavam igaz volt. De te vagy az akit igazán szeretek. - nézek rá komolyan és őszintén, mire ő bólint és egy lágy csókot lehelt ajkaimra, bár a csókban ott van a bánat egy apró csírája, de a bizalma örömmel és melegséggel tölt el.