29. Fejezet – Can you forgive me?

Sziasztok!
Szóval tudom, az előző fejezet elég szomorú volt, és hát ez is az lesz, de korántsem annyira, mint az előző. De azért mégis csak tragédiáról van szó …
Ha van hozzá kedvetek hallgassátok meg hozzá Christina Aguilera-tól a Hurt c. számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

Elismerem, a megismerkedésünk óta rengeteg ostobaságot hordtam össze. Nem is csoda, hogy félreértettél, de most egyszer s mindenkorra tisztázni akarom a dolgot. Szeretlek! Nekem is szükségem volt egy kis időre, hogy biztos lehessek az érzéseimben, ma már azonban tudom, hogy veled szeretném leélni az életemet. Azt akarom, hogy te legyél a gyermekeim anyja! Ebben már az elutazásom előtt is biztos voltam, ám tartottam a mindent elsöprő érzéstől, amely a hatalmába kerített, valahányszor a közeledben lehettem! Meg akkor is, ha nem voltunk együtt... Az ösztöneim azt súgták, hogy te vagy az a nő, aki képes lenne megsebezni.Helen Brooks

 

(James szemszöge)
Azt hiszem sokkot kaptam. Volt egy lányom. Lett volna egy lányom! Ha … ha nem hagyom el már rég apa lehetnék. Boldogok lehetnénk. Nem bírok moccanni. A gondolataim özönként öntenek el, amiknek főszereplője egy 4 és fél éves vörös hajú kislányról, aki olyan gyönyörű, mint Lily. Az egyetlen dolog, ami megszakítja a gondolataim, az, hogy valaki felránt a kanapéról és behúzott nekem egyet. Nem ellenkeztem, nem védekeztem, a kezeim csak erőtlenül lógtak a testem mellett. Szinte fel sem fogtam, hogy Dimitrij megüt. Talán csak a fizikai fájdalom térített egy kissé magamhoz. Vagy talán a húgom hisztérikus kiborulása, hogy Dimitrij hagyja abba? Nem tudom. De végül lefejtem magamról Demet. És az állkapcsomat próbálom visszatenni a helyére, kevés sikerrel. Sirius és Remus most kezdtek el kapcsolni, és mellém álltak, míg Nick Dem mellett feszített.
- Ezzel tényleg nem megyünk semmire. Mielőtt szétveritek egymást ezzel legalább legyetek tisztában. - mondja komoly hangon Regulus.
- Ez az undorító görény tönkretette Lily-t! - dühöng Dimitrij és valahogy teljesen jogosnak érzem a dühét.
- Dem, azzal, hogy elkezdtek bunyózni Lily nem lesz jobban és a múltat sem fogja elfelejteni. És te sem fogod magad jobba érezni … - próbál rá hatni Regulus.
- Honnan tudod?
- Csak tudom. - sóhajt lemondóan Regulus. - Aztán felőlem azt csináltok amit akartok. De talán előnyösebb lenne, ha elkezdenél teperni Lily-nél. Ha még akarsz tőle valamit … - mondja kifejezetten nekem címezve Reg. - És ha most megbocsájtotok én nem vagyok hajlandó részt venni ebben. Jó éjt.- hangja lekicsinylő, de valahogy nem érdekel. Egyáltalán nem érdekel senki és semmi jelen pillanatban. Dimitrij végül úgy döntött lehiggad magától, nem üt meg még egyszer.
- Vigyázz magadra Potter! Nem állok jót magamért, ha bántod Lily-t! - fenyegetőzik, aztán felmegy. Nick valami olyasmiről hadovál, hogy Dimitrij hirtelen haragú és hogy ne kapjam fel a vizet. Mire én csak bólintok. Nem mondok semmit. Nem tudom mit mondhatnék … én a helyében laposra vertem volna önmagamat … Amikor végül Nick is felment újra magamba roskadtam és elképzeltem a „mi lett volna ha ...” történetet. Észre sem vettem, hogy Melanie-val maradtunk csak lenn. Leült mellém és magához ölelt.
- Sajnálom James. - mondja együtt érző hangon.
- Emlékszel még … Amikor még a Roxfortba jártunk és azt hittük Lily terhes … Én már akkor örömmel fogadtam volna egy babát … Aztán ő elment az Akadémiára és minden felborult. Olyan keveset találkoztunk. És én úgy döntöttem adok esélyt mindkettőnknek egy normális kapcsolatra ingázás nélkül … És ez lett belőle. - fakadok ki.
- Tudom James. - mondja halkan, szomorúan. - Épp ezért jöttem haza olyan ritkán. Én végig tudtam róla és … tudod egy kicsit én is hibáztattalak, de aztán Lily megértette velem, hogy nem tehettél volna semmit. Aztán később már azért nem jöttem, mert én végig tudtam róla … tudtam a lányotokról … és fájt a szemedbe nézni és eltitkolni előled.
- Még hogy Lily nem hibáztat … - mondom szarkazmussal. - Én tehetek róla! Mellette kellett volna lennem és megvédenem őket! Ez lett volna a kötelességem és akkor még ma is élne.
- Ugyan tesó, gondolkozz egy kicsit! - sóhajt fel húgom. - Ha haragudna rád Lily, akkor szerinted miért Victoria lett volna a neve? - nem igazán értem hogy ezzel mire akar célozni. - Tudod Lily anyuról akarta elnevezni … - én ebbe bele sem gondoltam. Nekem valahogy ez eddig eszembe sem jutott. Meglepő dolog. Vajon Lily tényleg így gondolja? Tényleg nem hibáztat? De hát …
- Én … nem értem … - csóválom a fejem eszeveszettül.
- Jajj ti pasik mindig olyan nehezen veszitek észre azt, ami a szemetek előtt van … - sóhajt fel Mel. - Lily mindig is szeretett téged. És most is szeret, különben nem okozott volna magának újra ekkora fájdalmat, hogy megossza veled. Szerintem a szerelme irántad képes lenne tényleg helyrehozni. - néz őszintén a szemembe és én megenyhülök. Annyira szép lenne, ha tényleg így lenne. Remélem tényleg igaz, amit Mel mond. Hinni akarok benne. Nyugtató és kellemes csönd telepedett ránk.
- Milyen volt? - kérdezem halkan magam elé nézve. - Annyiszor elképzeltem őt kerekedő pocakkal.
- Eleinte elég rosszul viselte. Tudod az első trimeszter elég kellemetlen volt. Folyamatos rosszullétekkel küzdött. De mégis összeszedte magát. Gyönyörű volt. A baba mindig felvidította, mindent megtett érte. Vigyázott magára, olyan jól viselte a folyamatos rutin vizsgálatokat, mint amit soha nem néztem volna ki belőle. Annyira várta már a kicsi születését … mind vártuk. - szipog húgom, én pedig lehunyom a szemem és próbálom elképzelni Lily-t. - Mindannyiunkat megviselt a baba elvesztése. Lily két hónapig a Mungoban volt. Csontsoványra fogyott és nem akart enni, miután kiderült, hogy akkor este Voldemort támadása miatt elvetélt. Rettenetes volt őt úgy látni. Sosem láttam előtte sírni, és akkor, annyira össze volt roppanva. Annyira aggódtunk érte. De végül valahogy sikerült összekaparnia magát. Nem volt teljesen jól, de elkezdett enni és próbálta elhitetni velünk, hogy jobban van. Miután kiengedték a Mungoból egy csomó plusz órát vett fel, rengeteget tanult, hogy lefoglalja magát. Féltünk, hogy még ennél is jobban legyengül, de végül helyrejött. Azóta sem tudta teljesen kiheverni Vicky elvesztését, de legalább megpróbált ezzel a fájdalommal élni. - meséli sírva húgom és akármennyire szégyen, nem szégyen az én szememben is könnyek csillognak. Ironikus, hogy ő az egyetlen nő, akit világéletemben szerettem és mégis mekkora szörnyű fájdalmat okoztam neki...

(Lily szemszöge)
Reggel úgy ébredtem, mint mostanában oly sokszor. Fáradtan és gyengén, mint akin egy egész trollcsalád ment keresztül. De volt valami, valami nem odaillő dolog, ami mégis olyan megszokott volt és helyénvaló. Egy meleg kéz az enyémen. Egy selymes új, ami a kézfejemet simogatja. Egy halk lélegzet mellőlem. A megnyugtató melegség, ami belőle áradt át belém. Mint egy tündérmesébe. Már csak a pillangók hiányoznak a hasamból és a térdeim remegése. Lassan nyitom ki szemeimet, félve, hogy esetleg csak egy élethű álom és éppen ébredezek … De amikor kinyitom a szemem még mindig ott van. Ott ül mellettem az ágyon és engem néz. Szemei körül hatalmas karikák vannak, szemei szomorúan csillognak és az álla furcsán lila árnyalatú.
- Jó reggelt, Lily! - szólal meg rekedt hangon.
- Neked is. - mondom döbbenten. - Úgy emlékszem bezártam az ajtót …
- Igen, be is van zárva … De régen adtál nekem hozzá egy kulcsot. - mosolyog lágyan.
- Igen, emlékszem. - ásítok egyet. - Mondd csak, aludtál egyáltalán valamit az éjjel?
- Nem igazán …
- Látszik … már bocs, nem azért …
- Sejtem. - mosolyog elnézően. - De te sem vagy épp jó formában …
- Gondolom. - jelenik meg egy apró mosoly az arcomon. Felülök az ágyban, amikor a csend egyre inkább kezd kibontakozni köztünk. - Hogy vagy? - kérdezem aggódva. - Tudom, ez hülye kérdés … - nézek rá.
- Voltam már rosszabbul is … azt hiszem. - sóhajt fel. - De ezt inkább én kérdezhetném. - néz rám hatalmas barna szemeivel, mire én csak vállat vonok, egyértelműsítve, hogy nem akarok beszélni a hogy létemről. - Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat okoztam. - szól megtört hangon.
- Nem te tehetsz róla … Gondolhattam volna rá, hogy Tom valahonnan megtudja … - szorul el a torkom, mire James megszorítja a kezem.
- Ott kellett volna lennem.
- James, kérlek. Volt, ami volt.... Ezért nem akartam elmondani, de nem tudtam volna eltitkolni, úgy, hogy Tom folyamatosan felhánytorgatja és hogy … megígértem, hogy megpróbáljuk. - sóhajtok fel.
- Még mindig így gondolod? - kérdezi, hangjában mintha meglepődés csengene.
- Megígértem. - mosolygok rá kedvesen.
- Tudom, de ahogy este neked estem … Egy rohadt barom vagyok. - fakad ki.
- Kiborultál … érthető. - vonok vállat. Nem vettem a szívemre a dolgot, persze szarul esett, de várható volt.
- Nem gondoltam volna, hogy el tudod ezt nekem nézni …
- Nekem volt időm valamennyire feldolgozni … Te még csak most kezded el. Nem lesz könnyű dolog. - húzom el az ajkamat. - És hidd el bármit megtettem volna, hogy ne fájjon neked is ennyire …
- Lily, te vagy a legcsodálatosabb nő a világon. - súgja halkan mélyen a szemembe nézve.
- James … még egyszer nem szeretnék erről beszélni, rendben?
- Persze, persze, én megértem... Akkor … adsz nekem még egy esélyt? - kérdezi reménykedve.
- Igen, egy utolsót. - mosolygok.
- Értettem főnök! - nevet fel és egy lágy csókot nyom ajkaimra, amit én készségesen viszonozok.
- Mi történt az álladdal? - kérdezem halkan, és óvatosan végigsimítok a lila részen.
- Dem a tudtomra hozta, hogy mekkora egy merlinverte szemét vagyok ... És hogy őszinte legyek teljesen igaza van. - von vállat.
- Jajj pasik. - csóválom a fejem és a pálcámért nyúlok, majd meggyógyítom az arcát. - Így sokkal jobb, nem? - simogatom most már épp arcán.
- Igen, köszönöm. - nyom egy puszit az arcomra.
- Na, gyere ide és aludj egy kicsit te is! - mosolygok, amíg ő bemászik mellém az ágyba. A mellkasához bújok és alig pár perccel később már nyugodtan alszik. Míg én tovább gondolkodtam a múlton.