28.Fejezet – Paintful past

Sziasztok!
Ildikónak köszönöm szépen a komiját és a három pipát, amit kaptam az előző fejezethez.
Előre jelzem, hogy nem épp vidám fejezet lett, de azért remélem tetszeni fog.
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá a Avriltől a Darlin című számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

A bánatba nem halhatsz bele, bár úgy érzed, hogy ez lesz a sorsod. Egy szív nem szakad meg, bár a mellkasod néha úgy fáj, mintha mégis. A gyász idővel elhalványodik. Ez a dolgok rendje. Jön egy nap, amikor újra mosolyogsz, és úgy érzed, áruló vagy. Hogy képzelem, hogy vidám vagyok. Hogy képzelem, hogy boldog vagyok egy olyan világban, ahol már nincs ott az apám. És új könnyeket hullatsz, mert már nem hiányzik annyira, mint régebben, és a gyász feladása is egyfajta halál.
Laurell Kaye Hamilton

 

(Melanie szemszöge)
A düh, a fájdalom és az elkeseredés örvénylett bennem, ahogy megemlítette Vicky-t. Legszívesebben megöltem volna, pedig én aztán elég nyugodt természet vagyok. De ez, ez kiverte a biztosítékot. Nem csodálom, hogy Lily ennyire kiakadt. De Lily nem hagyott időt, hogy mellé állhassak, hogy mellette legyünk és megvigasztaljuk, mert azonnal elhopponált és egyikünk sem tudta követni. Aggódtunk érte, még szép, hogy aggódtunk. Hisz már sok ideje, hiába tudjuk, hogy sosem lesz rajta túl teljesen, ahogy mi sem … Bár segíthetnénk neki valahogy, bárhogy.
Három nap telt el azóta és nem volt sehol. Kerestük, de nem találtuk, és haza sem jött. Az Aurorságon szólt, hogy pár napig nem lesz … Így tudtuk, hogy egyben van és nem esett fizikailag semmi baja... James szinte már ide költözött hozzánk, ahogy vele együtt a másik két Tekergő is a nap nagy részét, amikor nem dolgoztunk itt töltötte … Hátha Lily haza jön. Mind vártunk és rettegtünk, főleg a tegnapi vihar után. Hatalmas vihar csapott le a térségünkre, ami még ma sem vonult el. Csupán reménykedtünk, hogy Lily nem a közelben ázik, fázik. Este volt, épp hazaértünk a munkából. Mandy szorgosan készített nekünk vacsorát. A Tekergők is velünk jöttek, mint az elmúlt napokban mindig. Mind rettenetesen aggódunk és reménykedünk, hogy Lily egyszer csak felbukkan. Mandy felszolgálta a vacsorát. De hiába tűnt íncsiklandozónak, alig bírtam leküzdeni a torkomon. De egy rekedt, mégis kedves hang szólalt meg az étkező ajtóból.
- Mandy, tudnál hozni még egy terítéket? - kérdezi kedvesen.
- Igen, máris hozok. - válaszol vidáman a kis házi manó. Én pedig mindenféle gondolkodás nélkül rohanok oda Lily-hez. Hogy megöleljem. Nem úgy tűnik, hogy épp csúcsformában lenne, igazából rettenetesen fest. A ruhái teljesen átáztak, a szemei vörösek, gondolom a sírástól, az arca sápadt, a szája cserepes de mégis kedvesen mosolyog és engem nyugtat. Engem! Pedig ő van a padlón. Könnyeim folyni kezdenek, míg ő anyáskodóan ölel és elcsitít.
- Felveszek valami száraz cuccot, és jövök, rendben? - kérdezi halkan, egy puszit nyom az arcomra. Az én pólóm is vizes lett tőle, de nem foglalkozom vele, csak leülök a helyemre és várok, amíg leér. Mind várunk …

(Lily szemszöge)
Nem bírtam összeszedni magam. Egyedül voltam, mert nem akartam még több fájdalmat okozni Sophie-nak, Melnek vagy Regnek. Már így is túl sokszor szedtek össze, amikor elvesztettem minden erőmet. Nem járja, hogy mindig nekik okozzak fájdalmat, főleg Melnek, hisz tudom neki is hasonlóan fáj, mint nekem. Nem annyira, de ő is elvesztette Vicky-t, pedig annyira szerette... Semmi sem izgatott a magányomban, csak leültem a völgyben egy aprócska fa mellé, amibe Vicky nevét véstem. És sírtam és kiadtam a fájdalmam, összeszedtem magam. Amikor már éreztem magamban annyi lelki erőt, hogy elmenjek innen, vissza, haza. Mind ott voltak és ez erővel töltött el, hogy ne boruljak ki. Bár nem volt túl kellemes látni rajtuk az aggodalmat … épp ezért hamar felmentem a szobámba, megszárítkoztam és felvettem egy melegítőt. És összeszedtem magam. Tudtam, hogy ennek még nincs vége. Nem titkolhatom tovább. Úgy megyek le közéjük, mintha mi sem történt volna, legalábbis próbálom fenntartani ezt a látszatot. Kedvesen megkérdezem, hogy mi volt az elmúlt pár napban, és hálásan megköszönöm Mandy-nek a forró teát, amit nekem készített. De igazából a hangulat ugyanolyan zaklatott, mint amikor megjöttem. Vacsora után a nappaliba vonulunk és csak ülök és próbálok valahogy belekezdeni, de nem tudom, hogyan is mondhatnám el. Idáig senkinek sem mondtam el, Sophie-ék is csak azért tudják, mert az elejétől a végéig mellettem, voltak.
- Lily, nem szeretnél lepihenni? Fáradt lehetsz … - szól James törődéssel teli hangon. Felsóhajtok és csóválom a fejem.
- Nem, el akarom mondani. El akarom mondani az okokat. Mert még egyszer nem akarok ennyire a padlón lenni. Még egyszer nem lesz erőm elmondani. - mondom halkan, reszelős hangon. - Szóval ez eléggé magánügy és egyáltalán nem kellemes téma és nem is lesz túl komfortos … szóval aki nem akarja meghallgatni az nyugodtan elmehet, meg fogom érteni. - mondom, de senki sem mozdul, A tekergők nagy szemekkel néznek rám, Dem és Nick arca együttérzést sugároz, míg Melnek és Sophie-nak újra könnyek gyűlnek a szemükbe … az enyémbe is. - Ez egy elég régi történet … - kezdek bele és veszek egy mély lélegzetet. - Egyszer, régen terhes voltam. - folytatom lassan és átölelem magam. - Egy pici lány. Victoria. - mondom elfúló hangon. - Az én kicsi Vickym. Nehéz időszakon voltam túl. A gyógyítók szinte lemondtak a babámról, mert olyan rossz állapotban voltam, de … összeszedtem magam. A kisbabám miatt. És úgy tűnt minden rendben lesz … Vicky jól volt, megerősödött. Olyan csodálatos volt. - hangom egyre hisztérikusabb és a könnyeim is patakzanak. - Kevesen tudtak róla, nem akartam veszélybe sodorni. Albus mindent elintézett körülöttem, hogy ne erőltessem meg magam, és senki se gyanakodjon. Minden remekül ment. De Tom … - elakadok. Nem bírom. Még mindig annyira fáj. Ez a legszörnyűbb az életben, amikor egy aprócska gyerekről van szó. Az emberek mindig is nehezebben viselik, ha egy kisbabáról van szó … felálltam és elkezdtem járkálni. Le akartam vezetni a feszültségem. Amikor a semmiből feltűnt Gabe. Ő hiányzott már csak a napomból. Ő vezeti a Sheffieldi aurorságot, én neveztem ki. És a saját érdekében ajánlom, hogy nagy gáz legyen.
- Mi van? - kérdezem, rá sem nézve.
- Jól vagy? - felel kérdéssel a kérdésemre.
- Rohadtul nem számít csak bökd ki mi a francért jöttél és tűnj el! - mondom kíméletlenül.
- Aggódtam, hallottam, hogy napok óta nem mentél be az Aurorságra. - mondja lágyan. Én meg felnevetek.
- Neked Sheffielddel kell törődnöd, ezért neveztelek ki, szóval húzz vissza és ne folyj bele a Londoni Aurorság ügyeibe, arra itt vagyok én.
- De nem úgy nézel ki, mint aki jól van …
- Én most a helyedben húznék a francba, mert mint láthatod nem vagyok elnéző hangulatomban!
- Jó, megyek már. De ha valami van … tudod hol vagyok. - mondja még búcsúzóan és visszahopponál Sheffieldbe.
- Az időzítése remek. - morgolódom. De legalább minimálisan kiadtam magamból a feszültséget. - Szóval Tom … valahonnan megtudta. Nem tudom hogyan. És … és megölte. - bököm ki nehezen, a könnyeim csak folynak, a kezem remegni kezd a sok bőgéstől és a kimerültségtől. De nem zavar különösebben, ez a legkisebb bajom. Óvatosan pillantok a többiekre. Nick szomorúan néz, Dimitrij, James és Sirius ölésre készen pislognak, míg Remus elgondolkodva, de az együttérzés rajta is látszik.
- Ezért … ezért támadtál Tomra teljes erőből, ugye? - kérdezi gyöngéden James, mire én bólintok. - Ha előbb elmondod … én megölöm azt a mocskot. - mondja dühösen James.
- Lily, erről sosem írtál … Pedig mindent megírtál, ami történt, még a legkisebb történéseket is … Mondd, mikor történt ez? - kérdezi Remus.
- Nem lepődtem meg, hogy neked jutott eszedbe ezt először megkérdezni. - pillantok rá. - Majdnem négy éve. - látom, ahogy James arca megdermed, ahogy Sirius Jamesre pillant.
- Attól a szeméttől? Aki miatt olyan ramaty állapotban voltál? - kérdezi dühösen Dimitrij. - Basszus, ezért voltál olyan sokszor rosszul! - morgolódik Dem, én meg vállat vonok és James arcát nézem, nem rezdül, még csak nem is pislog. Kezdek aggódni.
- Hé, Ágas, öhm, rendben vagy? - ad hangot az én aggodalmamnak is Sirius. James nem válaszol.
- Aszem sokkot kapott. - nézem tovább az arcát.
- Ugyan mi oka lenne rá? - kérdezi Dem és tudom, hogyha nem ilyen komoly témáról lenne szó, akkor eltréfálná a dolgot. Nem válaszolok. James hatalmas szemeit rám emeli.
- Ezt úgy érted … - nem tudja befejezni a mondatot, de én bólintok. - Miért? Miért … nem mondtad el? - fakad ki.
- Szakítottál velem! Nem állhattam eléd, hogy szóljak, hogy gyereket várok. Nem láncoltalak volna magamhoz egy babával. - mondom visszafogott hangon.
- Jogom lett volna tudni róla, hogy lesz egy lányom!
- Nem, neked akkor már semmilyen jogod nem volt! Tudod elhagytál, emlékszel? - düh lángol bennem, és inkább a düh, mint a fájdalom …
- Lily, az én lányom volt! Az enyém! Ugyanúgy jogom lett volna hozzá, mint neked! - mondja dühösen.
- Te lemondtál rólam! Lemondtál róla is! Mire jutottunk volna, ha miatta újrakezdtük volna? Sehova! Csak még több fájdalom lett volna. És ha most megbocsájtotok, lefekszem, mielőtt még elfajulnak a dolgok. - sziszegem dühösen James képébe és felmegyek. Magamra zárom az ajtót ezzel jelezve, hogy hagyjanak békén. És álomba sírom magam.