27.Fejezet – I just need time

Sziasztok!
Eléggé eltér az eddigi fejezetektől, tudom, épp ezért kíváncsi vagyok a véleményetekre. Hálás lennék komiért, de persze a pipáért is csak kérlek adjatok valamilyen, bármilyen visszajelzést! hatalmas könyörgő szemekkel néz*
Ha szeretnétek hallgassátok meg hozzá a LinkingParktól az In between c. számot.
Jó olvasást!
Puszi: LilyV
xoxoxoxoxo

 

Néha egyedül kell lennünk ahhoz, hogy a szó legteljesebb értelmében újra önmagunkra találjunk. Időre van szükségünk, hogy gondolkodjunk, eldolgozzuk az elvarratlan szálakat, felfedezzük a kuszaság mögötti értelmet vagy egyszerűen csak szabadjára engedjük fantáziánkat. Tudjuk, hogy mindezt legjobban egyedül tudjuk megtenni.
Leo Buscaglia

James egészen a villa bejáratáig kísért, viszont az ajtónál megtorpant és nagy szemekkel nézett rám. Olyan édes volt és annyira nem a megszokott James. Kissé meg is hatódtam erre.
- Szeretnéd, hogy maradjak, vagy … menjek el? - kérdezi tényleg őszintén és én tudom, hogyha azt mondanám, hogy menjen el, akkor elmenne egyetlen szó nélkül.
- Ne, kérlek. Úgy értem … öhm … szeretném ha maradnál. - nézek mélyen a szemébe, így láthatom, hogy mennyire megdöbbent erre a válaszomra. Én sem tudom, mi ütött belém. Nem értem, most hirtelen miért nem tudom fenntartani az álcám, az érzéketlenség álarcát. Az alkoholra akarom fogni, de valahol mélyen tudom, hogy köze sincs hozzá. Talán James viselkedése, ez a kedves mosoly az arcán, ahogy szemei megértően csillogva könyörögnek nekem. Őszinteség csak úgy csillog minden mozdulatából. És az érzéseim még jobban lobognak bennem, mámorítóan édes és kellemes érzet. Nyugodtan csukom be mögötte a bejárati ajtót.
- Kérsz valamit? - kérdezem.
- Nem, köszönöm. - mosolyog lágyan szemeit az enyémbe fúrja.
- Okés, akkor felmegyünk?
- Ahha. - válaszol és felmegyünk a szobámba. Ahogy az ajtó becsukódik mögötte, hirtelen a gondolataim elhomályosulnak, csakis rá összpontosítok és hirtelen egyre csábítóbb lesz a magányunk. De nem! Most nem ezt akarom! Most őszinte akarok vele lenni, mert félek, hogy máskor már nem így látom a dolgokat!
- Én nem azért hívatlak be, hogy … - kezdem el felvázolni a helyzetet.
- Sejtem, és nem is ezért jöttem. Lily, én beszélni akarok veled, tudni, hogy tényleg van esélyünk, együtt. - szól lágy hangon, amitől szinte elolvadok.
- Igen, én is beszélni akarok veled. - ülök le az ágy közepére, ő pedig velem szembe helyezkedik el.
- Mondd el, hogy mitől félsz? - kérdezi halkan.
- Félek? Igen, talán félek is. De ez nem minden. - sóhajtok fel.
- Lily, szeretném tudni.
- Én … én el akarom neked mondani, de nem tudom, még nem. - hajtom le a fejem.
- Kérlek. - szorítja meg a kezemet.
- James, kérlek, adj nekem egy kis időt. Amíg összeszedem az erőmet, hogy elmondjam neked. Megpróbálok túllépi rajta, de időre van szükségem, mert még egyszer nem élném túl. - mondom rekedten a visszafojtott könnyektől.
- Lily, tudok várni. Négy év után ezt a kis időt már ki tudom várni. De szeretném, ha újra megnyílnál előttem. Szeretném újrakezdeni. És ígérem, most nem cseszem el.
- Gondolom nem mondok vele újat, ha azt mondom, hogy még mindig ugyanúgy szeretlek, mint régen. Ezt már nyilván te is tudod, és meg akarom próbálni még egyszer. De nem tudok benned úgy bízni, mint négy éve, ezt nem kérheted tőlem.
- Megértem. És tudom, hogy meg kell küzdenem a bizalmadért és meg is fogok tenni érte mindent, hogy bebizonyítsam, hogy szeretlek és nem hagylak el soha többé.
- Remélem. - mosolygok nyugodtan. - De addig ne ígérj semmit, amíg nem mondtam el, miért ellenkeztem, miért félek és miért nem akartam újra kezdeni. Addig ne ígérj semmit, kérlek. Nem akarok akkor is csalódni.
- Nem tudsz nekem olyat mondani, amitől megváltozna a szándékom vagy amitől nem szeretnélek.
- Kérlek … - sóhajtok fel szomorúan.
- Rendben Lily, megígérem. - válaszol végül helyeslően. - De ideje már aludni. - sóhajt fel. - Gondolom nem akarod, hogy maradjak … Szóval majd holnap után találkozunk. - mosolyog kedvesen és egy puszit nyom az arcomra. Nincs benne semmi tolakodás vagy sürgetés.
- Igazából szeretném, ha itt maradnál. De csak aludni. - mondom komolyan.
- Biztos? Mármint ne érts félre én örömmel maradok, de nem akarlak siettetni. Tudok várni rád.
- Tudom, ezt bebizonyítottad. De szeretnék veled aludni, megnyugtatna. - nézek komolyan a szemeibe.
- Ez esetben örömest maradok. - vigyorog azzal a szívtipró mosolyával, mire én mosolyogva forgatom a szemeimet erre a gesztusára. A megszokott James visszatért. Majd gyorsan lezuhanyoztam és felvettem egy alvó pólót és rövidnadrágot, mint ahogy általában szoktam. Elhelyezkedtem az ágyban és vártam, hogy James is jöjjön. Nem voltak itt cuccai, így az alsónadrágjában vonult ki a fürdőből. Mit ne mondjak a látvány kárpótolt mindenért. Hozzábújtam, a karjaiba kuckóztam magam és úgy éreztem minden rendben van, semmi sem zavarhat meg a nyugalomban. A kellemes melegség elárasztott és a boldogság bugyogva folyt végig a véremen.
- Jó éjt James. - súgom már lehunyt szemmel.
- Neked is Lily. - simogatja a hátamat és a hajamat, amitől én szinte azonnal el is alszom. Reggel boldogan ébredtem, igaz őrültnek tituláltam magam, azért, hogy őszintén adtam neki még egy utolsó esélyt, de nem számított. Akármi is történjék én még egyszer megpróbálom és bízom egy szebb jövőben. Reggel persze James még nagyban húzta a lóbőrt, amikor én felébredtem, de ki akartam élvezni ezt a kis időt is, így nem mentem sehova, csak nyugtatóan simogattam a mellkasát, míg fel nem ébredt. Megbeszéltük, hogy egyenlőre titokban tartjuk, hogy nagyjából kibékültünk, amíg … amíg nem teljesen biztos. Így hát csak meg voltunk ezzel a köztes állapottal egy ideig. Már három nap telt el, amikor az irodában dolgozva riasztást kaptunk, ami szerint Tom újra felbukkant. Nem mondom, hogy repestem az örömtől, de tudtam, hogy ez az esemény hatással lesz rám és sajnálatos módon kevés eséllyel pozitív hatással. Ahogy megérkeztünk a helyszínre meglepetésemre csak pár halálfaló volt körülötte, de Tom tombolt és ez nem ígért túl sok jót. Az ereje dühödten örvénylett a levegőben és csakhogy odahopponáltam mindenféle esély vagy idő nélkül az ereje belém csapódott, fájdalmasan követelte magának a testem feletti irányítást. Azonnal térdre rogytam, a testem küzdött ellene, de az erőm egy része ujjongva fogadta. Rettenetes volt és idegen. De James okosan kezdett rá reagálni, szabadjára engedte az erejét, amennyire csak tudta éreztem a csábítást, ami felé húz, így hagytam, hogy a Főnixi erőm összekapcsolódjon vele. Sajnálom James, de nincs más választásom. Üzenek neki gondolatban és ahogy az erőnk összekapcsolódott én felém húztam egy kisebb részét, hogy felhúzzak egy pajzsot Tom előtt és megakadályozzam, hogy tovább töltse belém a sötét hideg energiáját. Még így is kell pár perc, míg összeszedem magam és felállok. Merészen nézek szembe Tommal.
- Minek köszönhetem ezt a fogadtatást? - kérdezem jeges hangon.
- Hogy merészelted ellopni Mardekár naplóját? - kérdezi dühödten és az ereje korbács csapás szerű kisüléseket okoz a levegőben.
- Ugyan, ott porosodott a könyvtáradban. És már vagy hússzor biztos elolvastad. - nevetek fel. - És az hozzám is tartozik! Úgyhogy ezért nem kellett volna kiakadnod. Azt hittem amiatt az ősrégi tekercs miatt jobban kiakadsz. - nevetek jóízűen.
- Tudod mi a vicces? - kérdi, nyugodt hangon de az ereje elárulja, hogy egy csöppet sem nyugodtabb.
- Általában nem értem a vicceidet. Nem az én stílusom, de hadd halljuk. - sóhajtok fel.
- Hogy néha annyira rossz tudsz lenni. És képtelen vagyok elhinni, hogy nem élvezed.
- Szeretem a veszélyes játszmákat, de nem élvezem, hogy ehhez mocskosul kell játszanom. El tudom viselni, tudok ezzel együtt élni, de rohadtul nem élvezem.
- Olyan kár. Pedig csodálatosan csinálod.
- Köszönöm, de nincs szükségem az elismerésedre. - fintorgok.
- Ugyan már, még engem is meg tudsz lopni. Ez tényleg nagy szó. - nevet.
- Jajj, ne legyél már úgy odáig magadért. Könnyű préda vagy, úgy járok ki be a kúriában, mintha odatartoznék. Akkor járok be, amikor csak kedvem szottyan. Könnyen ki lehet őket játszani.- nevetek fel, de erre a kijelentésemre a dühe még veszélyesebben köröz körülötte. Lehet ezt nem kellett volna mondanom? Igen, úgy tűnik, nem. Ugyan a védőpajzsom kitart egy ideig, de az ereje dühösen csapódik neki, amitől megremeg. Újra összekapcsolódunk Jamesszel. Megengeded, hogy használjam az erődet? Kérdezem tőle gondolatban. Használd! Válaszol határozottan, s nekem sem kell több. Elkezdem a köztünk lévő kapcsot használva erősebb védelmet kialakítani és felkorbácsolni James erejét. De nem jutottam ezzel sem sokra, minthogy ez az erőfitogtatás rajtam keresztül folyt, de ők kettejük közt, amiben senki más nem tudott volna beleszólni. Nyilván senkinek sem volt elég mersze megpróbálni. De én sem bírom ki ezt a végtelenségig, ezért egy megszokott elterelő hadműveletbe kezdtem. Egy erőhullámmal kitérítettem Tomét így a sajátjai ellen fordult, akik azonnal összeestek, tudom, hogy nem halottak, de így egyedül Tom kevésbé érzi magát nyeregben. Viszont düh tovább fokozódik.
- És még te nem vagy gyilkos? - nevet akár a jégeső.
- Nem mondtam, hogy nem vagyok gyilkos! - sziszegem dühösen. - Bármit megteszek, hogy bosszút álljak rajtad!
- Oh igen, a drága kis Victoria. - nevet jókedvűen, mire bennem a düh és az undor viaskodva bukkant fel és egyre jobban elöntött a bosszúvágy megakartam ölni, bármi áron. - Mond csak elárultad már Victoria titkát? - kérdezi tényleg kíváncsian.
- Hagyja abba! - kiált valahonnan a hátam mögül Mel. De már csak alig észlelem a környezetem. James erejébe temetkezem, hallom vagyis nem, inkább érzem, ahogy erre James felnyög én pedig teljes erőből Tomot célzom a kettőnk összekapcsolt erejével.
- Ne vedd őt a szádra! Ne említsd meg őt! - kiáltozom mint egy eszement, amikor Tom egyszer csak elhopponál. Rájött, hogy ennek nem lehet jó vége, a dühöm és a fájdalmam kifeszíti az érzéseimet. A könnyek szúrják a szemem és hirtelen elvágom a kapcsolatot James és köztem. Melanie átölel, de én kitépem magam az öléléséből és elhopponálok, hogy egyedül lehessek a fájdalmammal és a könnyeimmel.